Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

– Apus, figyelj ide! – szólt nyugodt hangon Emmi. – Látom, hogy féleszű bohózatodban primadonnának akarsz szerződtetni engem. Azt is mondhatom, hogy hamisan kártyázol, és minduntalan kártyáid közé csúsztatsz, mint mindent ütő adut. Már nem tudok felháborodni ellened, és üzelmeiddel fájdalmat sem okozol nekem. Tégy, amit akarsz. Magadnak sem árthatsz jobban, akár „ünnepelteted” magad a banketten, akár az utolsó pillanatban „visszavonulsz”. Csak az ostoba igazgatót és a szegény tisztviselőket sajnálom, kik bizonyosan kellemetlen helyzetbe kerülnek, ha a dolgokról tudomást szerez Stux… Nem törődöm többé veled. Nem védhetlek meg Stux előtt sem. Apus, nem tudok rajtad segíteni. Menthetetlen vagy.

– Szóval leveszed rólam a kezed. Menthetetlen vagyok… Mi? Ha nem fékezném magam, arcul ütnélek… te… te… Mindent tudok, azt is, amit elhallgattál. Holnapután hazajön Stux, összebújsz vele, és kidobatsz állásomból. Te csak az igazgatót és a tisztviselőket sajnálod. Mi? Azok közelebb állnak hozzád… Én, az apád?… Hamiskártyás vagyok… Hamiskártyás! Én?! A legfairebben kártyáztam egész életemben. Legendák szólnak arról, hogy én milyen elegáns, korrekt, úri kártyás vagyok… Úriember vagyok, akitől mindig csak elnyerték a pénzt. Úriember vagyok. Értsd meg: úriember! Három előkelő kaszinónak vagyok a tagja… De te?… Henrik csak a fotográfiádat nézte meg, és ez elég volt ahhoz, hogy visszalépjen… Nagyon merészen viselkedsz, szép kisasszony, mindent elnéző apáddal szemben. De gyengeségem megszűnt, én most kiűzlek az apai házból. Menj!… Számodra itt nincs többé hely!

Feltárta az ajtót, és eljátszott egy sardoui nagy jelenetet, karját előrelendítette, ökölbe szorított kezét mutatóujjával kihegyezte.

Pillanatokig tartott a néma jelenet. Az apa állt kiutasító mozdulatába meredve, csak az ujja hegyét látva, mögötte Emmi megdöbbenve… Az ebédlőben az anya a díványon kuporgott, mellette Edus állt halvány, megnyúlt arccal…

Emmi Edus láttán döbbent meg. Hogy az apja kiutasította, nem vette szívére, még mosolyogni is tudott volna az öreg komédiázásán… Nem, nem az apja viselkedésén döbbent meg, hanem azon, hogy Edus előkerült, és így… Milyen halvány és milyen idegen a tekintete. Az a kerek, buksi fej hova lett? Termete megkarcsúsodott, vagy tán a jó szabású zakó előnyösítette alakját?… Gomblyukában fémrozetta, melyből két, aranyozott monogramba képzett betű olvasható ki: S. M. [449]

Salgó végre észrevette a fiát.

– Jó, hogy itt vagy, Edus… Az isten hozott ide… De hova tűntél, hol maradtál el ilyen sokáig?…

Fiához rohant, átölelte, vállára bukott a feje, veregette a hátát, nyihorászva beszélt, nem tudni, sírt-e, vagy örömhangokat hallatott. A fiú tűrte, nem mutatott semmi elérzékenyülést.

Salgóné lopva még egy terítéket tett az asztalra, és szorongva leste, hogy a helyzet megenyhüljön.

– Szép, szép, hogy így ölelsz, apus – szólalt meg végre, illetve szólt közbe Edus, mert Salgóból egyre dőlt a szóáradat. – Engem mindig szerettél, és érzelmed, örömmel látom, nem változott meg, sőt fokozódott. Úgy látszik, apai szeretetednek azt a részét is nekem adtad, melyet az imént vontál meg Emimtől.

– Nekem már csak fiam van…

– Nono, apus, nem szabad kézzelfogható tényeket meghamisítani. Miért teszel olyan kijelentéseket, melyeket talán öt perc múlva – új helyzethez vagy hangulathoz illően – kénytelen vagy visszavonni?

– Meghoztam a döntő ítéletet. Hallgass meg, fiam, elmondom, mi történt.

– Apus, kár, ne mesélj, fél órája vagyok itthon, hallottam minden szót.

– És nem törtél be, hogy megfenyítsd húgodat?… Nina! Te is hallottál minden szót?… Hallgatsz?… Feleség vagy te?… Hallja, hogy a gyerek meggyalázza apját, és nem áll oda, hogy férjével együtt megvédje a szülői tekintélyt. Mi vagy te, cseléd vagy itt, aki elbújik, amikor a gazdáék veszekednek?

Salgóné szomorúan nézett az urára, nem szólt egy szót se, kimenekült a konyhába, a sparherd szélére húzogatta a lábosokat, hogy az ebéd el ne égjen, mert… Úristen… mikor kerül ma az ebédre sor…

Bent Edus beszél:

– A tényállást ismerem. Apus, nincs igazad, de Emmi is súlyos tévedésben van. Mondom, a tényállást alaposan ismerem. Nagyszerű hecc, apus, gratulálok. Szenzációs vagy, mondhatom, életednek legragyogóbb szerepét játszod. Azt hiszem, érzed, hogy ez az utolsó fellépésed, feledhetetlent akarsz nyújtani.

A dicséret Salgót felderítette. Ragyogó szemmel nézett a fiára. Edus folytatta:

– A tényállást nemcsak a kihallott párbeszédből ismerem, minden, amit tőletek hallottam, csak igazolta, hogy értesüléseim hitelesek.

– Edus, ragyogóan beszélsz, mintha nem is te beszélnél. Hol tanultál meg ilyen választékosan beszélni? – kérdezte álmélkodva Salgó.

