Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

Az igazi író, aki saját munkássága folyamatát figyeli, előbb-utóbb rájön arra, hogy végelemzésben minden alkotását önmagából, önnön életéből merítette. Gazdag élmények, alapos emberismeretek, őszinte és erős érzelmek kísérik az író felfelé kapaszkodó útja fordulóit, ki nem apadó, lázas tendenciáit megpróbálja, hogy az objektivitás felelőtlen álarca alatt lázadjon az élet gesztusai zavarával szemben, és ha írásaiban a létezés minden súlyos kérdését is felkavarja, mind között az énprobléma az, ami kimagasodik, s voltaképpen e körül forog a többi is. Az írás soha be nem tellő követelménye: menni az idővel, változni a változassál, kavarni anyagot, játszani sorsokkal, de a legfőbb mondanivaló, a legőszintébb kinyilatkoztatás, amikor túl színben-szóban való dúskálódáson az író agyán és szívén végigcikázik saját élete. Ilyen kiváltságos pillanatban lerázza magáról mindazt, amibe belefáradt, amit remélnek tőle, összes terheit, eddigi mondanivalóit, vigasztalan és mentségtelen hőseit, irreális eszményekre szomjazó hitét, és egyszerűség, őszinteség után vágyódik. Megértjük ezt a nosztalgiát. Az író körülnéz, és látja, hogy sok mindent mondott már, csak éppen azt nem, amit mindig a legnagyobb szeretettel akart elmondani, amelynek szelíd fényénél, leplezetlen meztelenségénél egyszerre világos lesz minden: önnön életét. Márai Sándor, az új magyar irodalomnak ez egyik legsúlyosabb és legértékesebb koponyája, aki minden eddigi írása végső metamorfózisában a maga lelke érzelmi birodalmán át vizsgálta a huszadik század erjedő processzusába érő, a szellem és az akarat által vezetett ember életenergiája gyengülését, most „Egy polgár vallomásai”¹-ban, legújabb könyvében az új évszázad elé érkező és a világháborúba szakadó magyar kisvárosi fiatalember életét írja meg. A felcseperedő lélek önszemlélete a könyv, nem magából kifelé, hanem magába befelé való művészet, maradéktalan visszaadása lelki tartalmának, kisvárosi életre, családra, barátokra, iskolára reagáló idegreakciói kiformálódásának. De az átéltség visszatükröződő művészete is, kezdődő élete, súlyos komplexumainak tartalma, amely itt megelevenedve, üzenetet hozva napjai titkait érintik. „Önanalízis…” mondják majd kritikusai, és bizonyára rámutatnak arra, hogy az író lelke tartalmát leltározva saját öntudatát teregeti ki, és mert minden önanalízis a személyiség dezorganizációjához érkezik, érdekes kísérlete talán nem egyéb, mint pontos kórtünete azoknak a fiataloknak, akik alighogy megtalálták az élethez való utat, élményeiket könyv alakban intellektualizálják. Az „Egy polgár val[468]lomásai” írójának azonban sikerül kora szelleméhez közel jutni, és a kor életét gyermeki élményei intenzitásával együtt rezdülő átélésein át a tiszta gondolat síkjaira terelni. A regényeket, amelyeket Márai Sándor eddig adott, igazán csak mostani vallomásain át ismerjük meg, s csak most értjük, hogy vált lehetségessé opusról opusra való lassú, folytonosan felfelé ívelő emelkedése, amely az író helyét az új magyar irodalom jelentős szellemei között megjelölte. Minden regényében átment az analízis, a kor minden ideális és emberi feszültségű problémáján, így jutván közelebb azokhoz az életkérdésekhez, amelyek a mai fiatalság miértjét kívánják tisztázni. A „Bébi, avagy az első szerelem”-ben a diák és a tanár viszonya, ,,A zendülők”-ben a gyermeki infantilizmusból, az apróságok primitív szociális ösztöneiből bandát szervező és a kamaszkorba érő tudat alatti erotikum; a „Csutorá”-ban az állat és a dolgozó intellektus egymásmellettisége, ahogy az ember a kutya lényéhez fordul, s ugyanakkor mintha a kutya értelme az intellektus mindennapi világához közeledne; ,,A sziget” hősének neurózisa, az őskori animizmusból feltörő ösztönök lázadása; ebben a teljes oeuvre-ben sok van a vallomásokból, amelyeknek dinamikus cselekménye megdöbbentően és szokatlanul hű, szinte a teljes fényhatással dolgozó festő brutális őszinteségű ecsetvonásával felvázolt miliniőrajza a legnemesebb emberi és írói dezilluzionizmus. De túl mindezen benne van a vallomásokban a polgáriasodástól a szociális felismerésig kavargó világnézetek között felnövő ifjú tikkadt szemlélődése, amint a nagy század izgató kérdései: szegénység, szocializmus, zsidókérdés izzanak körülötte, és az izzás fényére felfigyelve, az izgalom lázával szívében fürkész a jövendőbe, egy kissé félve, ingadozva, egy kissé le is nézve előző nemzedékét, amely egy magyar kisváros kicsinyes élete, politikai és érzelmi játéka közepette nem látta a fülledő felhőket, amelyek az eljövő összeomlás viharát hozták. Az „Egy polgár vallomásai” Márai Sándornak emberileg legmegragadóbb könyve. Tisztaság lebeg fel felette, a megtisztulás vágya és ember voltának lélektől teljes klasszicitása. S mert egyetlen fiatal magyar írótól sem nyerhetünk oly mély belátást a századeleji magyar társadalom világnézeti, szellemi történetébe – holott csak magáról, családjáról, legszűkebb környezetéről adott vonást vonáshoz mérő, gyötrődő feszültség és rombolás árán fénylő képet –, a vallomásoknak kettős jelentőségük van. Az íróé, aki napjai nyugtalanságán át a túláradó életre tettekkel reagáló, erős fiatalsága sok naivitással, primitívseggel telített, s a katekizmussal, a kategorikus imperatívusszal sokszor mereven ellenkező oly eposzát adta, amelyre realisztikusra hangolt és szenzációkat kergető irodalmunkban – talán a Kassák Lajos nagy önéletrajzi regényén kívül – nincs is példa, s az emberé: aki jóllehet – elsősorban művész, művészetébe az individualista erkölcsi és szociális hitét oltja.

¹) Pantheon kiadás