Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

Brabanti csipke és sévres-i porcellán gyengéd és mesterkélt szépségeire, filigrán finomságaira emlékeztet Sévigné asszony és előkelő társasága. Bágyasztó előkelőség, hervadt báj árad lényükből. Csak a legkiválóbbakon győz a természetesség a mesterkéltségen, de ezek azután az emberpéldányok legtökéletesebbjei közé tartoznak. Szívjóság, elragadó kedvesség, elbájoló szellem a megnyilvánulásuk; érintkezésük bűvölet, szavaik finom okosság és kritikájuk is engesztelő bókba burkolt.

Sévigné asszony a kiválasztottak közé tartozik. XIV. Lajos korában élt. Abban a korban, melyben végleg győzött a reneszánsznak az emberi lélek szabadságát hirdető szelleme azon korlátozásokon, melyeket a maguk összességében középkornak nevezünk; mikor keresni kezdte azt a formát, melyben valóra válthatja az őt fűtő eszméket, s ezzel felcserélheti a régi szellem régi formáit.

Csakhogy Franciaországban összeesett a király győzelme a hűbéri arisztokrácián aratott teljes győzelmével, s a királyság a maga győzelme gyümölcseként a politikai abszolutizmuson felül a lelkek fölötti abszolút uralom jogát is követelte. Az új szellemnek tehát két fronton kellett harcolnia: a régi szellemet védő régi formákkal és az abszolút királysággal.

A nemességet Chesterton nagyon szellemesen Isten nélküli papsághoz hasonlítja. Emellett elvesztette a hűbériségben gyökeredző, közjogi hatalmat jelentő politikai előjogait is, de megtartotta társadalmi fölényét és gazdasági előjogait. Megszűnt minden szerves kapcsolat közte és a nép közt, és mint a gyökerét vesztett fa, mesterséges talajban élte a társadalom csúcsán a maga exkluzív, csupa jogokban fénylő és egészen bizonytalan kötelezettségekkel járó, gondtalan életét. Az addig szétdarabolt állam egységbe olvadt, a királyság s a nemesség egységébe. Véd- és dacszövetség fűzte őket össze, érdekeik egybeestek, és bizonytalan félelemmel, félős megvetéssel nézték le a küzdő, alacsonyabb néposztályokra, melyek mint a koronáját és törzsét vesztett fának gyökerei, úgy élték a maguk rejtelmes, titokzatos életét. Ez a fényűző, gondtalan arisztokrácia nem idegenkedett a kultúrától. Örökbe kapta ezt a kultúrakeresést korábbi életéből, a fényben és színekben tündöklő Provence-ból, a Toulouse grófjának udvarát betöltő szellemi tornák hagyományaiból, hatottak rá a régi fabliaux-k és chansonok érzelmes gyöngédségei, a lovagot kötelező szép nyelv és nemes magatartás szabályai, a nő szentséges, erotikus misztikummal párosult imádata. Mindezt drága ajándékul magával hozta új otthonába, a királyi udvarba. Sorel Ágnes, Poitiers-i Diana és Delorme Marian már a Napkirály előtt tündököltek. A királyság és nemesség frigye mindezt a szépséget és tartalomra vágyakozó finomságot egy gyupontban egyesítette. Új irodalmat, új erkölcsöt, új állambölcseletet produkált. Megteremtette az esprit gaulois-t – irodalomban és társalgásban – a külső formák végtelen csiszoltságát, a szellemi tartalmasságra [420] épülő társas érintkezést, a túlfinomult francia nyelvet.

A szellemes férfiak és nők nagy rezervoárja volt ez a gondtalan társaság, ellentétben a megélhetés szürke problémáival és a feltörekvés lelket emésztő vágyaival küszködő néptömeggel. Szűk látókörű társaság volt ez, de ebben a szűk körben a bájosság, a finomság és a gyönyörködtető, éles szellemnek csodálatos virágai nyíltak.