– Azelőtt nem volt semmi mondanivalóm. Különben… ha tudni akarjátok… elvégeztem a svindlikurzust. Két hónapon át reggeltől estig, estétől reggelig különféle tanfolyamokra jártam. Nekünk, Salgóknak, csak négy-ötszáz új szót kell megta[450]nulni, de annál többet nem használni – ez a szabály –, és akármelyik oldalon is állunk, egészen jól megélünk. Igaz, apus?

– Igaz, fiam. Ragyogó megállapítás.

– Igaz, Emmi? – fordult a húgához.

– Nem igaz.

– Látod, apus becsületesebb… – bocsánat – őszintébb. Nem jól mondtam, Emmi, semmi okom sincs kételkedni őszinteségedben. Nem volna szép, ha bántanálak. Sokat köszönhetek neked. Mindent meg fogok hálálni neked azzal, hogy leszedem a hályogot a szemedről. Egyelőre vak vagy. De most ezt hagyjuk. Inkább forduljunk az aktuális kérdés felé. Már mondtam, hogy apus dolgairól tudok. Ne kérdezzétek honnan, legyen elég annyi, hogy szem- és fültanútól tudom, hogy mi történik néhány nap óta a Hitelezők Szövetsége irodájában. Apus, én azért jöttem, hogy gratuláljak neked. Röhögtem, amikor a „távirat” dolgodat elmesélték nekem… Apus, jól ki-kisegítetted magad azzal a távirattal.

– Mit szólsz hozzá! Ugye, remek apád van?

– Az. Remek… Bevallom, mégis jobb szeretném, ha nem az én apám műveli ezeket a dolgokat. De hát mit csináljak, engem két hónapja tanítanak arra, hogy nagy ügyekben, ha kell, egy életen át is súlyos személyi áldozatokat kell hozni… Apus, nagyon nézed gomblyukamban a két betűt. Megmagyarázom. S M = Sommer Művek… A Sommer Művek hatalmas gyárvállalat, műselymet és S. M. harisnyákat gyárt. Kétezerötszáz munkással, tisztviselővel dolgozik, két hét óta én is a kétezerötszáz közé tartozom. Hogy milyen minőségben? Altiszt vagyok, helyesebben szolga. Se a munkás, se a tisztviselő nem visel ilyen gombot, csak az altiszt. Az altisztnek van jó ruhája, azt is a gyár adja, muszáj állandóan a jó ruhát – látjátok, milyen finom – éppen úgy viselni, mint a szervesen hozzá tartozó pléhgombot. A pléhgombot szabad viselni nekem is, a tartalékos főhadnagynak, nem muszáj lemondani rangomról. Sőt, minduntalan hivatkozni kell rá. Igazgatóm, akinek ajtónállója, kifutója vagyok, az ügyfelek és vendégei előtt is főhadnagy úrnak szólít. Nagyon kedélyes ember ő, néha szalutál is nekem, mert a háborúban póttartalékos volt, és az intelligens pertlin kívül még egy cérnacsillagot sem szerzett… Emmikém, látom, nagyon csodálkozol. Veled, csak veled mindenről beszélni fogok, neked mindent megmagyarázok… Apus előtt nem nyilatkozhatom a részletekről, mert attól tartok, hogy veled együtt engem is kidob, bár én ezt nem érdemelném meg, mert köztünk – egyelőre – én vagyok a legkülönb, ha nem is polgári értelemben véve.

– Mi az, hogy polgári értelemben?… – vonta össze szemöldökét az apa.

– Nem akarok elméleti kérdéseket bolygatni most, ez most nem aktuális, különben sem szeretnék mint doktrinér fellépni, e szerepben még egy kissé gyenge vagyok… Mégis meg kell jegyeznem, hogy a jelenet, melynek egy fél órán át fültanúja voltam, tipikus keresztmetszetét…

– „Keresztmetszetét?!” – szólt közbe hevesen Salgó. – Edus, [451] te megőrültél! Doktrinér!… Keresztmetszet!… Honnan szedted e szavakat?

– Apus, csak bízd rám… Érettségit tettem, tiszti iskolát, és két éven át vagy nyolc tiszti tanfolyamot végeztem el. De sok tanáraim közül egynek sem volt fontos, hogy tudjak is valamit. Nekem sem volt fontos. Viszont az elmúlt két hónap alatt folyton csak tanultam… Azt hiszem, már mondtam, hogy elvégeztem a svindlikurzust… De folytatom… Szóval… az a jelenet, melynek fültanúja voltam, tipikus keresztmetszetét adja a polgári családi életnek. Egyfelől a családapa, aki trükkösebb a legjobb polgári regényírónál…

– Engem idézel… szóról szóra ezt mondtam…

–… vagyis minden hájjal megkent, rohadt polgár…

– Ezt nem mondtam…

–… másfelől itt van a leány… ő maga: ponyvaregényalak, szegény, szenvelgő lélek, aki egy rohadó morál megtestesítője, bár azt hiszi, hogy családja erkölcsi légkörét tisztogatja…

Elhallgatott. Sápadt arcába vér szökött. Hosszú pillanatokig nézett apjára, húgára… Újra beszélni kezdett, de most már nem gúnyolódva, csipkelődve… Remegett a hangja:

– Van egy barátom… nem… nem, sokkal több, mint barát… rettegek, hogy egyszer meg fogom csalni… Ő magyarázta meg nekem a családomat… Apust, Emmit, Liánt… persze, engem is… illetve a múltam. Mikor mindent megértettem, megígértem neki, hogy majd én szedem rendbe a családomat. Káromkodás volt a felelete: „Az ördög törődik ebben a forra… a mi világunkban az egyének sorsával…”

– Edus! Te kommunista vagy!… – szörnyülködött Salgó.

– Az!… igen, én kommunista vagyok. Hiába, elárultam magam. Pedig tudom, hogy hazafias gondolkozású férfiú vagy… Amikor a Markóból kiszabadultam, Lián elmondta, hogy majd meghaltál, amikor megtudtad, hogy fiadat kommunista üzelmek gyanúja alatt tartóztatták le.

