Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

A délszláv irodalom két kitűnősége, Miloš Crnjanski a temesvári származású szerb költő és Miroslav Krleža, volt magyar honvédtiszt, horvát író irodalmi párbajharcot vívnak. A vita szenvedélyes, néhol nem mentes a személyeskedéstől, mégis a szembenálló felek súlyánál és jelentőségénél fogva a magyar olvasóközönség figyelmét érdemli annál is inkább, mert ebben a vitában a világnézetek csapnak össze. Megfigyelhetjük a mindennapi életben, a mocsárba süllyedő politikában s a társadalmat megrázkódtató atmoszférában, hogy most nagy átcsoportosítás folyik. A világrengés után fokozatosan kicserélődnek az emberek nézetei és felfogásai, és aki most a baloldalon marad, és az emberi megértés és békesség szükségét hirdeti, azt onnan csak nagy lelki gyötrelmek árán távolíthatják el. És fordítva; aki a jobboldalon helyezkedett el a túlzó nacionalizmus növekvő erejébe dobva reménysége horgát, az felesküdött és tartós szerződést kötött meggyőződésével. A középút, ami a ma emberét azelőtt minden ténykedésében irányította, most mintha elvesztette volna azt a megnyugtató jelentőségét, amit eddig nyújtott. A középút talán mindig félmegoldást jelentett. Ma pedig félmegoldásokkal nem lehet élni, gondolkodni, elhelyezkedni. Ez a tünet, amely először a politikában cserélte ki az élcsapatokat, most az irodalomban is érezhető. Úgy látszik, hogy most itt állítja az embereket az őket megillető helyükre.

Miroslav Krleža, az új világszemléletek alapján álló sok mély és tartalmas írás tehetséges szerzője a Danas (Ma) című folyóiratában szelekciót követel. A lap iránya baloldali. Nem kommunista, sem szocialista. Az emberi békességre és a pacifizmusra alapítja felfogását, és azt mondja, hogy csak az emberek megértő együttműködése mentheti meg a világot a fenyegető katasztrófától. Tudjuk, hogy ez a veszély a háború. Krleža elszántan és hősiesen hű marad múltjához (háború utáni múltjához), és meggyőződéses ellensége a háborúnak. Nem meglepő, sem véletlen, hogy a délszláv irodalom olyan nagysága, mint Krleža, megundorodott a háborútól, hiszen mint aktív magyar honvédtiszt küzdötte végig és szenvedte át a háborút. A háború őrjöngéseit tartalmas írásaiban művészi erővel érzékeltette. Krležát furcsa szófűzése, mondanivalóinak nyers kifejezése miatt Szabó Dezsőhöz lehet hasonlítani. Maga Krleža sem titkolja, hogy Szabó Dezső, a búsuló magyar titán, akinek minden jelentékeny könyvét eredetiben elolvasta, mély benyomást gyakorolt rá. Miroslav Krleža a háború befejezése óta regényeiben és színdarabjaiban az új világ eljövetelének szükségét hirdeti. Azét a világét, [476] ahol az emberi elkülönülésnek mai formái megszűnnek, és igazabb embertestvérekként élnek együtt.

Miroslav Krleža megtámadta Milošt Crnjaski, a Beogradban élő fiatal szerb költőt egyik írásáért. Crnjanski a háború idején kezdett írni, de csak az összeomlás után jelentek meg első, kétségtelenül tehetséges írásai, amelyek szerzőjüknek gyorsan megérdemelt pozíciót szereztek a délszláv irodalomban. Crnjanski munkáiban sok a lírai elem, de sohasem mondanivalóinak rovására. Neki is, akár csak Krležának, kikristályosodott világnézete van. Krleža a baloldalon, Crnjanski a jobboldalon áll, és egymásról való véleményük a Vreme című beogradi napilap május 22-i számából is kiderül. Crnjanski válaszol Krležának a Danasban ellene írott cikkére. A vita elfajulására jellemző, hogy oldalas cikkben közreadják Hötzendorfi Conradnak, az osztrák-magyar hadsereg volt vezérkari főnökének a fényképét, akihez Crnjanski vádjai szerint Krleža a háború alatt ódákat írt.

A szerb költő és a horvát regényíró összecsapása úgy kezdődött, hogy Szkopjéban a Szerbiához csatolt Macedónia első újoncai besorozásának huszadik évfordulóját ünnepelték. Ott járt Miloš Crnjanski, aki ebből az alkalomból cikket írt benyomásairól és gondolatairól. Írásának lényege: a pacifizmus jövőjét arra építette, hogy a háború ellen minden erővel tiltakozni kell, és azt a világgal megutáltatni. Szó szerint így írt: „Véleményem szerint a háború nem volt olyan, mint ahogy azt a pacifisták leírták, és azt hiszem, hogy a hadviseltek velem egyformán gondolkoznak. A háborúnak megvan a jó oldala, és az úgynevezett örök béke nem más, mint utópia. A mi népünk harckészsége legnemesebb sajátossága.” Crnjanski tüzes cikkére a „Danas” felfigyelt és megtámadta. A cikk szerzője Krleža volt, és megemlítette, hogy Crnjanski húsz év előtt azt írta, hogy a háború őrület, és tengernyi vérrel jár. Crnjanski e támadásra felelt, és azt kérdezte, hogy mint marxista vagy mint burzsoá szellemmel áthatott pacifista támadja-e? Crnjanski azt állítja, hogy Krleža a háború alatt fogságból ment ki a frontra, és nem hivatott arra, hogy az ő emberi és írói tulajdonságait felülvizsgálja, és ítéletet mondjon. Gúnyos hangon vitázik Krleža álpacifizmusával és álmarxizmusával, s szerinte Krležának ez nem meggyőződése, mert a háború idején az osztrák-magyar katonai és polgári, háborút vezető személyiségeket dicsőítette, azokról ódákat zengedezve. A további idézeteket elhagyom, mert sértegetőek, bántók, és egészen személyeskedésbe fulladnak. Csak annyit kell még megjegyeznem, hogy Crnjanski szerint Krleža diszkvalifikáltatta magát háború alatti szereplésével, és nem beszélhet sem a pacifizmusrót, sem a marxizmusról. Magáról Crnjanski art tartja, hogy költői szabadsága túlzásokra is ragadtathatja, és visszautasítja támadójának azt a vádját, hogy viselkedése inkább egy katonatiszthez, mint költőhöz méltó. E két kiváló író sajnálatos afférje után az olvasó felvetheti a kérdést: mi ez? A délszláv irodalom frontkatonáinak átcsoportosítása, vagy csak két kiváló tehetség személyes küzdelme? Valószínű, hogy ez is a szelekciós tünetek közé sorozható, és maga után vonja az erők újbóli átcsoportosítását mindkét oldalon.