Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

Napjaink izgalmában az irodalmi kutatások, kísérletek, elméletek és víziók egymásnak ellentmondó bizonytalanságok között égetnek fel maguk mögött minden utat a tisztulás felé. Az újat akarás lázától gyötörtén a huszadik század legkövetkezetlenebb évtizedében az írók minden tárgykörhöz, minden irodalmi elmélethez hozzányúlnak, elkeseredetten, mulattatóan, meghatottan melegítik fel a zseni teljes szabadságában gyökeredző érzelmes romanticizmust, a polgári erkölcsnek behódoló szentimentalizmust, s akik a termékenyítő szenvedélyhez mindvégig ragaszkodnak, azok a naturalizmust nevezik az irodalom evolúciójának. Tudjuk, hogy az evolúciót sehol sem emlegetik annyira, mint az irodalomban, s minthogy ez a sokat emlegetett fogalom szükségképpen éppen itt nagy jelentőségű, tisztába kell jönnünk jelentésével is. Az evolúció a természetes fejlődési törvény folytonos eszméje, s mindenképpen ellenkezője a revolúciónak, az erőszakos, hirtelen változás folyamatának. Az evolúcióban benne van, hogy a tőkéletesülés mindig alsóbbrendűből származik, s így az irodalomtörténet és a természettudomány szerves kapcsolata sehol sem sebezhető meg. Akinek szemében tehát az evolúció irodalmi és élettani folyamata egy fogalommá olvad össze, azt kérdezheti, mit akar az evolúció felé törtető irodalom újra a romantikától, a naturalizmustól vagy az elfásult rajongásoktól csöpögő szentimentalizmustól?

A végtelenséget magában egyénesítő ember értelme és értéke társadalmi közösségben gyökeredzik, és élete teljessége az evolúció felé való törekvésben jutván kifejezésre legimmanensebb kisugárzója, minden problémájának kulcsa: a világnézet. Történelemcsináláshoz, kultúrafejlesztéshez, filozófiához mint ismeretelméleti vizsgálódáshoz, tiszta és kritikai formát öltő világnézetre van szükség, s akik a napi életet simán, hidegen vagy keményen kutatják, boncolják, akik az igazság megismerését az ítélettől vagy hittől el tudják tépni, azok nem egyoldalú, csak külső szemléleten alapuló emberismeréssel írják meg a mai ember viszonyát embertársaikhoz, társadalomhoz, nemzeti kultúrához vagy a világegyetemhez. Jelszavak között vergődik az ember, az evolúciót hozzákap[463]csolják a nacionalizmushoz, a szocializmushoz, s aki az egyikbe kapaszkodik, az szemben találja magát a másikkal, holott mindkét jelszó evolúciót jelent, ha a religió ősformájával ébresztik az emberiség végtelenségének tudatát, az emberi elme határtalanságát, amely annál nagyobb és annál gazdagabb, minél magasabb életformában s minél intenzívebb elgondolásban világít a szellemi funkció energiaforrásába: a világnézetbe. Platón Parmenidészétől, Swedenberg Principiáitól, Montaigne „Essays”-étől Shakespeareig s onnan Goethe Wilhelm Meisteréig vagy akár Zola Rougon-Macquartjáig az evolúció egyre tágul, és míg Platón rendszerének kulcsa egyiptomi vándorlásai, addig Shakespeare Guido di Coionnából, az urbinói Lolliusból és Petrarcából merít. Zola már a kísérleti regény problémájába fog, és azt vitatja, hogy a kísérleti módszer éppen úgy, ahogy a fizikai élet ismeretére vezet, úgy kell, hogy a szenvedéses és értelmi élet ismeretére is vezessen. „Az út egy, csak a fokozatok különbözők a vegytantól az élettanig, az élettantól az emberismeretig és a társadalomtudományig”. Így válik a nagy naturalista, Zola, aki magát „kísérletező moralistá”-nak nevezi, evolúciós íróvá, s így lesz kérlelhetetlen ellensége Victor Hugo romantikájának, „amelynek még az a mentsége sincs meg, hogy elénk tárt hullákból egy igaz, emberi dokumentumra mutasson”. Zolának emberi dokumentumokra van szüksége, s ezzel lelki rokona annak az írónak, aki a huszadik század anarchiájában a világnézetet keresi, a teljes öntudat, az egyszerű doktrína és a magától értetődő életre vágyó lelkek világnézetét, amely minden jelszótól függetlenül rezonál valamennyi sorsra, akik a megváltásért vajúdó világ életében a mindenkit egyesítő szeretetet várják. Mert van-e a világnézetes irodalomnál értékesebb, meggyőződésesebb, amely végső instanciában helyettesíteni tudná az emberiséget, van-e magasabb szempont akár a nacionalista, akár a szocialista irodalomban, amely erősebb fórum az emberiség szavánál? Mindenesetre nagyszerű kísérlet lenne elfogulatlanul szembenézni a nacionalista irodalom vívódásaival, de mindegyre arra gondolni, hogy a szocialista irodalom evangéliuma – különváltan az új naturalizmustól – mégis a legteljesebb objektív festéssel cikáztatja át lelkeinken az élet megrendüléseit és keserűségeit. Mindig két hangot hallunk: az önérzetes, dacos nemzeti hangot és a szenvedés hangját, s lehetetlen nem látni a gyökérszálakat, amelyekkel ezek a hangok az igazságot feltáró, a lelkekből lelkedző világnézetből szívják táplálékukat. De ez a tisztánlátás nem lehet elhatároló megkülönböztetése a két, látszólag ellentétes pólusból fakadó eszmének, mert sohasem ezt adják nekünk, hanem bennünket keresnek, bennünket szolgáltatnak ki annak a felfogásnak, amely akár a konzervatív, akár a progresszív pszichében gyökeret ver.