– Edus! Én kitagadlak…

– Kérlek, ne izgasd fel magad. Ne tagadj ki! Sok volna ez egy napra. Én sem tagadlak meg. Tudom, hogy a fiad vagyok, ezért nem illenék, hogy a polgári társadalom bűneiért egyénileg is felelősségre vonjalak. Világnézeti differenciánkban csak az segíthetne rajtam és rajtad is, ha egy reggel úgy ébrednék fel, hogy elfelejtettem, hogy Salgó Ede vagyok, és te is úgy ébrednél fel, hogy nem emlékeznél többé a fiadra. És még ez se volna elég. Mindenkinek, aki tudja a mi viszonyunkat, a kapcsolatot örökre elfeledve kellene egy szép reggel ébrednie. Nem szabadna semmi nyomnak maradni… De ugye, ez nem lehet? A mi összetartozásunk meg van pecsételve. Apus, tűrnöd kell ezt. Én is tűröm. Fia vagyok egy polgárnak, aki három úri kaszinónak tagja. E pozíciód tudomásul veszem, sőt egyenesen örülök annak, hogy ma este nagy tisztességben lesz részed… A bankettra gondolok… Nem teszed jól, Emmi, hogy apus ma esti örömét el akarod rontani. Lásd, én elmegyek a bankettra, nem szép tőled, hogy [452] vonakodsz… Nézd apust, hogy felderült az arca, tekintetével boldogan ölel engem, és reménykedve néz feléd… Csodálkozol, hogy elmegyek a bankettra? Boldog vagyok, hogy megjelenhetek ott… És ne félj, Stux nem pusztul bele. Legfeljebb tíz-húsz embert kidobnak állásából… Másik tíz-húsz ember jut helyettük munkához. Kell a munkanélküliség frontján egy kis csere… Apus csínytevése egyenesen a mozgalom érdekeit szolgálja. Tény az, hogy a mai társadalmi rendet – két ellenkező oldalról – apus és én egyformán fúrjuk.

Emmi felvette bundáját. Elmenőben így szólt:

– No, most már elmehetek. Szépen elrendeztem a családomat. Te, Edus, valóban sikeresen végezted el a svindlikurzust. Két hónap alatt förtelmesen messze haladtál… Az bizonyos, hogy a te kommunistaságod svindli… Megyek megvédeni magam. A bankettből nem lesz semmi. Arról gondoskodni fogok…

– Hohó! – ragadta meg Emmi karját. – Árulónak készülsz? Tudod te, hogy nálunk hogyan bélyegzik meg az árulót? Rátalálnak, elhurcolják, arcáról lereszelik a bőrt jó mélyen a húsig, és az archúsba tintaceruzával beírják: SPICLI… örökre ott marad…. Nekem megmondták.

– Én nem tartozom közétek. Ez csak veled történhet meg. És… a te arcodra oda is írják majd!… – kiáltotta Emmi, és kitépve magát bátyja kezéből, elment.

Edus elhalványodva bámult utána, de csak egy pillanatig, aztán félretolva motyogó apját, húga után rohant.

VIII.

Az a két hét, melyet a kommunistákkal közös cellában töltött el, teljesen átalakította Edus életét. Két hét alatt kiforgatták régi életformájából. Úgy látszott, mintha új lelket ráztak volna bele, és életének új értelmet adlak volna. A kilenc fiatalember a cellai tétlen napokban kihasználtak minden lehetőségei, hogy a zavaros életű Edust megagitálják. Ítélőszék elé állították, el kellett mondania, hogy élt, mint élt eddig. Edus vallott. Elmondott magáról, családjáról mindent, rikító színekkel festette alá annak az életnek fényét, árnyát, melyben eddig élt. E vallomásaival kedvében akart járni cellatársainak, akik éhségsztrájkjukkal, bajtársi összetartásukkal, csodálatos beszédeikkel megbabonázták. Közéjük vágyott, és valósággal szégyellte, hogy csak tévedésből került közéjük, és nem részese annak az akciónak, melyért – ahogy kiszámították a várható büntetéseket – legalább ötven esztendőt fognak ülni.

Edusban már letartóztatása előtt megvolt a készség, hogy jó útra térjen. Emmi erkölcsi prédikációi meghatották, csodálattal bámulta húgát, és mindenben engedelmeskedett neki. Beszélt is ezeknek a fiatalembereknek húgáról, aki őt és apját a tiszta erkölcs útjára akarja vezetni. Álmélkodva hallgatta, hogy Emmi program[453] ja nem a tiszta erkölcs útja, csak a régi életnek egy másik változata, de erkölcs plusz nincs, és nem is lehet benne. Egyáltalán a polgári társadalom erkölcsére kár a szót vesztegetni. E tételt tizennégy napon át bizonyítgatták Edus előtt. A bizonyítási anyagot szétosztották maguk között és felváltva rendszeres oktatásban részesítették Edust. Elébe szórtak mindent, amit bécsi, budapesti földalatti pártiskolákban tanultak meg. Elnyomták az éjjeli lokálokban, futballmeccseken, moziban szerzett kultúráját, eddigi szókincsét az új szavak légiójával cserélték ki, és Edusban megvolt a készség, hogy általuk át is lényegüljön. Úgy látszott, hogy mindent megért, mindent akar, mindent vállal. Nagyon szorgalmas volt, tudta már kívülről a kátét és a proletáregyszeregyet.

Amikor elhagyta a fogházat, a cellatársak mint meggyőződéses kommunistától váltak el tőle. Egy címet adtak neki, ahol két hét múlva – előbb nem – jelentkeznie kell. Addig legyen óvatos, lehetőleg ne járjon sehová, mert bizonyos, hogy a rendőrség figyelni fogja.

