Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

18.

A kertben, ahol ezt a fejezetet írom, két sor fris sültetés jegenye van: az egyik sor fáin már szépecske a levél, teledezve izegnek-villognak az eső utáni nedves fényben, a másikon éppen csak a gallynak vége leveledzik: némelyik olyan, mint a földbe fúrt vesszőseprű. Pedig a szebbik sort ültettük később; a különbség oka, hogy a két ültetés közt tanultunk valamit, második ízben visszavágtuk a fák gyökerét; attól hajt mohóbban gyökér, gally, levél. A fiatal fákban, úgy látszik, ugyanaz az ösztön dolgozik, mint a fiatal lelkekben; a csonkítás csak a kitelés vágyát lobbantja fel bennük; a seb a regenerálódóhajlamot. Visszametszenek bennünket s a megmaradt rész annál mohóbb osztódással, burjánzással felel a támadó késre; veszélyben kapaszkodó szerveink s most már minden erőnkkel kapaszkodunk. Egy nagy csapás, mint a gyökerek visszametszése, a létezés szenvedélyét váltja ki, visszatérünk legjobb erőink hűségére, az élet, mely békés tenyészéssé készült szontyolodni, felágaskodik, s bizonyságot tesz maga mellett.

Amikor két ajtónyira a rácsos fehér ágytól, melyben kislányom kék, cserepes szája halformára gömbölyödve szedte a levegőt, Kisfaludy verseire vetettem magam, a fakó sorok közt egy megjegyzésre méltó korjelet keresve, úgy éreztem, hogy ettől a perctől minden esetleges, hiú, kicsinyes elmúlt tőlem; mint egy szerzetes, csak Istenemnek fogok élni. életem egyetlen kehelyfelmutatás lesz, egyetlen mű. A halállal szembe került életösztön, hogy megrázkódtatás után megint hatalmába keríthessen, bennünket, alakoskodni kénytelen, elnémítja alacsonyabb igényeit, melyekért az utolsó napok élményei után szégyenkeznünk kellene; legnemesebb hajlamainkba veszi be magát, s követelései fenségével iparkodik a halál utáni csöndet felülmúlni. Mintha egy mitológiai fürdőből keltem volna ki, mely a lélek kis tunyaságait lemosva, megkönnyebbülten küldi hivatása felé; nem maradt számomra más irány, csak a fölfelé, s más lépcső, csak a munka; ezen akartam minél előbb, minél gyorsabban felkapaszkodni, ha mindjárt a Kisfaludy Sándor unalmas verseiben botlottam is rá az első lépcsőfokra.

Mikor egy-két hét magányos munka után, melyben ez a visszametszés utáni lombszöktető kedv csak erősödött, megint vissza kellett térnem az írók közé, meghökkentő volt a változás. Mintha nem is én változtam volna meg, hanem ők; a megszakítatlan mindennap, melyben éltek, rájuk maszatolta olaját, az egész kör hihetetlenül kicsi volt, egy akvárium, ahol a keresztbe-kasba úszkáló halak folyton egymásba verődnek, az állott nyári vízben a gyengébbek féloldalt fordultak, s a dicsőség morzsácskáit mohó falkák veszik körül. Ez volt az a kör, melybe kitüntetés bejutni? Itt éreztem én jól magam?

