Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

A szláv fajok erősödése Európában. – Az olaszországi szláv menekültek vágyódása és hite a boldogabb jövő iránt. – A kisebbségek névhasználati joga.

Az elmúlt hónap gazdag újságszámaiból kiragadtuk négy belföldi lap kisebbségi tudósításait, amelyeket magyarra fordítva most ismer meg a magyar közönség. Megismerésük gazdagítja tapasztalatainkat, és hozzásegít a felületesen ismert dolgok kellő értékeléséhez. Nem bírálunk, csoportosítunk, és nem tendenciát keresünk, csupán megemlékezünk az arra érdemesnek tartott írásokról. A belgrádi Politika című lap május 19-i számának vezércikke a magyarországi nemzetiségi kisebbségek „elnemzetlenítéséről” szól. A Politika mindig tárgyilagos és hűvös hangja mintha kissé idegesen rezdülne ki a sorokból, és néha mintha temperamentumossá válnék; ez az ami első benyomásra szembeötlő, de különben nézzünk a cikk gondolatmenetének a mélyére.

„A világháború után közvéleményünk nem tanúsít különösebb érdeklődést a Magyarországon maradt szláv nemzetiségi kisebbségek iránt. A magyar propagandának sikerült a világ közvéleményére rátukmálni azt a téves felfogást, hogy a trianoni Magyarország tiszta nemzeti állam, amelyben komoly kisebbségi problémák nem merülnek fel.”

Így kezdődik a cikk, amely közel két oldalon keresztül egyre szenvedélyesebben foglalkozik a magyar politika eredményeivel, majd megállapítja, hogy 1918-ban 806 000 délszláv élt Magyarországon, a trianoni békeszerződés után a számuk 108 ezerre csökkent. Ebből 27 000 szerb, 41 000 horvát és 40 000 bunyevác és sokác volt. Az optálások után az 1930-as statisztika már csak 56 000 délszlávot tüntet fel, amelyekből csupán tízezer szerb. A Politika az adatok helyességét kétségbe vonja, és utal arra, hogy a német kisebbségek dr. Blayer képviselő útján hasonlóképpen sérelmezték a kimutatás adatait. A kimutatás tévedéseire rámutatva a belgrádi lap így folytatja:

„Abban a harcban, amelyet a délszlávok folytatnak az elmagyarosodás veszélye ellen, a szerbek bizonyultak a legszívósabbaknak, ami tiszta fajiságukkal, magas nemzeti öntudatukkal és őseik vallásához való makacs ragaszkodásukkal magyarázható.

A nép legtermészetesebb joga, hogy anyanyelvét szabadon használhassa. A magyar nyelv használata ellen soha nem merült fel kifogás Jugoszláviában. Az elemi és középiskolák egész sorában tanítják a magyar nyelvet az állam költségén. Jugoszláviában még csak nem is gondolnak arra, hogy a magyar neveket szlávosítsák, pedig erre elég ok volna, ha csak az elmagyarosított szlávok visszaszlávosításáról volna is szó. Magyarországon azonban magyarosítanak a szlávok körében.” [442]

Mindezek kihangsúlyozásával a belgrádi lap áttér arra a mozgalomra, amely Magyarországon indult meg, hogy önálló magyar görögkeleti egyházat létesítsenek. A kérdés olyan elvont, és nem kellően kifejtett, hogy átugorjuk, és továbbmegyünk. A Politika így folytatja:

„Ha összehasonlítjuk a magyarországi szerb kisebbséget, helyzetét a jugoszláviai magyarok helyzetével, akkor teljes joggal kérdezhetjük, hogy miért volt szükség a kisebbségi konvenciókra? A jugoszláviai magyar sajtó fejlődésének tetőfokán áll, erős kultúrszervezetei vannak. Nincsen olyan helység, ahol ne volna magyar olvasókör, nyomda, műkedvelő társaság vagy földműves szövetkezet.

A magyar kultúrintézmények felsorolásába némi hiba csúszott. Azt írja a Politika, hogy a Kalangya irodalmi társaság. Nem nagy tévedés, de ki kell javítani úgy ezt, mint a cikkírónak azt az állítását, hogy „gazdaságilag a magyar kisebbség jobban áll, mint a szláv többség, mert jól tudjuk, hogy a gazdasági és pénzügyi bajok egyaránt sújtanak mindenkit, és ha kivételt tesznek, akkor semmi esetre sem a kisebbségek járnak jobban. A néhol kissé elkeseredetten fellángoló cikk attól eltekintve, hogy megtudjuk belőle, hogyan gondo1koznak rólunk, mégis türelmességre és megértésre int, és ezért talán megbocsát hatók a tévedései. Azt írja ugyanis a lap befejezésül – és ebben maradéktalanul egyetértünk mi is –, „hogy csak a felvetődő kérdések tisztázása segítheti elő Közép-Európa konszolidációját, a népek közötti megértést és a hőn óhajtott barátságot.”