Edus visszanyerte szabadságát, előbb azonban egy végzést nyomtak a kezébe, melyben elrendelték, hogy további intézkedésig minden nap, reggel kilenckor jelentkeznie kell a főkapitányságon. Ez a végzés büszkévé tette, viszont nagy boldogtalanság volt számára, hogy a fogház kapujában a felesége várt rá, és így szabadsága első pillanatában letartóztatta a Múltja, mely elől szíve szerint teljes felháborodással szeretett volna kitérni. De ez árulás lett volna. Elvtársai megmagyarázták neki, hogy nagyon jó az, ha ő a fogházból felemelt fejjel mint alaptalanul meghurcolt, tisztes polgár lép ki. Ezt az álarcot viselnie kell, mert így a mozgalmat védett helyről szolgálhatja, így hát el kellett fogadnia Liánt, tűrni örömét és elviselni hűséges szerelmét. Utálta ezt az állapotot, de viselte, mert erre kötelezte a pártfegyelem. Külön bosszankodott Lián nagy változásain, aki elherdált tizenkét esztendő után benső házasélet kiépítésén fáradozott. Persze, a maga módja szerint: jól eltartani a fiút, most már mindig csak ezt az egyet… De Edus megnehezítette Lián munkáját. Visszautasította a zsebpénzt, sőt nem fogadta el a pénzszekrénykulcsot, hogy ezentúl minden megaláztatás nélkül maga vegyen ki annyi pénzt, amennyire szüksége van. Nem dohányzott, se mozi, se lokál nem kellett neki. Mindez Liánt féktelen hűségre, végtelen ragaszkodásra dühítette, és rettegve gondolt a katasztrófára, hogy Edus megszökik tőle. Naponta elkísérte a rendőrségre, és egy percre sem hagyta egyedül. „Az eszmékért áldozatot kell hozni” – vigasztalta magát Edus, és viselte a terhet, melyhez a nagy metamorfózisig örömest ragaszkodott.

Nem szerette azokat az estéket sem, melyeket Liánnal együtt a szülői házban töltöttek el. Kegyetlen dolog volt számára apja, a nagy pénzbeszedő előadásait hallgatni, melyek igazi értelmét már jól tudta. Szeretett volna vitába szállni, elmondani a túlsó oldal véleményét, de nem árulhatta el magát. Többször gondolt arra, hogy Emmi előtt felfedi magát, de mindig elébe tárult a kép: Emmi estélyi ruhában, Stux szmokingban autóra szállnak… [454] Nem lehet Emmivel őszintén beszélni. Húga – miközben neki megtisztulásról, erkölcsről beszélt – Stuxnak kitartott ja volt.

Kegyetlen lassan múlt el az előírt két hét. Közben meglepő dolog történt. A tizenkettedik napon a rendőrtiszt, akinél naponta jelentkezett, így szól hozzá: „Salgó úr, mi kinyomoztunk magáról mindent. Pontosan ismerjük előéletét. Nem követett el soha semmit a rend ellen, de tudjuk, hogy maga nem független ember. Felesége birtokához, malmához semmi köze sincsen. De nem ezért kell magát megbízhatatlan emberként kezelni… Maga a cellában könnyelműsködött, nagyon összebarátkozott azokkal a fiatalemberekkel… Nézze, én nem tudom, meddig tarthat ez a jelentkezési kényszer… De csak mint rendőr nem tudom. Mint magánembernek az a véleményem, hogy ha ön valami kommunista rendbontásról tudomást szerez, azt kötelességszerűen bejelenti… Szóval, ha valamiről tudomást szerez… ért engem?

– Igen, kapitány úr!

„Hohó, kapitány úr!” – monologizált Edus magában. – Liánnal, saját házi rendőrével hazafelé tartva. – „Ön azt hiszi, hogy bennem is meg lehet találni a rendőrség emberét? Persze, jó fogás volnék. Én ugyan szállíthatnám a fontos híreket. Persze, ilyen intelligens, mindenhova befurakodni tudó, jó megjelenésű emberre nagy szükség van… Kellek!” Szinte büszke volt arra, hogy a rendőrség foga fáj rá. Ezt a büszkélkedő hangulatot megérezte Lián, ellene irányulónak vélte… „Nem engedlek el” – védekezett, és beléje karolva vitte haza…

Edus gondolatai új irányt vettek. El kell szökni, el Liántól, el a rendőrség elől. Mit gondol az a kapitány? Szégyen, gyalázat… spiclit akar benne fogni. Megremegett ettől a gondolattól… A cellában elmondták neki a fiúk, hogy milyen rettenetesen büntetik meg a spiclit, ha elcsípik…

Letelt a két hét. Edus kicselezte Lián éberségét, megszökött előle, és a fiúk kitanítása szerint összevissza kóborogva, többször villanyost használva végre célhoz ért. Egy Vadász utcai kávémérésbe lépett be.

A pincérleánynál Simkó úr után érdeklődött. Jó helyen járt. Simkó úr napos vendég itten, sokszor délelőtt és délután is itt van. Délig várakozott. Megevett két kávét és egy rántottat, de Simkó nem jelentkezett. Délután megint betért a kávémérésbe. Várt, várt, leste Simkót. Szentül hitte, hogy nem véletlen az, hogy Simkó késlekedik. Tervszerű dolog az. Simkó talán itt is van. Itt van a biliárdozók között, vagy az a szakállas ember, aki látszólag újságot olvas, de néha az újságból félszemmel lopva les ki rá… Lehet, hogy a szakáll: álszakáll. Furcsa hely ez nagyon. Az az újságolvasó: spicli vagy detektív… Megremegett… Bizonyos, hogy már itt van Simkó. Talán ott, a piros rüssfüggöny mögött, mely a konyhát a kávéméréstől elválasztja… Persze vár, nem akarja a találkozást, bizonyosan a szakállas ember miatt, ki most már minden tartózkodás nélkül őt fixírozza… Edus tévedett. A szakállas egyén a billiárdozó[455]kat nézi, ő is szívesen játszana egy partit, ha volna pénze rá. A kávémérés öt-hat törzsvendége egész nap itt lebzsel. Biliárdoznak, szidják az asztalt: „húz, és rossz a mantinellje” – mondják maguknak, mondják mindenkinek, aki figyelemmel kíséri játékukat, és védekezni akarnak a „paccerség” ellen. Edus lassan-lassan feloldódik, bemutatkozás nélkül megismerkedik a kávémérési társasággal, még a szakállas férfiúval is, akivel jelentős mosolyokat váltva mulatnak a játékosok rossz lökésein. Már esteledett, mikor az egyik vendég, aki minden partnerét legyőzte, elfogyasztotta, Edust hívta meg egy játszmára. Játszanak, kergetik a golyókat. Új vendég jön. Az ingujjra vetkőzött, Menjou-bajuszt viselő partner szervuszt kiált feléje. A pincérleány, mikor kávéját eléje teszi, suttogva szól hozzá. Edus érzi, hogy az új vendég a Simkó, és nem téved. A játszma befejezése után megszólítja: „Tudom, hogy ön vár rám. Itt nem beszélhetünk. Holnap délután négy és öt között sétáljon az Andrássy út páros oldalán, majd találkozunk.”