Már a gyerek betegsége alatt is behoztak hozzám néhány újságlapot, amelyen mint új baumgartenest böködtek. A sajtónak, [433] amely pökhendiségében az irodalommal azonosítja magát, egy helyeslő szava sem volt olyan emberrel szemben, aki az ő közös piszkukban még nem hentergett meg; egyik délutáni lap, ahol pedig nagyon is hozzáértő ember a kritikus, azt írta, hogy idáig egyetlen írásom jelent meg, a Babits Mihályról szóló tanulmány, a Magyarországban Dóczy célozgatott rám, még az Ojságba is bekerültem: „az idei baumgartenesek közül tudomásunk szerint jövőre csak Németh László kapja meg a Baumgarten-díjat, rajta kívül még Nagy József, aki egyszer már kifejtette, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik, Piszlicsár Péter, akinek két novellája jött a mátészalkai kislapban… és így tovább. A szövegre nem emlékszem, de az értelme ez volt. A kórházba hozták be jó barátok ezeket a papírdarabokat, de ott nem tudtam törődni velük. A gyerek halála után Kodolányi karmolt össze, de rá sem haragudtam meg, ő sértett szerző volt, aki egy régibb bírálatomat vélte visszafizetni. Annál sorsdöntőbb csömört váltott ki a Századunk nyílt levele: Levél egy Baumgarten-díjashoz. A levelet álnév alatt Hatvany Lajos írta, aki nemrég tért vissza az emigrációból, s férfiatlan védekezés után hétévi börtönt kapott. Az ítélet súlyossága mellé állította rokonszenvünket; végre is Ady Endre barátja s a Nyugat egyik dajkája volt. Amikor néhány hónap után szabadlábra került, üzent nekem Földessy Gyulával, hogy szeretne megismerni, a börtönben a Protestáns Szemlével traktálták őt, abban fedezte fel tíz arcképemet; sosem olvasott olyan jó tanulmányokat olyan rossz írókról. Találkoztunk vagy hétszer; de nem tudtunk összebarátkozni. A nevetésében volt valami beteges düh, hisztériás bosszúszomj, amely most, hogy sérelmében minden önkritika alól felmentést kapott, éreztem, nem válogatná az eszközöket. Földessy célzott rá, hogy velem tervei vannak. Folyóiratot szeretett volna indíttatni, vagy csak arra szemelt ki, amire később más írókat használt, nem tudom. Bizonyos, hogy visszahúzódásom vérig sértette; mivel Babitsot gyűlölte, Nyugat-beli szereplésem és a friss Baumgarten-díj szinte odatolt az indulata elé. A Gellért Oszkárról irt cikkemben meg is találta rá az ürügyet, hogy belém kössön. Az ürügy elég gyenge volt. A Gellért-tanulmány végén néhány sorban céloztam Gellért zsidó származására (ezt egy régibb tanulmányában Gyergyai is megtette), s azt hangsúlyoztam, hogy az idegen természet, ha remekművekkel ajándékoz meg, csak nyeresége lehet az úgynevezett nemzeti irodalomnak is. A megjegyzés annak a jobboldali közvéleménynek szólt, amely Babitsnak, Kosztolányinak, Tóth Árpádnak kezdett már megbocsátani, de sehogy sem fért az eszébe, hogy dicsérhetem én Gellért Oszkárt, akinek a költészetében ők csak zsidó kényeskedést láttak. Ezt a cikket használta fel Hatvany arra, hogy a zsidó érzékenységet, melynek elég egyetlen proskribáló ujjmutatás, rám szabadítsa. Az eset szinte mulatságos volt. Rendkívüli szeretettel méltattam egy zsidó költőt, az értéket tettem meg a legnemesebb származásnak, s erre egy író, aki miatt néhány éve filoszemitának kiáltottak ki, azzal vádol meg, hogy ki akarom lökni a zsidókat a magyar irodalomból. A cikk érvelésére nem tudok [434] mást mondani, mint hogy rosszhiszemű volt. Hatvany szerint egy zsidó írón, aki nem tudja, sosem veszi észre, hogy zsidó; én sem vettem volna észre Gellérten, minthogy nem vehető észre Schnitzleren, hogy egészen az, s Prouston, hogy félig. Ez természetesen ostobaság: ha valami, hát a zsidósága igazán kiül az írón, minél tehetségesebb, annál inkább. Az okos érv itt az: hogy ettől még lehet a magyar irodalom gazdagodása. A zsidóság tétele ebben a kérdésben azonban mindig az volt: azt, hogy valaki zsidó, ők egymást, közt tudhatják, de ha más észre meri venni, az gaz zsidógyűlölő. Ezért tett szert a zsidóság fizetett cselédei közt, annyi rosszhiszemű barátra, akiknek az árulásán ma nehéz nem kárörvendezni, és ezért nem tudta megkülönböztetni a becsületes együttélésre törekvőket a heccmesterektől. Nem tudta? Hatvany nem is akarta. Hatvanynak az fájt, hogy a Nyugatba, ahol idáig zsidó pincérek tálalták a magyar irodalmat, a kritika nem zsidó kezekbe került. Valamikor ők döntötték el, kiből lehet magyar író, s ők vették ki a hűségnyilatkozatot attól, akinek megengedték. Itt most írók jönnek, akik nem tesznek hűségnyilatkozatot, s úgy látszik, ők akarnak engedélyeket osztani. De a mindenét, hát kié a nyavalyás magyar irodalom? A támadás hozzám volt címezve, aki mint Baumgarten-díjas zsidó pénzt vágtam zsebre, s szembeálltam a zsidó érdekekkel, de azonkívül, hogy fordított sárga foltot varrt rám, volt egy rejtettebb célja is, a Nyugatra akarta rázúdítani jórészt zsidó előfizetőit. A cikk vége Babitsra rúgott ki; tőle tanultam a zsidógyűlöletet, ő kezdte a forradalom után kitessékelni a zsidókat a magyar irodalomból, s most, hogy Ignotus örökébe ült, ő sugalmazza az ilyesféle cikkeket is. Ugyanakkor másfelől néhány más, ártatlanabb mérgű nyíl is repült Babits felé, s a könyvtárszobája falát hiába bélelte ki az író Vergilius és Shakespeare műveivel, nem hogy megvédte volna ellenük a szerkesztőt, de elfogva előle a kilátást, csak növelte a veszélyt. Posták futottak ide, Babits felesége, a lírai költőnő összeült Gellérttel, a lírai költővel: válaszolni kell a támadásra! Követség szaladt Schöpflin Aladárhoz is: Aladárnak meg kell védenie Mihályt. S Aladár némi méltóságteljes vonakodással meg is védte Babitsot a nyílt levél ellen, amelyet Hatvany hozzám intézett. A védelemben sok szó esett a viharról, amely után mindig kisüt a nap (már mint a Babitsé), de annál kevesebb a zsidóság érzékenységéről, melyet Hatvany magánbosszúra mozgósított. Schöpflin okosabb ember volt, mint én, s hosszú pályáján megtanulta, hogyha a viharok cl is ülnek, némelyiket nem tanácsos ingerelni; énrajtam azonban sok más jel közt mindmáig is rajtam maradt Hatvany jelzése s felsőgödi fűszeresünk, aki eddig azt sem tudta, hogy író vagyok, egy-két hét sem telt bele, olyan tiszteletteljes borzalommal pillantott rám, mintha Orgoványon vagy a Britannia pincéjében tökéletesítettem volna magam a felekezeti gyűlöletben.