A finomság és szellemesség túlzott bálványozása azonban bizonyos csorbát ejtett az exkluzivitáson. A hivatalok adásvétele, a polgárságnak a nemesség rovására folytatódó, ugrásszerű meggazdagodása révén polgári körök szellemes és jó modorú emberei is bejáratot nyertek ebbe a fényes gyülekezetbe. Észrevétlenül kovácsolódtak azok a fegyverek, melyekkel a polgárság megdöntötte a nemesség előjogait; észrevétlenül ölelkezett össze az udvar és a polgárság szelleme, és öntudatlanul is kritikával vegyült önimádása. A kételkedés és nyugtalanság szelleme inficiálta a főnemesség tartalmasabb és bátrabb képviselőit, s a kor Lab Buyére, Sévigné asszony aprólékos és finom, Scarron bátrabb és epésebb, Bayle átfogó kritikáján át elérkezik Voltaire-hez, az angol intézmények imádásához, Rousseau-hoz s végül a forradalomhoz.

Sévigné Mária márkiné született Chantal báróné, a Bussy Rabutin szelleméről és bátorságáról híres nemzetség sarja. Unokája azon Chantal bárónénak, aki mint Salesí szent Ferenc rajongó tanítványa megalapította a Visitandines-ek női rendjét, melynek első apátnője volt.

1626-ban született. Húszéves korában férjhez ment Sévigné márkihoz, és hatévi boldogtalan házasság után fiatalon, szépségének teljében vált özveggyé, s az is maradt élete végéig – mindig tisztán, mindig nyugodtan. Ennek a szép és szellemes asszonynak csodálatos módon nem voltak szerelmi kalandjai. Sok udvarlója, sőt kérője is akadt, de szeretője nem. Egyért rajongott: a szépért és az előkelőségért; egy szerelme volt: a leánya. Nem hiába hasonlították kortársai Dianához, aki Latóna és Apolló (leánya és fia) társaságában tölti életét. Gyámja Coulanges abbé – anyai nagybátyja, a világi pap – gondos és szerető nevelésben részesítette. A Rambouillet és Sablé kastélyok irodalmi szalonjainak állandó látogatói voltak a társadalom előkelőségei, az irodalom nagyjai. Bájos és feltűnően szép unokahúgát, Chantal Rabutin bárónőt korán bevezette ide a nagybácsi. Itt megismerkedett Franciaország legelőkelőbb embereivel, akik között életét eltöltötte, s annyira szeretett intellektueljeivel, akik elkísérték egész életén át. Bejáratosak voltak ebbe a körbe La Rochefoucauld hercege, La Bruyére, Corneille és Racine. Közösen bámulták Descartes és Pascal merész tanításait, próbálkoztak azok továbbfejlesztésével, mindig készen állván méltánylásra és kritikára egyaránt. A précieuxök, az irodalmi és tudományos felkészültségükkel kényeskedők kora volt ez. Sévigné asszonyban egész életén át megmaradt valami fiatalságának eme első élményeiből, szeretett itt-ott précieuseködni. Mindent ismert, amit kora tudott; jártas volt a bel- és a külföldi irodalomban, imádta Tassőt és az olasz nyelvet, szerette a költészetet és elragad[421]ta a bölcsészek éles elméjűsége. Egyetlen leányát a bölcsész egyik barátjával, Descartes tanaira oktatja. Tapsolt Boileau-nak, amidőn Pascalt szellemi fölénnyel megvédi egy támadó jezsuita pap ellen. Nem fáradt bele lelkére kötni leányának, a chére comtesse-nek Corneille-t és Pascalt, a francia és olasz költőket, a festészetet, Lully és Quinault zenéjét. Életnézetének korlátait társadalmi helyzete szabta meg. Csak a királyi udvart és az abban élő nemesség életét tartotta emberhez méltónak. Mintha kissé megvetette volna a szegény népet. Egyik levelében hálát ad nagyon szeretett Istenének, hogy vannak lények, akik napi húsz sou-ért a nyaktörő és mégis szükséges munkákat elvégzik, amelyeket ő napi százezer frankért sem vállalna. E társaságban az elmélkedés hajlama s a dolgok ismerete, amint már említettem, bizonyos kritikát termelt ki, melynek azonban megvolt a helyzet által megszabott korlátja. Meg-megtorpant, visszariadt saját bátorságától, bizonyos örvényt látott maga előtt, és különben is a saját érdeke volt a fontos, a király pedig oly közel. Ezért ha félénken új formákat is keresnek, de csak tapogatódzva, öntudatlanul, egész bizonyosan nem gondolván forradalomra (ám mégis az eljövendő szellem útját egyengetve, alapozva). Elégedetlenségük nyilvánvaló, de meglátásuk még bizonytalan. Kritizálnak kifejezett ideál, pozitív célkitűzés nélkül; negatívumokban mozognak, hódolatuk még a múlté és a jelené. Csak a társadalom egén sütő napot látták, a lábuk alatt lévő talaj bizonytalanságára nem is gondoltak, lehetetlennek vélték, hogy az a nemesség hozzájárulása nélkül megmozduljon.