Másnap találkoztak.

Simkó negyven körüli, kopasz, derült tekintetű, kövér lény. Nem hagyja szóhoz jutni Edust. Mintha nem is volna tudomása arról, hogy mi végből kellett megismerkedniük. Minden bevezetés nélkül a turisztikáról beszél. Mosolyogni való, hogy ez a lustán járó, pocakos ember hogy beleheccelődik témájába. Beszél a turisztika áldásairól, nagy gyalogtúrák gyönyöreiről, messze forrásokról, hegygerincekről. Már viszi is magával Edust az Idő Turistatársaság egyesületi helyiségébe, és beíratja tagnak…

A következő vasárnap hajnalán egy turistacsoporttal együtt indul el a János-hegyre. Edus tudja, hogy figyelik – barátkozik, ide-oda szegődik, de alig tudja takarni elfogódottságát ebben a különböző korú, műveltségű társaságban. Jól tudja ő, hogy ez a társaság csak megbújt az Idő alapszabályai mögött, és más a jeligéje, mint amit hirdet: „Fű-fa-erdő-hegynek gerince…” Van egy daluk is, mely így kezdődik, és ma már vagy századszor éneklik…

Simkó nincs velük, Simkót nem is látta többé soha. Sőt, ezt a társaságot sem látta többé így, együtt…

Egy csontos arcú fiatalemberrel meg egy szemüveges, rövidre nyírt hajú lánnyal összebarátkozott. Valójában azok csatlakoztak hozzá. Másnap egy kis kocsmában már velük sörözött, és ezentúl sűrűn voltak együtt. Edus talpára állt, erélyesen követelte Liántól szabadságjogait. Nagy eredményeket ért el, már éjfélig szóló kimenőket is kapott.

A fiú és a leány – nevük szerint: Pál és Panni – Edus cellatársai szövetségéhez tartoztak, de ők kisiklottak a rendőrség kezéből. Mind a ketten joghallgatók voltak, de az egyetemre alig jártak, nagyon lefoglalta őket a földalatti mozgalomban teljesített missziójuk. Megmondták Edusnak, hogy pontos értesüléseik vannak felőle: „Maga egy gyorsforralón főzött kommunista… Ártatlanul került börtönbe, és bűnösen került ki” – gúnyolódtak vele. De tanították is, könyveket adtak neki kölcsön. Meghívták lakásukra – [456] együtt éltek – és propagandaelőadásokkal hajnalig tartották maguknál. Edus már az első meghitt beszélgetésnél büszkélkedve mondta el, hogy a rendőrség szemmel tartja őt, és naponta jelentkeznie kell, de azt, hogy spiclinek akarják megfogni, csak napok múlva árulta el.

Már három hete tartott ez a barátság. Gyakran töltötte házon kívül az éjszakát, míg végre elhatározta, hogy örökre elhagyja Liánt. E szándékát azonban nehéz volt keresztülvinni, hiszen mindennap jelentkeznie kelleti a rendőrségen, Lián ott könnyen elcsíphette, így hát lehetetlennek látszott megszökni előle. De különben is: miből éljen meg? Liántól ugyan most sem fogad el pénzt, mégis szégyenletesen az a való, hogy Lián ad neki lakást, ételt, mosást, és télikabátját is éppen tegnap váltotta ki a zálogházból… Kereseti lehetősége pedig csak egy van: a rendőrspicli állás… de hát ki gondol arra?

Nem mondhatni, hogy Edus nem viselkedett férfiasan a válaszúton. Nem választotta Liánt, sem a besúgói szolgálatot. Lemondott szégyellt egzisztenciájáról, és tiltakozott a gondolat ellen, hogy árulásra vetemedjék, hogy hírt adjon a polgári társadalmat izgató akciókról… Inkább hajlandó volt a nyomorúságot vállalni.

– Igen, vállalom a nyomorúságot – szólt egy napon lelki válságáról társainak. – De miféle nyomorúság az enyém? Egész életemben kitartottak engem. Tőlem nem vették el a kenyeret, sőt ingyen, munka nélkül ideadták. Engem nem fosztottak meg munkaalkalomtól, engem sose zsákmányoltak ki. Másnak a profitjából vagy egyéb szennyéből éltem eddig… Nem tudok így élni tovább… No és aztán? Tudom, nyomorogni kell, de hol az a munka, vagy tisztes támogatás, melynek segítségével… életképessé tehetem nyomorúságomat?…

