Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

A Letopis május-június kettős számában adatokat sorol fel, amelyekkel igazolni kívánja a délszlávok jogát a Vajdaságra.

Most jelent meg a Letopis, a vajdasági szerbek folyóirata, amelynek egyik cikke a magyarságot közelről érdekli. Joca Lalošević dr. zombori ügyvéd, volt országgyűlési képviselő, a Novi Sad-i ideiglenes kormány elnöke cikket írt, amelyben válaszol Bethlen gróf volt magyar miniszterelnök angliai előadásain elhangzott fejtegetéseire a Vajdaság hovatartozandósága tekintetében. A feltűnést keltő cikk, amely abból a szempontból indul ki, hogy a Vajdaság szláv jellege még csak nem is vitatható, két részből áll. Az első részben a cikkíró vitába száll Bethlen grófnak azzal a megállapításával, hogy az ezeréves Magyarországra szükség van, majd pedig arra felel, hogy helyes és célravezető volna-e a vajdasági népeket népszavazás útján megkérdezni, hogy a hovatartozás kérdésében állást foglaljanak.

Bethlen fejtegetéseit nem szabad válasz nélkül hagyni

Joca Lalošević dr. a bevezető sorokban ismerteti Bethlen gróf angliai előadásainak a lényegét, majd mielőtt a felvetett kérdésekre a választ megadná, a következőket írja:

„Bethlen gróf előadásait nem szabad válasz nélkül hagyni. A mi történettudósainknak, jogászainknak és írással foglalkozó politikusainknak foglalkozni kell az előadásokkal, amelyek a Géniusz kiadásában könyv alakban is megjelentek. Válaszolni kell állításaira, és fel kell világosítani a közönséget, amely hallgatta Bethlen előadásait, vagy elolvasta a könyvét, hogy mennyi tévedés, felületesség és komolytalanság fordul elő, és eszerint mennyire tévesek és alaptalanok a megállapításai, konklúziói és kívánságai. A válaszra elsősorban azért van szükség, mert eminens érdekeink fűződnek ahhoz, hogy egy olyan igazságszerető és kultúrnép, mint amilyen az angol, ne legyen tévesen tájékoztatva rólunk és viszonyainkról. Azonkívül pedig azért is válaszolnunk kell, mert nekünk is ugyanazokkal a fegyverekkel kell védekeznünk, mint amelyekkel bennünket támadnak; s miután Bethlen gróf, Apponyi gróf és más igen aktív revizionisták azt bizonyítják, hogy ma a népek nemcsak lőfegyverrel harcolnak létjogosultságukért, hanem a jogaikért vívott küzdelemben minden rendelkezésre álló kultúr-eszközt is igénybe vesznek, mi is élőszóval és tollal vesszük fel a küzdelmet.”

Lalošević ennek ez előrebocsátásával közli, hogy Bethlen grófnak csupán a délszlávokra vonatkozó megállapításaival kíván foglalkozni. Ami a szlovákokat és a románokat illeti, rájuk bízza, hogy [438] a rájuk vonatkozó megállapításokra a volt magyar premiernek válaszoljanak. Ezután áttér annak a fejtegetésére, hogy vajon szükség van-e az ezeréves Magyarországra. A kérdést analizálva a következő konklúziókra jut:

– Vajon az ezeréves Magyarország megmaradása igazságtalanság-e? – kérdezi Bethlen gróf. Én nyomban felteszem a másik kérdést. – Van-e olyan földi, vagy égi törvény, vagy olyan jogi, erkölcsi vagy etikai szabály, mely szerint megengedhető és igazolható az, hogy egy nép örökre uralkodjék más népek felett? Van-e olyan törvény vagy szabály, amely szerint egy népnek joga van az önállóságra és függetlenségre, amíg más nemzeteknek örök időkre meg volna tiltva, hogy ezt elérjék, és hogy életüket úgy alakítsák át, mint azt jónak tartják? Van-e olyan törvény vagy szabály, amely szerint az utóbbiaknak az előbbiek szolgáinak kell lenniük? Ha vannak ilyen törvények és szabályok, akkor Bethlen grófnak hivatkoznia kellett volna azokra előadásaiban. Ha pedig nincsenek ilyen törvények, akkor igazán felesleges széltében-hosszában bizonyítani valamit, ami természetellenes és lehetetlen.”

A cikkíró behatóan foglalkozik Bethlen gróf történeti megállapításaival, amely szerint Magyarország történeti szerepére alapítja az ezeréves ország fennmaradásának a szükségességét, s utal arra, hogy a volt magyar miniszterelnök adatai tévesek, és elferdítve használta azokat. Különösen azzal a kérdéssel foglalkozik sokat, hogy amikor a magyarok a Duna-Tisza között letelepedtek, voltak-e és milyen számban szerbek a régi Magyarországon. Joca Lalošević dr. szemrehányást tesz Bethlennek, amiért meg sem emlékezik a háború előtti szerb kisebbségi mozgalomról, melynek Svetozar Miletić és Mihajlo Polit-Desančić voltak a vezérei, majd felhívja a Letopis olvasóinak a figyelmét arra, hogy az 1918-ban kimondott egyesülés beállítása is helytelen. Az 1918-as év októberében és novemberében történt események a mai generáció emlékezetében megmaradnak – utal arra a lelkesedésre, amely a szerbek, horvátok és szlovének egyesülését kimondotta.

Kinek a nevében beszélt Londonban a volt magyar miniszterelnök?