Ezekben a körökben volt otthon Sévigné asszony. Kereste az élet kellemességeit annak nemesebb értelmében. Érdekelte minden új, ami szép, ami előkelő, ami fényes; az irodalom, a művészet, a tudomány, a szép külső, jó társaságban a jó ebéd, a főúri ünnepélyek, a finom társalgás, a jó modor. Minden társaságnak központja volt; elárasztották meghívókkal. Minderről leveleiben meleg közvetlenséggel s egy kis büszkeséggel emlékszik meg, sorait teleszővén mindig elmés, sokszor érzelmes és sokszor mély gondolataival. Jelentősége leveleiben van, más irodalmi mű nem maradt utána. Még szerencsés időben halt meg, 1696-ban, a főnemességen végigsöprő első élesebb szellőnek fuvallata, Bayle kritikai szótárának megjelenése előtt.

Leveleinek majdnem mindegyike egy-egy kis remek, sok bennük a megragadó líra és a gyakran drámai magaslatokra emelkedő folyamatos elbeszélőképesség. Levelei világosak, gyakorlatiak és sokszor bámulatba ejtők tisztánlátásukkal. Sok tekintetben forrásmunkái a korabeli francia történelemnek.

Ebben a korban még nem voltak mai értelemben vett hírlapok. Szellemességükről és jólértesültségükről ismert egyének levelei helyettesítették azokat. A legintimebb vonatkozásuktól eltekintve közkézen forogtak, a szórakoztatás és hírközlés céljait szolgálták. Sévigné asszony természetesnek találja, hogy érdeklődnek levelei után, és kéri is leányát, akihez azok legnagyobb részét intézte, hogy közölje azokat minden társaságbeli érdeklődővel. Büsz[422]keséggel töltötte el, hogy a királyné és Conti hercegnő milyen pompásnak találják leányának hozzá intézett leveleit.

Bálványozta leányát, a csodaszép (la plus jolie fille de Francé), gőgös, kissé szívtelen, ennyi szeretetet nem érdemlő Grignan grófnőt; nem győz eleget bókolni a maga chére comtesse-nek, s ezer változatban leírni anyai szeretetének mélységeit és hatalmát. Szuggesztív erővel hangsúlyozza, hogy mennyire viszont szere ti őt leánya, mintha figyelmeztetné, hogy több szeretetre van joga. Fájdalmas kifogásait is szeretetbe foglalja, az ő okos és művelt leánya csodálatába.

Leveleit telehintette történeti és udvari események elbeszélésével, könnyű anekdotákkal és komoly reflexiókkal. Stílusa többször válik érdekessé, szófukar krónikává. Ez az ő kritikája, ez az ő elítélése. Milyen büszkévé, áradozóvá s csillogóvá válik ott, ahol a szíve és esze helyesel. Milyen büszke, amidőn elbeszéli a haldokló trónörökösnének búcsúját, aki pár perccel halála előtt bocsánatot kér a királyi pártól, ha nem lett volna velük szemben elég udvarias. A királyi pár mélyen meghajol a haldokló előtt, és átöleli. Még két-három perc, és a trónörökösné megszűnt élni Mennyire bámulja az udvari élet ilyen érintkezési formáinak tökéletes csiszoltságát, s milyen büszke az ő franciáira és magára.

A király szeret vele irodalomról és művészetről elbeszélgetni. Sévigné asszony nem rokonszenvez Racine-vel, a király kedvencével, aminek sokszor és nyíltan kifejezést ad. Ideálja a férfias, erős, küzdő Corneille. Szerinte Racine a maga korának írt, Corneille minden jövendő kornak, az emberiségnek. Nem szerette a kávét, és azzal vigasztalja magát, hogy a kávé és Racine divatja is el fog múlni.

Ha itt-ott nagyon büszke is az udvar és a főnemesség csillogó dolgaira, csak annak adózik, aminek valamennyien adózunk: környezetének, amelyben nevelkedett, és amelyben élt. A külső mez, a forma: környezetéé, de a lényeg: nyíltsága, okossága és bátorsága – az övé.

