Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

Aldous Huxley, a nagyon fiatal, divatos angol író kezd nálunk, magyarul olvasóknál is ismertté válni, és első magyarul megjelent regénye, „A végzet bábjátéka” („Point counter point”) rendszertelen élménymozaikokból, külön utakon kanyargó cselekményekből mégis egységes rajzzá áll össze, hogy benne egy angol társadalmi réteg erősen irodalmi elgondolású alakjai mutassanak írójuk hűvös, sokszor száraz szatirikus hajlandóságára. Aldous Huxleynek az élethez való hozzászólása mindig különvéleményt jelent, és ennek a különvéleménynek absztrakt tudomány, negatív fantasztikum és tiszta irodalom a kitevői. Szeretik Anatole France tanítványának nevezni, és ha ez a kissé túlzott megállapítás bizonyos vonatkozásban fedi is a valóságot, mi inkább H. G. Wells elképzelése erősen költői hajlandóságú követőjének látjuk, de Wells izgalmas, képzeletünkre erősen ható, aktív emberi filozófiája nélkül, amit Huxley fokozottan céltudatos irodalmiaskodással pótol, s így a természetesség és valóság leglényegétől távolodik. Utópiáját a „Brave New World”-ot most 'Szép új világ”¹ címen olvastuk. Ez az utópia természetesen ellenutópia, vagy ha úgy tetszik, fordítottja az utópiának, és nem a Morus Tamás vágyait valósítja ideális életté, hanem – hogy hozzánk közel eső, örök irodalmi élményből vegyük hasonlatunkat – gondoljunk a madácshi Tragédia falanszterjelenetére, természetesen a madáchi pesszimizmus ridegsége nélkül, mert Huxley utópisztikus regénye mesterséges úton előállított emberei ismerik az örömöt, a boldogságot, sorsukkal meg vannak elégedve, és csak itt-ott történik némi keverési hiba, aminek azután az a következménye, hogy az emberszéria egy-egy darabja beleütközik a „Szép, új világ” rendjébe, egyéniség akar lenni, lázadó lesz, és elbukik. Az ismert, mindig jelentős kérdés vetődik fel éppen a regényben, van-e kompromisszum az egyéniség joga és az összesség követelése között? Mi veszedelmesebb, az individualizmus korlátlansága vagy a kommunizmus zsarnoksága? Melyik az igazi út? Huxley regénye Ford születése után hatszáz évvel játszódik le (mert az idő századunk elgépiesedése apostolától, Fordtól számítódik) túl az orosz-szovjet államberendezkedésén és az európa–amerikai tervgazdaság standardizált embertípusa átalakuló életlehetőségén. Az ember palackokban jön a világra, egyforma, egyöntetű, megbízható típusok, ikrek végtelen csapatai „azonos testi és lelki uniformisban”, ami gyakorlat[471]ban körülbelül annyit jelent, mint egy üzem, mondjuk, kilencvenhat egyforma géppel, és mellettük ugyanannyi kezelőmunkás, akik egyazon petéből kerültek ki. De van lehetőség, mondjuk, gyártási mód finomabb distinkciók, bonyolultabb életelvek beidegzésére is, és az újabb embergenerációk elektrogenézisen alapuló, mesterséges kiköltése, az életörömök grammos adagolása (fél gramm szoma egynapi üdülés, egy gramm már víkend, még több rejtelmes utazás a világegyetembe!) újra azokat a tüneteket idézik, amelyeket korunk élvezői Miami plage-ain vagy a Montparnasse kavargásaiban találnak meg. A jövő mesterséges emberei, ahogy a „Szép, új világ” ellenőre mondja, a Szépség, Igazság, Boldogság között a Boldogságot választották, és ezzel a választással visszaestek őseiknek Ford előtti korszakába, amelyben még a világ lakói tevékenysége, szerelmi élete az őskor gorilláiéhoz volt hasonló. Huxley utópisztikus világa mellett megőrzi a régi világ ily kis rezervátumát is, egy béta-leánynak (az alfák a mesterséges emberek szellemi arisztokratái, a béták az intellektuelek, és így tovább…) egy indiántelepi természetes megtermékenyítését, fiának: Johnnak felnövekedését és az új világ mechanikus gyönyöreihez jutását, melyből lázadóként kitörve, egy elhagyott gyár kéményébe menekül. Huxley nem éri be a fantasztikummal, ezért a fantasztikum mellé sajátságos elképzelésül a valóságot szövi, a rezervátum természetes emberét. John a teremtés misztikumának, az ősi ösztönök elévülhetetlen természetének szimbóluma, s rajta keresztül lesz az író merész játéka költői látomás, fejlődésünk hiábavalóságának tragikusan szatirikus jóslata. Talán még csak annyit: felejthetetlen az alfák repülőgép-utazásai, a fantasztikus főváros épületei leírása, sajtóközponttal, laboratóriumokkal, televíziós állomással, és végül felejthetetlen Lindának, az öregasszony utolsó óráinak megható leírása, amint a fiának a haldoklók kórházában felcsukló, rettenetes zokogásán tátott szájjal, érthetetlenül bámészkodnak.

¹) Pantheon kiadás. Szinnai Tivadar kitűnő fordítása.