– Megértettem Salgó elvtársat – válaszolt Pál. – Magánál valóban baj van. Megdöbbentő, hogy milyen pontosan látja a helyzetét. Igaza van, magától a mai rend nem vett el semmit. A mai társadalmi rend csak azt rabolja ki, aki szolgálatára áll, vagyis dolgozik neki. Fonák dolog, de így van. Maga gondtalanul töltötte el gyerekkorát, a háborút átlógta, azután egy asszony tartotta el… Az a társadalom, mely ellen mostanság lázadásban él, mindig eltartotta magát, és közléseiből tudjuk, hogy ezentúl még jobban eltartaná. Már elmondta nekünk, hogy házasságában milyen pozíciója volt a Marko utca előtt, és milyen ma. Tudjuk, hogy ma, – egy hónap múltán talán már nem – mindent keresztülvihet a feleségénél. Talán vagyona felét is magára íratná… Azt hisszük, nem volna ostoba dolog, ha erre törekednék. Azért nagyszerű embere lehetne a mozgalomnak. Sőt! Így igazán használhatna, ha… megmaradna romantikusnak… Nézze, él a mozgalomban, sőt a mozgalom tetején nem egy olyan egyén… irányító… fő-főszervező, aki hatalmas gyár élén áll, munkások ezreit éhbérért dolgoztatja, ezért nagy fizetést kap, autója van, szeretőket tart. Fő-főfunkcionárusa a mai termelési rendnek. Megkapja a nagy fizetséget. Százszor annyit kap, mint amennyi jár neki, és így megbontja a termelés eredményé[457]nek igazságos elosztását, ő, aki a mi emberünk… És ez rendben van, mert így a mi emberünk biztos, védett helyen ül, a gyanú nem érhet fel hozzá, és zavartalanul teljesítheti nagy feladatait… Mindezt azért mondom el, hogy maga is lássa: nem volna baj, ha megtartaná egzisztenciáját. Az a baj, hogy el akarja dobni „kenyerét”, és a párt felé fordul, attól vár munkát vagy segítséget. Maga még tettleg nincs is benn a mozgalomban, csak egy érzelemben él. Kár volt a fiúknak ott a cellában magát így megfőzni… Vegye tudomásul, hogy mi fütyülünk minden lelki válságra, nem érdekelnek bennünket, buta lágyságok ezek. Hol vagyunk mi még attól, hogy intézményesen rendezzünk magánügyeket, lelki ügyeket… Akinek ez nyomban kell, annak ott van a Vallás! az Egyház! – egyetlen komoly ellenfelünk, míg meg nem békülünk vele, vagy az nem csatlakozik hozzánk – forduljon oda. Ha Salgó elvtársnak az a gondja, hogy meg tisztuljon, és ezért elviselhető nyomorúságot kapjon, menjen kolostorba, ott maga is, akinek nincs szakmája, tanultsága, munkára talál. Vizet hordhat, mosogathat, és kap érte legalább kenyeret és vizet és egy cellát, melyben lelkileg sokra viheti… Vagy menjen remetének, vesse le magáról a világ hiúságait, éljen vadmézen, gyökereken, forrásvízből… így is tökéletesen elhagyhatja a feleségét… Mindezt azért mondom – fejezte be mosolyogva szavait Pál, aki nagy kedvteléssel beszélt, játszott a szavakkal –, hogy megtanítsam magát arra, hogy elvtársaink magándolgai, amíg a mozgalom érdekeit nem sértik, nem pártügy!

…

E beszélgetés után Edus, elhatározása ellenére visszatért Liánhoz. Ma kedves volt, udvarolt a feleségének, és vacsora után kávéházba mentek. Ez alkalomra felvette finom, sötétkék ruháját, ma először tette meg ezt a szívességet Liánnak, pedig az asszony a méltatlan rabságból való szabadulás első napjaiban lepte meg vele. Ugyancsak mellényzsebébe csúsztatta a még értékesebb, szintén új ajándékot, a lógó láncos aranyórát, és jegygyűrűjét is ujjra húzta. Lián is boldogan öltözködött selyembe, rakta fel ékszereit, és félve tett az asztalra egy 100 pengőst, melyet Edus könyörületes szívvel csúsztatott zsebre. Mindebből látható, hogy Edus hős volt. Megfogantak benne Pál elvtárs tanácsai. Számára nincs más út, egyelőre benne kell maradnia, a burzsuj mocsárban, ott kell teljesítenie feladatát, ahogy Pál mondta: „Tessék gázlókat képezni a mocsárban, hogy majd a nagy megmozdulás idején könnyebben lehessen a piszkon átgázolni.” Vértanúság ez. De Edus elszánt lélek, tűri, hogy Lián az elindulás előtt mellére borulva boldogan zokogja, hogy újjászületett a nagy boldogságban, ő egészen más lény lett, elölről kell kezdeni önmagával az ismeretséget. Bosszankodva hallgatja, hogy felesége tizenhárom év előtti dolgokat szed elő („amikor elsőt csengettek boldogságunknak… és ez a csengő újra megszólalt”). Hisztérikusan suttogja a legkikentebb mondatokat… Éjfélre jár már az idő, míg elindulnak, és végre letelepednek egy Duna-parti kávéházban. [458]

Edusnak megvolt a haditerve, és azt még ma éjjel végre akarta hajtani. A terv Pál elvtárs mai előadása szellemében készült. A kávéházi pamlagon Liánhoz hajolva beszélt:

– Lián, látom, hogy azon iparkodsz, hogy házaséletünket boldoggá tegyed. Ebben én is segítségedre akarok lenni… Kiszabadulásom óta nagyon megváltoztál, minden jóval el akartál halmozni, de én semmit sem fogadtam el. Nem fogadhattam cl. Ahogy te, én is megváltoztam. Bizonyos, hogy észrevetted kínlódásaimat, hiszen hozzám való ragaszkodásodat napról napra fokoztad. Hiába, Lián… Így én nem fogadhatok el tőled semmit. Házasságunkat új alapokra kell fektetni. Nem tűrhetem tovább, hogy engem eltarts! Dolgozni akarok. Meg kell állapodnunk. Át kell adnod a malom vezetését. Erre azért is szükség van, hogy végre a rendőrségtől megszabaduljak. Hagy lássa a rendőrség, hogy dolgozó polgár vagyok, kinek semmi köze sincs a rendbontó elemekhez… Elmegyek Százházára a malmot vezetni, és utánanézek a gazdaságnak is.