Most ismertem meg, milyen undorító, ingoványos talaj az irodalom. Akárhogy hibáztam más kérdésekben, ebben a kérdésben nemcsak szándékom, de viselkedésem is kifogástalan volt: nem [435] hazudtam le az ordító valóságot, de a megbecsülést és megegyezést kerestem a valóság fölött. Csakhogy milyen reménytelen volt ez a nyitott humanizmus az ellenségek és barátok rosszhiszemű, valódiságot mímelő humanizmusa mellett! Ellenfelek vonultak fel, akik csak azt nézték, hol üthetnek be – üzleti és hatalmi bosszúból – a jóakarat fedetlen oldalába, s barátok vettek körül (régi gazdák ellen indult zúgolódók), akik nem mertek tiszta bort önteni a pohárba, s kényelmetlenül húzódtak el pórul járt naivitásom mellől. Undorom nem csökkent attól, hogy magamat is hibásnak tudtam, hiszen a Baumgarten-díjat a „kategorikus imperatívusza” ellenében fogadtam el. A helyzet csömöre magam ellen fordult, beszennyezettnek, korpa közé keveredettnek éreztem magam. Babits is követett el egy-két tapintatlanságot. Akkor jelent meg a Napkeletben Ady-tanulmányom, melyben egész szelíden egyik állításával vitába szálltam. Legközelebbi találkozásunkkor ő olyasféle ingerültséggel intett le, mint a katolikusvitában az ugyancsak baumgartenes Gyergyai Albertet nemrég. Lehet, hogy ez az ingerültség érveimnek szólt, s nem a vitázni merő díjazottnak, de én úgy mentem el a tanácskozásról, mint megdorgált cseléd. A haláleset kiugrasztott a mindennapok vonzásából, a hold felé akartam vágtatni, „mint minden jó vitéz teleholdnak”, s ebben a szennyes Baumgarten-hajszában, melyet végül is az én kis belső árulásom idézett fel, visszanyúlt értem az irodalmi élet, s legmocskosabb pocsolyájában buktatott meg. Munkám elapadt, az undor lehúzott. Nincs annyi pénze a világnak, amely ezt az állapotot megérte volna. Akárhogy is, szabadulni akartam a pénztől, elásni, eldobni, elajándékozni, csak hozzám ne ragadjon a mocska. Csakhogy nem volt olyan könnyű megszabadulni tőle!

