Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

Alig két éve, hogy Giles Lytton Strachey, a biográfiai írók legjelentősebbje meghalt, és ma már valamennyi nyelven olvashatjuk regényes életrajzait, az „Essex and Elisabeth”-et, a Victoria-korról írott köteteket, amelyek közül a „Quen Victoria”¹ most magyarul is megjelent. Esztétikus volt, és első irodalmi kísérlete, a francia irodalom fő irányairól írott nagy tanulmánya, amelyben a fejlődés időbeli folyamatosságában precíz és általános rendszerbe foglalta a francia irodalom ködös kezdeteitől a parnassiens költőkig, majd Maupassant realizmusáig ívelő, szenvedélyes világosságát, tudatosságát, szépségét és az igazsághoz való ragaszkodását. Úttörő, hézagpótló volt ez a tanulmány, a francia irodalmat kutatók kimerítően, szakszerűen térnek rá vissza éppen úgy, mint ahogy az angol történelemmel foglalkozók sem nélkülözhetik művészi intuícióval megformált életrajzait. Az „Erzsébet és Essex” csodálatos formakészségével a shakespeari tragédiákhoz érő, tragikus történelmi freskó, tulajdonképpen képrombolás, de elsődleges, teremtő irodalmi munka is, mert az angol reneszánsz kosztümjeibe, nekilendülő palástokba, sárgálló aranyba, mélytüzű bársonyokba öltöztetett figurái ünnepélyességét töri meg a felcicomázott múltat vetkőztetve le róluk, hogy a ma megilletődni nem tudó, liberális angol polgár gazdagon csillogó hu[472]morával, közvetlen gondolatai kíméletlen őszinteségével mutasson bennük a gyarló emberre, a királyi trónon ülő, elaggott, vörös asszonyra és fiatal szeretőjére, akinek minden mosolya, minden ölelése megfizetett gesztus. A Borgiákhoz ér a szigetországi reneszánsznak, az angol-spanyol háborúval dacos keményre fagyott Erzsébetnek alakja, aki donációkkal, monopóliumokkal kitartott, harminchárom éves szerelmesét vérpadra küldi, és Francis Bacon ragyogó szellemének, sima udvaronckodásának árnyékában végzi véres uralmát. A „Queen Victoria” pandanja Erzsébetnek, s míg a reneszánsz asszonyát a freudi pszichológia aprólékos analízisével szedte szét, és a történelem hazug reflektora hamis fényében monumentálisra nőtt viaszfigurája mögött semmi királynőit nem lát, addig Victoriáról, a világ legnagyobb birodalma trónját hatvan évig betöltő, szerényen nevelt asszonyról a polgári korszak ragyogó eposzát írja, hasonlóan Galsworthy viktoriánus regényciklusa ünnepélyességéhez, a l'art pour l'art nemességében kitenyésztett eleganciájához, ami a római és a hellén kultúra gyökereiből izmosodott, de szellemét a múlt század utolsó harmada fáradt, kissé morbid dekadenciája inspirálta. Strachey-Victoria portréja a jóságosan uralkodó matróna minden gyengéjét, korlátoltságát, a polgári mentalitáshoz, a kis német fejedelemségek udvaraiból kikerült családi erényekhez való ragaszkodását tükrözteti vissza. A ,,Prince Consort” és a hű Stockmar doktor, akik Victoriát a német idealizmus, tisztesség és egyszerűség felé vitték, elterelve a királynőt az angol lordok hűvös statisztériájától, India fehér elefántjai hátán pompázó bíbor baldachinok fényétől, maharadzsák és kánok gyémántjaitól, már a politikai realizmus úttörői, ahová Melbourne lord és Disraeli után, a gazdasági prosperitás higgadt öntudatából az angol-búr háborúba, majd a világháborúba sodródó britt impérium is eljut, hogy utána, a viktorianizmus doktrínáit, a manchesteri liberalizmus dogmáit felszámolva, a munkáspártot állítsa a politikai szemlélet arcvonalába. Temperált valóságával és a múltból a mára utaló epikus látásával közvetlen elbeszélés, szinte kép nélküli meséskönyv, időkön túl érő történelmi életrajz Lytton Strachey Victoria-könyve. Teljes életet vetít elénk, mint ha túl messziről nézünk, kort látunk benne, míg közelről emberi természetessége oly hű részleteit, amelyeknek valósága elfeledteti velünk a királynői, és csak az asszonyt látjuk, aki amikor elment, hatalmas családja: birodalma minden lakója el sem tudta képzelni a világot nélküle.

¹) Pantheon kiadás, Szinnai Tivadar gondos fordítása.