Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

(Befejezés)

Ma már jól tudjuk, hogy a legegyszerűbb testi munka sem kizárólag az izmok erőpróbája, hanem mindegyikben igen fontos rész jut az idegeknek. Minden magasra emelés vagy emelkedés idegközpontunkban feszültséget idéz elő, és ez a feszültség annál nagyobb, minél nehezebb a munka. Ebből a szempontból az a magas, aminek elérésére mélyen kell erő- és élettartalékunkba markolnunk. Belső feszültségünket természetesen nemcsak testünk fizikai munkája fokozza, hanem a szellemi torna is, a bonyolultnál bonyolultabb ismereti, gyakorlati és erkölcsi kérdések tisztázása is. Mindez a testi magasra emelkedés belső fiziológiai feszültség érzésével és képzeletével jár. Innen a „magas” szónak tekintélye, presztízse, melyet az előbbiekben fejtegettem.

Ebben a tekintetben, miként ezt szintén példáztam, osztozik a mély is. Hiszen Goethe szerint is magasba emelkedni és mélyre szállni ugyanaz. Azért a mélység eszméjének a magasságéhoz viszonyítva mégis van egy kedvezőtlenebb árnyalata. A fizikai világban szívesebben emelkedünk magasra, mint szállunk a mélybe; hiszen fejünk felett szabad, éltető levegő van; az igen magas, légritka rétegről csak kevés embernek van fogalma vagy tapasztalata. Ellenben mély szakadékokba, tárnákba szállva vagy a tenger vizébe bukva igen hamar szorongatja keblünket a sűrű levegő vagy a fojtó víz, a sötétség és esetleg a tikkasztó meleg. Innen van, hogy a magasság általában vonz, a mélység nyugtalanít. Bár mindkettő szédít. A költő nem hiába énekelte: „Magas elmék, mélyebb szívek, Jaj tinéktek a földön!”

Szellemi, erkölcsi téren az emelkedés élvezeti elemét is jól, sőt nagyon jól észrevesszük az áldozati elem mellett. Milyen pompás is egy magas hegycsúcsról vagy repülőgépről körülnézni, vagy a legtöbb embertárs hatalmi, támadási köréből kiszabadulni. Ellenben mélyre szállva mindinkább csak azt látjuk, amiért fáradunk, a többi világ nem alattunk, hanem fölöttünk van, a rosszakarat igen könnyen rajtunk üthet. Ezért áll a mélyre szállás képzetében az áldozati elem előtérben.

Magas színvonalú emberek, szellemi kiválóságok, művészek, költők társasága kellemes az átlagos embernek, mert gondolkozásuk, szemléletük átvétele lehetővé teszi, hogy az ő szárnyaikon, aránylag kevés fáradsággal bizonyos szellemi magaslatra emelkedhessék. De ugyanígy kellemes a másoknál talán szellemileg nem is kiválóbb, éppen csak jobb kedvű emberek társasága is. Ezek is, bár más értelemben, magasabbra vihetik fel a közönségesen nyomott hangulatú embert. Igaz, hogy nemcsak a szellemi vagy kedélybeli kiválóság hat emelően a közönséges lélekre, hanem a puszta erő, ügyesség, mozgékonyság, aminő a cirkuszi tornászoké, a megszokottnál valamivel többoldalú érdeklődés, sőt a csak olcsó üvegpát módjára csillogó elménckedés is. Mert mindez élénkebb életritmust jelent és szuggerál.

A keresztény túlvilágképzetekben a magasság boldog és [425] jótevő szellemeit, az angyalokat bájos gyermekek, kisdedek – a mélység fogcsikorgatva rontó démonait pedig nagyon is erősen kialakult, mintegy ezer élettől végigszántott felnőttek alakjában ábrázolják. Mindkét fajta szellem a miénknél hatályosabb tevékenység képzeletét költi fel bennünk; a gyermek angyaloké busás jutalmú, boldogító, a túlontúl felnőtt ördögöké pedig a gyötrő, morzsoló fáradozásét.