– Nem értesz hozzá, Edus!… És hogy gondolod?… Menjünk Százházára lakni?… Ezt ne kívánd… Mindent, csak ezt ne…

– Te itt maradhatsz, Pesten… Én úgyis beleásom magam a munkába… Te!… hogy szeretnék én végre dolgozni. Dolgozni fogok. Minden szombaton hazajövök. Szép vasárnapokat rendezünk… Ugye, így lesz?… És ez nem minden. Ez még nem elég. Az a fontos, Lián, hogy hitvesi bizalmad teljesen belém helyezd, és ennek csak egyetlen módja van: ingatlanaid, birtokod felét rám kell íratnod… Ennek meg kell történni már azért is, hogy a rendőrség, aki ismeri mai állapotomat, ne vághassa a szemembe, hogy a feleségem tart ki, és így bizonytalan egzisztencia vagyok. Végre hadd tudja meg a rendőrség, hogy államalkotó elem vagyok, akinek van mit féltenie, aki a magáéban magának dolgozik, és így a közérdeket szolgálja. Valljuk be, hogy eddig nem voltam rendes ember, és lásd be, hogy ennek jórészt te vagy az oka…

Lián megdöbbenve hallgatta Edust. Csúcsponton ragyogó szerelme bágyadozni kezdett… Miért kellemetlenkedik?… Vagyona után akar nyúlni?… Ő itt él, Pest és innen félelmetes biztonsággal vezeti a malmát, gazdaságát. Az utolsó korpászsákig mindent számon tart, tudja, hogy naponta mennyi abrakot esznek a lovak. Naponta telefonhoz hívja az ispánját, káromkodva szidja össze, ha nincs megelégedve a jelentéssel… És most Edus meg akarja szerezni a fél vagyont, és átvenni az egész gazdálkodást… Megremegett ettől a gondolattól.

Edus percekig várt, de nem kapott választ. A terv nem sikerült. Hívta a pincért, a százasból visszakapott pénzt zsebre tette, bár egy pillanatig arra gondolt, hogy a 96 pengőt Lián elé dobja. Nem tette meg. Jó lesz ez a pénz az új elinduláshoz. Ez a 96 pengő a Mozgalomé. Igaz, hogy ez a pénz egy ideig őt fogja táplálni. De ami őt, az a Mozgalmat is táplálja.

A kapunál így köszönt el feleségétől:

– Csak menj egyedül haza. Szóltam hozzád a kávéházban, nem válaszoltál, fél óráig tartott az út hazáig, egy szót sem szól[459]tál. Rendben van. Nem várom meg, míg megint rám unsz, és Kempf vagy más szemétember újra megjelenik… Még a ma esti fekhelyet sem fogadom el tőled…

Elment. Így nem maradt.

De most Lián elől eltűnt az utolsó korpászsák, a számon tartott abrak… Kétségbeesetten kiáltotta: „Edus!… Edus!…” Nem akarta elveszteni. És hogy Edus nem fordult vissza a hívó szóra, utánaeredt, de az befordult a Tisza Kálmán tér egyik mellékutcájába. Lián ment utána, de bármint is sietett, nem tudta utolérni, el is tűnt előle. Mégis ment, ment, reggelig csavargott… Nem volt már arcán egy szemnyi púder, a festék alól kisápadt az arca, csak briliánsa égett a fülében, csak a szemében csillogott a könny.

Három napig egyre égőbb kínok között várta vissza Edust. Akkor nem bírta tovább, elment Emmihez, és azóta együtt kutatnak Edus után.

…

Edus beszámolt sejtjének: Pálnak és Fanninak eredménytelen expedíciójáról. Boldog volt, hogy nem sikerült a terv, hiszen csak azért vállalkozott rá, mert úgy érezte, hegy Pál akarja. Most már egyedül áll, szeretne valamihez fogni, szerezzenek neki valami megbízást, akármilyen veszedelmeset, nem bánja, ha elcsípik, ö is ülhet egypár esztendőt.

Pál kérvényt diktált Edusnak: „…kereskedelmi érettségim van, végigküzdöttem a háborút, mint tartalékos főhadnagy szereltem le… a megüresedett altiszti (szolgai) állásra tisztelettel pályázom.”

Az állásra 2986-an pályáztak, de Edus nyerte el. A műszaki igazgató Pál ajánlatára őt találta a legalkalmasabbnak. Fizetése 60 pengő és természetbeni ruhaellátás volt. A műszaki igazgató szolgálatára osztották be. Így került Edus a Sommer Művekhez…

A műszaki igazgató tudta, hogy Edusnak naponta jelentkezni kell a rendőrségen, mégis megbízott benne. Szerette a fiatalembert, pénzt adott neki, járjon társaságba, persze, ő jelölte meg, hogy hova járjon. Edus bekerült a földalatti mozgalomba. A műszaki igazgató a Sommer Művek hivatalszobája párnázott ajtaja mögött szervezte a Nagy Téli Megmozdulást. Edus a hivatalos órák után sokszorosítógépen húzta le az utasításokat, „add tovább” írásokat.

Egy napon jelentette az igazgatónak, hogy baj van. A rendőrkapitány nem hagy neki békét. Firtatja, miért állt be szolgának, hiszen gazdag felesége van. Ö bevallotta, hogy nem bírta elviselni a megalázott helyzetét, mit házassága jelentett számára, hiszen amikor letartóztatták, már akkor sem élt együtt a feleségével.