Több ízben állást foglal a mindenható királlyal és mindenható minisztereivel szemben. Csodás bátorsággal fogja pártját Fouquet-nek, az udvar addigi bálványának, kit a király halálra akart ítéltetni, és kinek legfőbb bűne az volt, hogy polgár ember létére közeledni merészelt a király szeretőjéhez, Montespan asszonyhoz. Minden haragja a reimsi püspöké, aki fogatával elgázolt egy menekülni akaró parasztot, a végrehajtóé, aki tíz sou adóhátralék miatt elárverezteti a munkás egyetlen ágyát és evőcsészéjét, a királyé, aki miatt öngyilkos lesz Vatel, a híres szakács, mert nem volt elég tengeri hal a királyi asztalon. Halk szemrehányást tesz amiatt, hogy a királyi látogatások túlságosan sokba kerülnek a nemeseknek. Bátor és komoly kritikusa a bretagne-i nép kiszipolyozásának. Vejének, Grignan grófnak, Provence kormányzójának okos és átgondolt tanácsot ad arra nézve, hogy nagyobb súlyt helyezzen tartománya jólétére, mint a királyi kormány követeléseinek teljesítésére. Minden szánalma a király nővéréé, a Mademoiselle-é, aki halálosan sze[423]relmes Lauzun grófba, a rangján aluli nemesbe, és akit a király eltilt ettől a házasságtól. Tapsol Turenne-nek, aki kijelenti, hogyha nem is volna hadvezér, udvaronc mégse lenne. Mennyi gúnyt és lenézést halmoz az udvar nagy kérdésére, a híres taburet-ügyre, arra a jogra, hogy milyen rangú nemes ülhet le a királynő jelenlétében taburetre; s mennyire gúnyolja ezért a fiatal, nagyon szép Ventadur hercegnőt, aki e jogért eladta fiatalságát és szépségét egy zsémbes, oktondi, öreg férjnek.

(Ezt a francia udvart évtizedeken át izgató, nagy kérdést használta fel Buckle komoly könyvében annak bizonyítására, hogy a francia társadalom alsóbbrendű az angolnál.)

Sévigné asszony mindezt bájjal és könnyedséggel Írja le. Itt-ott azzal a ridegséggel és szárazsággal, ami az ő kritikájának a megnyilatkozása – amire fent is utaltam –, de sohasem sértően s ritkán gúnyosan. A tompított fény, amellyel legbensőbb gondolatainak ható erejét halványítja, a rikító színek kerülése azon társaság jellemvonása, melyen kívül nem képzelhette el életét. De valahogyan túlnőtt az udvaron, túl környezetén, valahogyan megérintették a néplélek mélyén dolgozó erők, az elnyomott és harcoló új szellem. A tökéletes udvari dámában ott rejtőzik a bátor lélek, a nagyon bölcs asszony. Megtestesítője volt a francia esprit-nek, stílusa maga a világosság, s mintaképe a kristálytiszta, szuverén gondolatfűzésnek. Gondolatai sokszor mélyek, tanácsai gyakorlatiak. Sévigné asszony klasszikusa a XVII. századnak.

Nem áll kívül századán, de látja hibáit is. Nem dübörög benne a forradalom szelleme, de hajszálgyökerekből sarjadznak ki a növényvilág óriásai és górcsövi apróságok terebélyesednek lombkoronává. Jellemző, hogy minél közelebb jut a francia történelem a forradalomhoz, Sévigné asszony levelei annál több kiadást érnek el. Egy ismertetője mondta róla, hogy legtökéletesebb szelleme volt a dolgok lényegének megismerésére és megítélésére.

Midőn a francia forradalom okairól írnak mélyen szántó gondolatokban és kötetekben egyaránt gazdag műveket, nem veszik kellő figyelembe az okok okait, az eredőket, a hajszálereket, azokat a névtelen hősöket, akikben elsőül jelentkezett a mával szembeni elégedetlenség és a jobb jövőnek öntudatos megkívánása; azokat, akikben a jobb jövő vágya akaratba borult, és akik vágyukat és akaratukat tovább plántálták, hogy azután számban szaporodva, erőben félelmetessé válva, meghozzák azt, amit XV. Lajos előre látott, a deluge-t, a vízözönt, a francia történelem legimponálóbb eseményét, a forradalmat.