Ha már újra a vallási képzeteknél tartunk: ezeknek egyik legkevésbé kívánatos kifejezésmódja, a káromkodás is világosságot vet magasság- és mélységeszméléseinkre. Káromkodni az szokott, akit valamely kellemetlen élmény a haragos feszültség állapotába hozott, azt merném mondani: emelt. Ebben az állapotában azután elhadarja azokat a képzeteket, melyek máskor puszta említésükkel, elgondolásukkal is tágabb idegterületeit hozzák rezgésbe és feszültségbe. Azt mondják: gyermekkorában mindenki lángész, viszont a lángeszek bizonyos tekintetben mind gyermekeknek maradt emberek. Ez annyiban igaz, hogy a lángeszek általában vagy egy bizonyos irányban gyakorolt fölényének forrása nem más, mint a képesség a testi erő és szellemi készség teljes kialakulása után is olyan feszültségi fok fenntartására, annyi idegterület készenléte, aminőt csak a kialakuló gyermek képes elviselni. Hiszen a szánalomra méltó, éppen nem vonzó elmebetegek nagy részének is állandóan túl magas az idegfeszültsége. Az ő képzeteik, gondolataik kialakításában is tevékenykednek olyan eszmélési területek, melyek rendes állapotú felnőtt embereknél a tétlenség homályában szoktak maradni. Őrült – vagy lángész – szent: ez a kérdés nem egy embertársunknál merült fel; tudjuk, hogy az őrültet keleten a szentség glóriája, a jövőbelátás képességének hírneve övezi. Ám a túlizgult elmebetegek állandóan mérték fölötti idegfeszültségüket nem viselik el úgy, hogy emellett a rendes emberi életet is eszméljék, abból részüket kivegyék, s nagyot alkossanak. Itt van a sokat keresett határvonal a lángész és az őrült közt, melyen már annyi kiváló szellem táncolt és esett is át – sajnos, mindig csak a végleges őrültségbe.

Magas, mély, alacsony, sekély bizonyára nem az egyedüli hely- és alakhatározó melléknevek, melyeket az ember szellemi, erkölcsi adottságainak megjelölésére használ, és ezek tekintélyével ruház fel. Hogy messzebbre ne menjünk: mély tudáson kívül van széles tudás; ezzel szemben szűk ismeretkör is. A magasra felcsapongó jókedvet a magyar kedélyesebb szóval szélesnek mondja. A magas becsben állót nagyon sokra is becsüljük, a lenézettett annál kevesebbre. A szeretet és ennek kifejezése, valakinek üdvözlése, fogadtatása, ünneplése, búcsúztatása meleg – szomorú eset, ha nem ez, hanem hűvös, ami különben csakis a szeretet hiányánál szokott bekövetkezni. De viszont a gyűlölet éppen úgy, sőt gyakrabban izzó, mint a szeretet; a szerelem végre forró, majd lángoló lesz. Mindezek a kifejezések más úton, de ugyanazt fejezik ki, amit a magas és a mély: az illető tény megvalósításánál, sőt már elgondolásánál is nagy belső erőkifejtést, feszültséget. [426]

Kopernikusz csillagászati rendszere végleg megcáfolja a magas és a mély régi fizikai fogalmait. De nem élettani, idegműködéstani jelentőségüket és a szellemi erkölcsi jelenségek jellemzésére való átvitelüket. Az ember tovább is jól teszi, ha minden irányban magasra tör, amint ebben ellankad, már közeledik is hanyatlása, vége. A földfelülettől a világűr irányában távozásnak, a sztratoszféra, sőt más csillagvilágok felkeresésének, birtokbavételének eszméje is kitűnő szimbóluma az eredeti életfeltételekhez való anyagi, szellemi, erkölcsi megkötöttségtől való szabadulásnak. Legalábbis ma több eredménnyel kecsegtet, mint a föld mélye, tüzes magja felé leendő hatolás. Tehát:

Excelsior – az ember mozgási szabadságában, erőinek, képességeinek kifejlesztésében s újabb eszközökkel erőforrásokkal való megtoldásában.

Excelsior – a világ áttekintésében s mindennek felismerésében, ami kívülünk, de annak is, ami bennünk van.