A vergődő huszadik század háborús évei a háttér; a kapitalizmus és a szocializmus végig kegyetlen és véres következményű harcai összes féleredményeivel, áleredményeivel, s míg a bizonytalanság a még fennmaradt rendet összeomlással, anarchiával fenyegeti, addig harcoktól, világok romlásától távol, a káoszban az új, egységes, [464] harmonikus, minden emberiességet magában foglaló irodalom sehogy sem teremtődik meg. Az olvasó Anatole France fő munkáját, „A fehér kövön”-t és Rolland Jean Chriatophe-ját, mint az új század legfőbb és egyenlő jelentőségű tendenciáját állítja az üres gondolatlehetőségektől emészthetetlen álirodalommal szembe, és ebben a szembeállításban benne van a világnézetért harcoló írók minden nagysága és tragikuma. A valóság forradalmának semmi köze a lelkek forradalmához, mert a tettekre született írók letörnek, vagy vakmerő gondolatokkal bíbelődő utópistákká lesznek. De ha az energia újra befelé kényszerül, s az irodalom mélységben, gazdagságban foglalója lesz minden tudatosságnak, közvetlenségnek és a felső életformának – s ha az új irodalom apostolai összeülnek egy párizsi vagy londoni szalonban, és szenvedélyes paradoxonokban próbálják megvitatni a mindvégig evolúciós irodalom programját, látni fogják-e a Platón, a Goethe fölényét magukkal és a velük együtt haladókkal szemben, akik módszer, szándék és tendencia nélkül is, minden problematikusságon merészen áthaladva, maguk teremtették meg a maguk világát, és mégis elhelyezkedtek a meglevőben is, mert mindig csak ezt látták, ezt figyelték, s ez a látás, ez az állandó figyelés tette lehetővé az ő külön világuk és a meglevő világ egységes összeolvadását anélkül, hogy ezért bármit is fel kellett volna áldozniuk!

Nagy szellemi forradalmak alkonyán, amikor hiába kísérelték meg a világot külső formáiban átalakítani, s az eddigi ember örökébe az emberfeletti embert hirdetni, egyszerre büszkén felujjongtak az elhelyezkedők, és a maguk külön törekvéseiket akarják egyedül lehetségesnek elismertetni. De akiknek csak az elhelyezkedés a fontos, s azt a belső utat, amelyen eddig mentek, elhagyják, holott valaha magasabb harmóniákat kerestek, azok sem a nacionalista, sem a szocialista irodalmat ne emlegessék! Az irodalom legnagyobb veszedelme az élettől való elfordulás, és ha a lelki realitás helyébe a pillanatnyi realitás kerül, akkor köddé foszlik az együtt haladás álma is, a remény és a bizalom, amely magányos utakon mégis a világnézet biztos kikötői felé vezet. És akik valaha papjai voltak a tiszta irodalomnak, az egységet kereső, embert és világot átfogó megismerésnek, azok ne legyenek felforgatók. Járni kell ebben a dantei világban, beszívni minden mérgét, megúszni minden örvényét, s a szigorú törvényszerűség objektivitása mellett igazi típusú írónak hatalmas szárnycsapásokkal kell az örökké hullámzó kicsinyességek felett csapongani.