Bethlen gróf előadásait mérlegelve Joca Lalošević dr. felteszi a kérdést: „Kinek a nevében beszélt Bethlen?” Ezt a kérdést így fűzi tovább:

„Bethlen célja az angol közvéleményt megnyerni a revíziónak, és Anglia hozzájárulását megszerezni ahhoz, hogy az elszakított területeken népszavazást rendeljenek el. Véleménye szerint jogtalanul vették el a Bácskát, Bánátot és Baranyát, mert az ott élő népek nem nyilatkozhattak, hogy hova akarnak tartozni. Megérte[439]ném a követelést, ha Bethlen Magyarország vagy a magyar nép nevében beszélne, de azt mondja, hogy nem a magyar nép érdekében kéri a népszavazást, hanem a dunai medencében élő kis népek érdekében, amelyek ezer éven át jóban-rosszban együtt éltek a magyarsággal. Ha tehát a kis népek nevében beszél, akkor jogos a kérdés: van-e mandátuma és milyen népfórumtól kapott megbízást, hogy a Vajdaságban népszavazást kérjen? Le kell tépni Bethlenről az álarcot, s konstatálni a tényt, hogy nincsen mandátuma a Vajdaságban senkitől, hogy népszavazást kérjen. A mi kisebbségeinknek legális képviselői vannak a parlamentben s a nemzetközileg elismert genfi kisebbségi szervezetben, akik képviselőik útján akár a Népszövetséghez is fordulhatnak. Nem szorulnak tehát Bethlen protektorátusára, mert megvan a módjuk és lehetőségük, hogy kívánságaikat legális úton eljuttassák az illetékes fórumokhoz. Nekünk ugyan nincsen okunk arra, hogy egy népszavazástól tartsunk, de mégis a béke és a nemzetközi fejlődés érdekében a legenergikusabban el kell utasítanunk Bethlennek ilyen módon való beavatkozását a mi belügyeinkbe. Hova vezetne, ha megengednők, hogy Bethlen gróf népszavazást kérjen a Vajdaságban, hiszen ugyanilyen joggal Hitler népszavazást kérhetne Ausztriában?”

A történelmi átalakulás lefolyását ismertetve dr. Lalošević leszögezi, hogy nemcsak a vajdasági szerbek, de a bunyevácok és a ruszinok is az elszakadás mellett voltak. Mit jelent ez számokban? A Vajdaság 1 350 000 lakosa közül 662 000 szláv, 348 000 magyar és 310 000 német, de ha a Vajdasághoz csatoljuk a Szerémséget is, mely 1848-ig különben is a Vajdasághoz tartozott, akkor kiderül, hogy l 793 000 lakos közül 1 015 000 szláv, vagyis a lakosság 56 százaléka, ami abszolút többséget jelent.

A németek szerepe a történelmi napokban

Joca Lalošević dr. cikkében külön figyelmet érdemelnek azok a megállapításai, amelyek a németek magatartását ismertetik a történelmi napokban. Lalošević dr. róluk ezeket írja:

„A németek valóban nem szavaztak hovatartozás kérdésében, de nem azért, mert ellene voltak, hogy a Vajdaságot elszakítsák Magyarországtól, hanem azért, mert igen bölcs és igazolt álláspontra helyezkedtek. A Novi Sad-i nemzeti tanács gyűlésén a németek nem is szavaztak, de amikor a Novi Sad-i népkormány átvette az ügyek intézését, dr. Kraft István másodmagával spontán, minden felszólítás nélkül jelentkezett nálam, mint az ideiglenes népkormány elnökénél, és átadta memorandumukat, amelyben a vajdasági németek lojálisan kijelentik, hogy csatlakoznak az új állami alakuláshoz, és azonosítják magukat a Vajdaság elszakításával. A memorandumot átadtam dr. Protić akkori miniszterelnöknek, aki a németek [440] kívánságaival kapcsolatban tárgyalt is vezetőikkel. A németek tehát, ha nem is szavaztak, de nacionalista szervezeteikkel önállóan határoztak a Vajdaság elszakítása ügyében, és arról értesítették az új állam illetékes fórumát. Bethlen tehát hiába hivatkozott a németekre, mert az ő szavazataikra a magyarok nem számíthatnak, ellenkezőleg a németeket az elcsatolt Vajdaság híveihez veendők. Ez esetben pedig a Vajdaság lakosságának 78 százaléka az elszakítás mellett foglal állást. Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy az ország lakosságának mindössze 3,6 százaléka magyar és el sem tudom képzelni, hogy ki merné vállalni azt a felelősséget, hogy egy maroknyi magyar kedvéért új szavazással nyugtalanítsák az új államalakulatok egyik leghomogénebb és legegészségesebb államát.

A dunai államok gazdasági együttműködése

Végül Erdéllyel foglalkozik dr. Joca Lalošević és – egy kérdésben igazat ad Bethlennek. Osztja a volt magyar miniszterelnöknek azt a nézetét, hogy ötvenmillió lelket számláló, gazdaságilag egységes állam helyén öt állam alakult, amelyek részben nyersanyaghiányban szenvednek, részben pedig termékeiknek nem találnak megfelelő piacot. – Szükség van új gazdasági szervezetek megteremtésére – kiált fel dr. Lalošević – és nagy kár, hogy már eddig sem teremtették meg. Hiba ezért a trianoni békeszerződést okolni. A gazdasági kérdéseket az érdekelt felek megegyezésével lehet csak rendezni, de ennek előfeltétele a kölcsönös bizalom. „Magyarország azonban, úgy látszik – fejeződött be a cikk –, revízió nélkül komoly tárgyalásokra nem hajlandó a gazdasági együttműködés kérdésében.”