Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

Egy előző cikkemben csak nagy általánosságban pendítettem meg a néprajzi gyűjtés megkezdésének s rendszeres folytatásának szükségességét. Felosztva a munkát elsősorban kerületileg, másodsorban pedig szakonként. Értve ez utóbbi alatt a néprajzi gyűjtés iparművészeti, népviseleti, építészeti, nyelvi stb. ágazatait, népünknek e területeken tapasztalt szokásait, modorát, megnyilatkozását. Ezeknek még ma és felfedezhető is így menthető nyomait.

Most egy lépéssel szeretnék tovább menni. Gyakorlatilag rámutatni az eszme megvalósítására, keresztülvitelének módozataira.

Nemrég olvastam az ősember művészetéről egy hatalmas munkát. Ennek előszavában arról beszél a szerző, hogy mindazt, amit idáig az ősemberről tudunk, azt nem uralkodók vagy pénzemberek, esetleg államok kezdeményezésének és bankjegytömegeinek köszönhetjük.

Nem, egyáltalán nem.

Hanem egyes, egész kicsiny, névtelen emberek, szürke vidéki néptanítók, kereskedők, tanárok vasszorgalmának s kitartásának, akik minden külső segítség vagy biztatás, bátorítás nélkül, pénztelenül, de a tudás, a még többet tudás vágyától és lázától sarkallva, űzve, szabad idejük, nyári pihenőjük feláldozásával s valósággal a tíz körmük segítségével kutatták át az őskori barlangokat, ásták fel, kaparták ki azok hordalékait, évezredek üledékeit, s adták közre kutatásaik eredményeit a lapokban, felolvasások keretében, s mutatták be saját maguk alkotta-teremtette múzeumokban a nagyközönségnek.

Valahogy így kellene nekünk is eljárnunk.

Már ma is vannak, tudom bizonnyal, akik félretettek, megőriztek egyet s mást akár abból, amit házuk alapjának nagy gémeskútjuknak kiásása közben hozott napfényre napszámosuk ásója, lapátja, akár pedig abból, amit népünk leányai faragtak, barkácsoltak, szőttek-fontak, varrtak, hímeztek, ha nem is évszázadokkal, legalább évtizedekkel ezelőtt, amikor a gyáripar s az új idők szelleme még nem indította meg irtó hadjáratát minden ellen, ami népi, ami különleges, s ami ennélfogva primitíven szép. S a velejéig jellemző kisebbségi nemzetünkre.

Azoknak tehát, akiknek máris van birtokukban ilyesvalami, ki kellene lépniük az ismeretlenség szerény homályából, s egyik nagyobb központunkban össze kellene ezeket egy rakásra hordaniuk, a közönségnek bemutatniuk. Valamelyik kultúrintézetünk, egyletünk által rendezésre bocsátandó helyiségben kiállítaniuk, ha egyelőre csak egy-két szobácskában is, összpontosítaniuk, ahol azok a jövőnek megmentetnének.

Emlékszem, milyen nagyszabású a néhai Kállay Béni volt közös pénzügyminiszter, az egykori Bosznia volt kormányzójának a szarajevói múzeumban levő néprajzi gyűjteménye. Van ott vagy 10-12 szoba a múlt század végi Bosznia megannyi vidéke megannyi fajta lakójának viseletével, bútorzatával telten. Helyreállítva, s a ruhák viaszk bábukra ráruházva úgy, amint azok kint, az Isten háta [446] mögötti falvakban a valóságban is megvoltak, vagy tán ma is megvannak.

Van ott török szoba, horvát szoba, szerb szoba innen is, onnan is, kezdetleges bútorokkal, feketekávés monstruózus vízforralókkal, tenyérnyi fürdőszurdikokkal, farácsos könyöklő ablakokkal, alacsony kerevetetekkel, amiket tarka ćilimek födnek el a kíváncsi szemek elől.

A 20–30 személyre szóló feketekávés főző rézalkalmatosságok alatt még ma is ott pihen a nyitott tűzhely hamuja. Lepi az enyészet pora.

No de ezek már a végcélt illusztrálják, s mi még nem tartunk itt, hanem a kezdet legkezdetén.

Hogy is fogjunk hát a munkához, ha feltesszük, amit hogy fel kell tennünk, hogy még semmink sincs.

Abból kell kiindulnunk, hogy vannak, biztosan vannak lelkes embereink, ha nem is adtak még életjelt magukról.

Hát ezeket a lelkes embereket kérjük, menjenek el valamelyik egyletük: a gazdakör, a népkör vagy az olvasókör (a kaszinókat nem ajánlhatjuk) legközelebbi választmányi, de még jobb: közgyűlésére, s ott tartsanak rövid előadást e tárgyról. Végezetül kérjék meg a jelenlevőket, hogy az ottani magyarok régebbi, magyaros szabású ruhadarabjait: egy-egy ködmönt, subát, szűrt, bekecset, szűk nadrágot, kalapot, báránybőr süveget, harmonikás csizmát, kivarrott pruszlikot, rojtos vállkendőt, bokorugró szoknyát, virágos papucsot, cipellőt, fejdíszt, fityulát, pártát stb. szeretnének egy alapítandó múzeum részére megszerezni. S ezért kérik a közönséget, hogy ki mit tud nélkülözni, hozzon belőlük egyet-egyet. Mindenki mást. Ha ingyen nem tudják vagy nem akarják odaadni, a szebb darabokat meg is veszi az egylet vagy valamelyik gazdagabb ember. Lehetőleg megszerzendő egy teljes menyasszonyi, vőlegényi s esetleg vőfélyi felszerelés. Bokrétás vőfélyi bottal.

Azután a még meglevő s egyes vidékekre jellemző, úgyis pusztulásnak szánt háziipari cikkek lennének összegyűjtendők. Ilyenek példának okáért: rokkák, szövőszékek, guzsalyok, orsók, sulykolók, héjölők, tilolók, régimódi bölcsők, köcsögtartók, tulipántos ládák, almáriumok, dísztányérok, favillák, kulacsok csikóbőrrel borítva vagy csupaszon, csobolyók s egyéb konyhaszerek.

Juhászok rézkampós botjai, amikkel egy-kettőre rabul ejtik hátsó lábuknál fogva a kiszemelt birkát, bárányt vagy a csigaszarvú kost. Kanászok díszesen rovátkolt ökörszarv tülökje vagy az aratók ugyanily fénykőtartó tokmánya is ide tartozik. No meg a pásztorok furulyái, tilinkói, csattanó díszostorai, citerái, szellemes kitalálású, kettős paprika-só tartói. A halászok saját barkácsolású szerszámai, szolgafái, úszó bóját helyettesítő, kifúrt tökkobakjai. De ki tudná mind elsorolni, leírni őket! Amit mindent gyűjteni kell, gyűjteni érdemes. Én a fentiekben csak egy kis kóstolót adtam belőlük. Nem utolsónak említendők egyes helyeken a lassan kimúlófélben levő gölöncséripar alkotta remek darabok: vizeskorsók, fazekak, apró dísztárgyak sokféle fajtája és formája. [447]

A gyűjtött anyagnak aztán egyelőre vagy maga a gyűjtő, vagy az egylet adjon helyet. Ha nincs e célra egész szoba, egy-két szekrényláda csak akad.

Az ilyképp megkezdődött gyűjtést azután abbahagyni nem szabad. Azt időről időre ki kell egészíteni, rendben kell tartani. Pontosan leltározni. Az adományozó nevét, a darab származási helyét, ha lehet, készítésének idejét az egyes tárgyakra rájegyezni feltétlenül szükséges.