A feleségem, nagy meglepetésemre, egy szót sem vetett ellene, amikor bejelentettem neki, hogy a díjat vissza akarom adni. Látta, hogy fojtogat a pénz, s túl sok éjszaka ébredtünk fel az egymás sírására, hogy az egyik szorongást a másikkal akarja keresztezni. Ha az előző nyáron volt köztünk ellentét, a halott gyerek magával vitte. Az ő egészségétől a halál olyan távoli volt eddig, hogy most egész megzavarta. Fertőzöttnek képzelte magát, éjszaka a szívdobogásával küzdött, lüktető ereiből a halált várta, s közben a felsőgödi ház alatt eldübörgő vonatokat számlálta, belekóstolt az érzékenyebb idegrendszerek sorsába, és sok mindent megértett, amin bennem idáig csak nevetni vagy csodálkozni tudott. Estefelé kimentünk a friss rácsú sírhoz, az árokpartra hányt gödi temetőbe; ott volt bekerítve a szüleim helye s a mienk is, mert azt is megvettük. Ez a kerítés mintha az életünket is összerámázta volna; itt vagyunk, és ide jutunk – érezte –, s az anyagi előny, anyagi veszteség semmiségnek tűnt fel sorsunk látható vége és egymásrautaltsága mellett.

Nehezebb volt a helyzetem Babitscsal szemben. A díjat vissza akartam adni, de hogy okoljam meg: miért? Magam sem tudtam kielégítő indokot; hiszen az indok egy érzés volt, az, hogy nem bírom megtartani. Semmi esetre sem akartam megbántani őt: le[456]velemben azt írtam, hogy nagyrabecsülésemet és csodálatomat a gyanúsítások fölé akarom emelni, legyünk barátok s ne kenjük barátságunkat pénzzel. A levelet Babitsné fogta el, s állítólag nem merte az urának megmutatni. Megindult a telefonálgatás, magyarázkodás, a kínos huzavona; végül is ott ültünk a Múzeum-kávéházban négyen, Babitsék, Gellért és én: főzték a „zöld fiút”, s az én makacs, de érvekre le nem fordítható elhatározásom szégyenkezhetett az ő fölényességükkel és okosságukkal szemben. Tulajdonképp ekkor estem én ki az írók világából; itt vették észre, hogy valami „nincs rendben nálam”; az élet nagy alapingereire másképp reagálok, mint ők. „Éretlennek” bizonyultam, s félős, hogy éretlenségemet sosem növöm el.

A Baumgarten-díj visszaadásának végre is megtaláltuk a módját, én levelet írtam a tanácsadó-testülethez, melyben gyászommal és vagyoni helyzetem fordulásával okoltam meg elhatározásom (az utóbbi annyira nem volt igaz, hogy gúnynak hathatott), s a pénzt a segélyalapnak s a könyvtárnak ajándékoztam. A nyilvánosság elé semmi sem szivárgott ki „megbokrosodásomról”, az alapítvány ma is díjazottjai közt emleget, a sajtó később is mint baumgartenest szidott, de mit bántam én őket, ha magam belül megint szabad voltam. Teljes szabadságomnak még egy különce volt: az Emberi Színjáték, amelyet Schöpflin ajánlatára a Franklin Társulat akart kiadni. A szerződést megkötöttük, de én égő városból menekültem, s nem bírtam visszanézni. Új munkát, szabad kilátást kerestem, az Emberi Színjáték mögöttem volt, múlt volt, utálatos. Menekülőben a kötelezettségtől Schöpflint is megbántottam, ami hiba volt, hiszen könyveim kiadása nem volt csekélység, s ő jóakaratból erőszakolta ki. A kiadás elmulasztásáért sokan szidtak azóta; akkoriban teljesen rossznak tartottam a regényt, s bűntudattal gondoltam vissza rá; évek múlva vettem észre, hogy az ifjúság egy értékes töredékének így, kiadatlanul is nevelője lett. Kiadva talán egy egész nemzedék sorsát befolyásolja, de az is lehet, hogy szerepét a kevesek közt így, kiadatlanul töltötte be mint titkos könyv, bírálatokkal szét nem turkált ifjúság.