– Nincs semmi baj, főhadnagy úr – szólt az igazgató. – Tudok a dologról. Már én is megkaptam a rendőrség megkeresését, melyben „hivatalból” közlik, hogy maga rendőri felügyelet alatt áll. Én már írattam a rendőrkapitánynak, Goldner báró elnök és Tseresnyésy András igazgatósági tag úr írták alá a levelet, mely szerint „Salgó Ede megbízható ember, és kérik, hogy szolgálata zavartalan teljesítése érdekében a jelentkezés alól mentesíttessék…” Úgy látszik, [460] a levél nem segített, majd néhány nap múlva személyes intervenció fog történni… Addig is a rendőrség próbálkozik, és szeretné magát kis jövedelemhez juttatni, ami minden rendőrspiclinek kijár… Tudja, mit?… Maga rendőrspicli lesz… Igen, az lesz… Valakit fel kell jelenteni… Maga holnap bejelenti… feljelenti, hogy Volostyuk György szövőmunkás gazember kommunista… így beszél, úgy beszél… Kíváncsi vagyok, letartóztatják-e?… Azt hiszem, semmi baja sem lesz.

Másnap Edus besúgta Volostyuk Györgyöt.

Harmadnap, jelentkezéskor a kapitány csak ennyit mondott Edusnak: „Maga marha! Mit akar attól a szegény embertől?…” „Bocsánat, kapitány úr, az a munkás állandóan izgatott a munkások között. Szidta a szoc. dem. pártot, mert paktálnak a kormánnyal, összeszűri a levet a munkásnyúzó kapitalistákkal, de majd elsöpri őket a forradalom… Én csak azt jelentettem, amit saját fülemmel… kihallgattam…”

Volostyukot beidézték ugyan a rendőrségre, de csak azért, hogy figyelmeztessék, vigyázzon magára. Az igazgató jó nyomon járt. Edussal valóban spiclit jelentetett fel.

De a rendőrkapitány sem hagyta magát… Edus tettleg bizonyságát adta annak, hogy hajlandó spiclimunkát végezni, most már kötött megbízást kapott. Az Alhambra kávéházban egy asztaltársaság tanyázik. Gyanúsak. Tessék közéjük férkőzni… „Mit mond?” – törte le a kapitány Edus ellenvetését. – „Hogyan juthat be egy idegen társaságba? Salgó elvtárs, ne vicceljen! Azt hiszi, nem tudjuk, hogy tagja a kommunista pártnak? Vagy talán nem tagja az Idő Turistatársaságnak? Nincs semmi baj. Az egyik kommunista vigyáz a másikra… Tudniillik kétféle kommunista van. Válasszon: maga akar vigyázni, vagy magára vigyázzanak? Most elmehet. Két napig nem kell jelentkezni, három nap múlva várom a hírt, hogy mi újság az Alhambrában.

Edus e rendőrségi jelenetről nem tett jelentést igazgatójának. Három napja van, addig nem ronthat el semmit. Ha a maga eszével nem tud kibújni a bajból, csak az esetben kér tanácsot, utasítást igazgatójától. Az bizonyos, hogy őt a rendőrség figyeli… és csak ezért megy el az Alhambrába…

Még az este beült az Alhambrába.

Az asztaltársaság éppen „ülésezett”. Tizenkét fiatalember feketézett egy asztal körül. Egy közülük „Az Ojság” vicceit olvasta fel. A szomszéd asztalok is odafigyeltek. Színpadra való, kitűnő előadó volt a felolvasó. A fényesen megjátszott vicceket harsány kacajjal kísérték a többiek. A társaság egyik tagja ismerősnek tűnt fel Edus előtt, mindjárt megállapította, hogy ott volt a János-hegyi kiránduláson. Az is megismerte őt, át is köszönt, sőt odament hozzá, és meghívta asztalukhoz.

Éjfélig volt együtt a fiatalemberekkel, akik valóban asztaltársaságot alkottak. A gyufatartóba szorított kartonon rondírással ott díszlett a címer: „Nekünk még van állásunk. Asztaltársaság.” Szegény tisztviselőcskék, egytőlegyig félnek a [461] leépítéstől. Az Ojságot már végighallgatták, most a maguk rovására viccelődnek. Furcsa, piszkáló, sósavval leöntött heccelődés folyik, mindenáron röhögni akarnak a bizonytalan holnap felett.

Edus már el akart menni, de maradnia kellett. A társaság egyik tagja, a Hitelezők Szövetsége tisztviselője mulatságosan mesélte el, hogy náluk milyen rettegésben van az egész személyzet. Stux… Salgó… távirat… bankett… Edus hallja, hogy mit művel az apja, vagyis mi minden nagyszerű dolgot tételeznek fel róla… A számára érdekes híreket mesélő fiatalemberrel megy el a kávéházból, hazakíséri, és ügyesen a legapróbb részletekig kifaggatja. Az egész Salgó család hivatalos a bankettra… tehát ő is… El kellene menni arra a bankettra… Ő is mondhatna egy felköszöntőt… Hogy csodálkozna ez a mellette baktató fiú, hogy ő az ünnepeltnek a fia… És nagy zavarban lenne, mert többször egészen baloldali szellemben nyilatkozott apjáról: „mosolygó bandita…”, „prezumptív rablófőnök – helyettes”, „a kizsákmányoló alvezér álruhában járt hetekig közöttünk”. Nem volt mégsem eredménytelen kirándulás ez, alkalom adódott, hogy mégis spicliskedhessék – hacsak az apja számára is… Megremegett. Szólni akart a fiúnak, le akarta leplezni apja marhaságait. Jól tudta ő, hogy az a távirat nem az apjának szólt, tisztában volt azzal, hogy apja… „Nohát, apus”! – beszélgetett magában apjával – „megint egy új stikli!” Nem háborodott fel. Jóízűen mosolygott apja szédelgésein… Mentegette. Tulajdonképpen ő is missziót teljesít. Egész életében bármit is művelt, mindig csak fűrészelte a mai társadalmat… Elmegy a bankettra, bizony, elmegy… No, ez szép mulatság lesz… így került haza Edus, és volt fültanúja az apja és Emmi közti súlyos jelenetnek, és az ő közbelépése által csak fokozódott a vihar.

Már rohan Emmi után, és a Stefánia út sarkán el is éri…