A szláv fajok szaporodása

Hogy a Politikánál maradjunk, idézünk május 3-i lapjából is, amelyben az európai fajok pusztulásáról elmélkedik. Mostanában divat jósolgatni, hogy ez vagy az a faj kipusztul, és a másik pedig terjed, növekszik, úgyhogy egy napon egész Európát meghódítja. Ebből a cikkből az csendül ki össze nem téveszthető hangsúllyal, hogy a szláv fajok merészen előretörtek Európában, és számuk évről évre örvendetesen szaporodik. Különben nézzük a számokat, amelyek kifejezően érzékeltetik a szláv fajok szaporodását. A múlt esztendőben tizenhétmillió fehér gyermek (44 millió színes) született, és ebből közel ötmillió Oroszországban. Az eredmény tehát eléggé kifejezően mutatja a szláv előretörést. Ugyanekkor Franciaország lakossága állandóan csökken, mert amíg XVI. Lajos alatt Franciaország Európa harmadik legnagyobb állama volt, addig napjainkban a hatodik helyre szorult vissza. Ha tovább tart a visszafejlődés, akkor még Lengyelország is megelőzi Franciaországot, amelyben már ma hatmillió idegen nemzetiségű polgár él, vagyis a lakosság 15 százaléka nem francia nemzetiségű. A németeknél hasonló az eset, a fran[443]cia faj után a németek szaporodása a legminimálisabb. Európa lakosságának a fele ma szláv, ami természetesen kielégíti a szlávságot, amely ma is úgy tekint fel Oroszországra, amelynek berendezésében és politikájában sok enyhülés és változás történt az utóbbi időben, mint a szlávok anyjára. Burgerdorfer német statisztikusra hivatkozva a Politika megjósolja, hogy 1960-ban, tehát nem is olyan távoli időben, a szlávok hatalmas fölényben lesznek Európában, és a német fajok feltartóztathatatlanul visszafejlődnek.

Az olaszországi szláv menekültek kultusza

A zagrebi Novosti ápolja a legintenzívebben az olaszországi szláv menekültek kultuszát, segíti elő irodalmi és nemzetiségi megmozdulásukat, hogy a régi otthon utáni vágyuk továbbra is megmaradjon bennük. Olaszországból tudvalevőleg igen sok horvát és szlovén család, főleg intellektuel menekült, és ezek nagy része Jugoszláviában telepedett le. Az egész országban szétszóródottan élnek, és összetartásukra jellemző, hogy ahol húsz-harminc isztriai vagy karintiai szláv él, ott már egyesületet alakítanak (lásd Suboticát, ahol számuk csekély, de azért még mulatságokat is rendeznek minden farsangkor). Nemrégen a Zagrebban élő olaszországi szláv egyetemi hallgatók csoportja figyelmet érdemlő matinét rendezett. Az előadás keretében verseket szavaltak, amelyek a régi otthon utáni vágyódásukat, a régi otthon iránti ragaszkodásukat és szeretetüket tükrözték vissza. Bemutatták az ottani népviseletet, táncokat és népszokásokat, amelyeket megőriznek, és igyekeznek útravalóul átadni a jövő generációnak.

Megilletődve olvastuk a beszámolót, amely megérdemelten egy oldalon keresztül arról ír, hogy a menekült ifjak milyen ragaszkodással és szeretettel gondolnak ma is azokra, akik ottmaradtak az Olaszországhoz került falvakban, és küzdenek minden bajjal, hogy a szlávság ki ne pusztuljon Isztria és Karintia hegyes-völgyes vidékeiről. Hatásosan érzékelteti a tudósítás vágyódásukat az otthon maradottak után, hogy eggyé olvadva örömben és bánatban egyesülhessenek. A Novosti örömmel állapítja meg, hogy megfelelő nevelést kapnak a menekült szláv ifjak, akikből talán valamikor Jugoszlávia legtisztább fejű, világosan látó, biztosan lépő és gazdag tapasztalatokkal rendelkező vezető férfiai lesznek.

A kisebbségi névhasználat

Végül a Novi Sad-i Deutsches Volksblatt május 3-i számából örökítsük meg a kisebbségi polgárok nevének a megőrzéséről szóló tudósítást e lap cikke abból indul ki, hogy minden polgárnak joga van a nevéhez, ami örökségként szállott rá a szülei után. Ismerteti azokat a törekvéseket, amelyek [444] a kisebbségi polgárok neveinek a megváltoztatását tűzték ki célul. A magyarországi névmagyarosítási mozgalomra is kitér, majd a legszomorúbb esetekről, az olaszországi kötelező névváltoztatásokról ír. Nem most történt, még 1926-ban, és bár azóta sokszor megírták a lapok, mégis nem lesz hiábavaló még egyszer áttekinteni. Királyi rendelet jelent meg, amely a nevek elolaszosításával foglalkozik. (A ljubljanai Manginski Institut az elolaszosított nevekről mennyi tanulságos példát sorolt fel jelentéseiben.) Teljes gőzzel folyt ez a munka a szlávok által lakott területeken, úgyhogy 1931 végén a trieszti prefektus már azt jelenthette a római kormánynak, hogy ötvenezer szláv család nevét sikerült megváltoztatni, illetve olasz név viselésére kötelezni. 1928-ban jelent meg az a rendelet, amely megtiltja, hogy újszülött gyermekeknek szláv keresztnevet adjanak.