Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

„Hidat verünk a keserű ma és az ígéretes holnap között tátongó mélység felett… Hidat verünk a régi és új kultúra, az idősebb és az ifjú nemzedék életfelfogása közé… Hidat verünk a magyar és a délszláv nép és kultúra – korok, nemzetek –, ember és ember közé…”

„Öntudatosítani akarjuk az egész jugoszláviai magyar ifjúságot, hogy érdekeljék a körülötte zajló események, s hogy fásultság nélkül vizsgálja sorsát, múltját, jövőjét, s keresse problémáinak megoldását…”

„A vajdasági magyar fiatalság érzi a maga korszerű, népi misszióját, tudatos benne a kisebbségi hivatás…”

(A Híd programjából)

Egyszer már elindultak.

Két éve annak, hogy a suboticai Kiss József áldozatkészsége életre hívta az első ifjúsági folyóiratot, az Őrtüzet, melyet a jól ismert bácskai közönyösség nemsokára elhallgattatott. Azóta egyre vártuk a feltámadást, s reménykedőn tekingettünk a legerősebb magyar diákcentrum: Zagreb felé, Hegedűstől, a két Dudástól, Adorjántól, Nánášstól és Borsoditól várván a kezdeményezést. De nem történt semmi. – Suboticára nem is gondoltunk, pedig itt volt előttünk, és csendben, szerényen dolgozott. A diákok nemigen ismerték az ősjogászkodást, a régi, magyar virtuskodás valahogy kimaradt életükből – idejüket lekötötte a tanulás, az alapvizsgák, a gyéren kínálkozó kenyérkereset s kevés szabad idejüket a kultúrának szentelték.

S egyszerre újból elindultak. De már többen – heten-nyolcan –, néhányuk még nemrég gimnáziumi sapkás diák. Ám nevük mégsem egészen ismeretlen. Egy-kettő ott görnyed közülük napilapjaink redakciójában. Kiss Józsefen kívül: Tóth Bagi István. Lévay Endre, Dániel Gy. László, Csapó Sándor, Faragó Imre és Dudás Kálmán a szerkesztőbizottság tagjai. Maroknyi csapat, teljesen az ifjúság támogatására utalt. A tagok ingyen dolgoznak, Lévay Endre díjtalanul látja el az adminisztratív munkát.

Más magyar kisebbségi nyelvterületen nem megy meglepetésszámba az ily összefogás, de itt, a legkisebb magyar nyelvszigeten, ahol már beletörődtünk a fiatalság közönyébe és passzivitásába, e váratlan megmozdulás megállít és elgondolkodtat. Ifjúságunk e szerepvállalásával egészen új oldalról mutatkozik be, s élesen elüt a korábbitól, mely néhány kivételével csak fitymáló kézlegyintéssel vagy fölényeskedő lekicsinyléssel tudta fogadni minden újabb irodalmi és kulturális kezdeményezésünket. Ez a fiatalság józanon mérlegeli helyzetét, nem csatlakozik sem az egyik, sem a másik uralkodó világeszme követőihez – nem válik sem fasisztává, sem bolsevistává –, hanem megmarad annak, amire érzése és helyzete predesztinálja: kisebbségi magyarnak. Belátja, hogy ez lehet számára az egyetlen valóság. Kihajítja útitarisznyájából a zagyva, zavaros világnézeteket, végképp szakít az [478] asszimilálódás gondolatával, s megbecsüli azokat az eredményeket, melyeket az előző nemzedék vívott ki. Csak a jövőjét akarja teljesen egyedül intézni, ebbe nem enged beleszólást az idősebbeknek, mert elaggottaknak érzi őket ez új feladatra, meg teljesen járatlanoknak is. S többé nem veti magát a közpályákra – tisztában van vele, hogy lehetetlen után törne, hiszen az állam a többségi ifjúság elhelyezkedéséről sem tud már gondoskodni.

Tárgyilagosságunk nem engedi, hogy fiatalságunk e megmozdulásának jelentőségét túlbecsüljük, de viszont megköveteli, hogy elismerjük az összefogás öntudatos komolyságát.

A Híd nem irodalmi zsengéket gyűjtő önképzőköri herbárium. Igazában nincsenek is szépirodalmi törekvései. Talán azért gyönge ennek a rovatnak néhány írása is. A gerincet: a társadalmi, ismertető, kritikai és programcikkek adják. Ezek között vannak alapos felkészültségre valló, komoly, tárgyilagos írások – vannak megtermékenyítők, ellentmondásra és vitára késztetők, de akad egy-két naiv vagy nagyhangos kritikátlan is. Több cikk meglepően kész és nívós, legfeljebb a kevésbé tömör fogalmazást kifogásolhatnók. Érdekes azonban, hogy itt, ahol a legtöbbet vétenek büntetlenül a magyar nyelv ellen, s ahol a legpongyolábban írnak, a fiatalok nemcsak firkálni akarnak, hanem írni s elsősorban magyarul írni.

A Híd programjában van olyan pont is, mely az ifjúság anyagi helyzeténél fogva megoldhatatlan. Nem részletezzük azonban kétségeinket, mert nem ünneprontók akarunk lenni, hanem együtt ünnepelők, akik testvéri szeretetünket hoztuk a nehéz útra indulóknak.

Ma vagy holnap – ki tudja, milyen hamar – nékik kell átvenniük és folytatniuk azt a munkát, melyet mi kezdtünk meg. Ők e kor és táj igazi gyermekei, s a vajdasági irodalom siheder fája tőlük várja felizmosodását és kilombosodását. S a jövő sok feladatot tartogat számukra. Ifjúságunk életét – szüleihez és a többségi diáksághoz való viszonyát – még ma sem ismerjük. Értelmiségünk pusztulásának tragédiáját íróink közül alig érintette valaki. A magyar munkás helyzetével – Latákon kívül – irodalmilag senki sem foglalkozott. S jóformán teljesen ismeretlen föld parasztunk élete is. S itt áll megkezdetten a legnehezebb probléma: a délszlávsághoz vezető híd kiépítése. Az öregebbek java félreállt vagy elhallgatott. Ezt opportunusabbnak találta. De ezzel sohasem érünk a dolgok végére. Pedig végre már tiszta képet kell teremtenünk. Becsületes nyíltsággal akarunk szembe nézni, s nem elhallgatások és szavak mögött bújócskázni. Kisebbség vagyunk, de nem alattomos ellenség. Fogadjanak el bennünket úgy, ahogy vagyunk. S ne utasítsák el közeledésünket. Mi tudjuk a kötelességünket. S azt becsülettel állni is akarjuk. Együtt akarunk dolgozni, mert együvé tartozunk.