Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

Puskásné éppen a spájzban tartott terepszemlét. Nagyon büszke volt a maga kis birodalmára, egész nyáron annak a berendezése foglalta el, most a friss vadállományt vette számba. Pácban egy egész őzgerinc, fácánmadár aranymelle csillog, foglyok lógnak sorjába, küldeni is kellene belőlük valamerre, mert rájuk romlik, ők ketten nem végeznek az ételben nagy pusztítást, bár néha, amikor az asszony is künn jár az erdőn, s a hűvös időtől kipirultan érnek haza, versenyeznek az étvágyban, s kacagással nyelnek le minden falatot.

– Nem akarsz még valamit? – kérdi Nelli, mikor a hatalmas szál ember, akinek olyan a mellkasa, mint az üllő, a harmadik fogollyal birkózik.

Puskás Kázmér uradalmi erdész úr leteszi a villát, és aggódó lesz a tekintete.

– Nagyon szeretnék. Honnan látod, hogy éhes vagyok?

– Mondd hát, hogy mit akarsz?

– Téged.

Az asszony erre nyakig pirul. Gyönyörűen tud pirulni, pedig már harmadik éve asszony, s azt mondják, hogy a városokban kiment a divatból ez a furcsaság. Még ha lángba borulna is néha egy női arc, azt se lehetne észrevenni a sokszínű külső rétegtől.

– Menj már, te bolondos! – mondja szemérmetesen –, most vacsoraidő van, én pedig nem vagyok ennivaló.

– Azt csak bízd rám!

Nelli úgy tesz, mintha neheztelne.

– Ilyenkor nem illik az ilyen beszéd.

Voltaképpen ki nem fogynak az „olyan” beszédből. Az ember ma is szerelmes, mint egy diák, pedig illenék, hogy harmincéves korukra megkomolyodjanak a férfiak. Ez ugyan csupán Nelli véleménye, aki azonban sosem kutatja, hogy miért nem komoly ő maga is.

– Olyan vagy, mint egy kis gimnazista lány – mondja az ura rajta feledkezett szemmel, s felkapja az ölébe, hogy babujgassa, verespecsenyét játszik vele, esetleg orronverőcskét.

A nagymama, mikor legutoljára járt itt látogatóban, véletlenül kileste őket. Ne higgye senki, hogy szándékosan, hiszen az ilyesmire képtelen egy idősebb dáma, akit már alig érdekel valami a világból. Csak éppen rájuk nyitott, mikor fogócskáztak a szobában, de nyomban vissza is húzódott. Határozottan dobogott a szíve, nagyon hosszasan eltűnődött valamin, iszonyú távlatokba tekintett vissza egy pillanat alatt, aztán mosoly pillangója, esetleg aranytollú madara ült fészket a ráncain, részletekben hosszút sóhajtott, úgy ment tovább, hogy áldóan, keresztvetéssel felemelte feléjük a kezét.

– Szeressétek tovább is egymást, legyetek megelégedettek, ámen.

Otthon, kis városkájában nem győzte a róluk való mesét.

– Nagyon megáldott velük az Isten. Bőségesen megvan minde[411]nük, az a gyerek pedig olyan boldog, hogy el nem mozdulna hazulról. Képzeljétek, még Pestet se kívánja, akárhogy csalogatja az ura. Én bizony felmennék, ha hívna valaki. No, meg ha nem volnának olyan szédítőek a sarkokon az átjárók.

A mese végéről a legfontosabbat sose hagyta el:

– Még csak azt szeretném, hogy lássam a dédunokámat. Akkor aztán nyugodtan halok meg.

– Mikorára várja? – érdeklődtek öreg barátnők, a születések és a halálozások örök kíváncsijai.

– Épp az a baj, hogy nem is várja. Szinte azt hiszem, hogy ahhoz túlságosan szeretik egymást. Higgyétek el, sokszor ez se jó.

A kis jövevényről, aki annyira késett, sok szó esett az erdészlakásban is.

– Nagy zsivány lesz –mondta Puskás –, előre látom, hányszor kell majd leszednem a fa tetejéről, ahol a madárfészket fosztogatja.

– Őrült tévedés – lelkendezett Nelli. – Először is lányok nem másznak fára, hanem illendően viselkednek, mint ahogy az úrigyerekhez illik.

– Ki beszél itt lányról? Az én fiam csupa temperamentum lesz, személyesen ismer minden őzet, a kakast megkergeti, az ablakokat beveri.

– Meg is verem érte!

– Az én fiamat? Tévedsz, aranyom, ahhoz nem nyúlhatsz.

– Még csak az kellene! A nagy elkényeztetéstől szoktak elbitangosodni, akkor aztán bírj velük, ha tudsz.

Puskás meg volt sértve.

– Nagyon szeretném tudni, miért üldözöd te az én fiamat?

– Nem üldözöm, de egy rossz kölyök szeszélyét se tűröm.

– Ugyan, ugyan, hány gyereket neveltél már fel?

– Hát te?

Egymás szemébe néztek, felkacagtak, az ember megint az ölébe kapta az asszonykáját.

– Istenem – súgta a csókjain keresztül – csak itt volna már Péterke!

Nelli nem vonta el a száját az uráéról, úgy nyögte:

– Judit!

– Péterke!

– Judit!

Később azt mondta Puskás:

– Hát nem bánom, ha a második Judit lesz, de a família érdeke is azt kívánja, hogy Péter kezdje meg a sort.

… Nelli épp a befőttjeiben gyönyörködött, milyen más lesz minden, mennyire jobb ízű nekik is a gyümölcs, ha majd maszatosra eszik magukat a gyerekek, mikor beszédet hallott a lakásból. Az ura jött haza valakivel, már kereste.

– Gyere csak, fiam, vendéget hoztam.

Magas, vékony, sportruhás fiatalember hajtotta meg magát.

– Jávorka festőművész, itt pingált a környéken, aztán ráesteledett, és hajnalig nincs vonatja. Mondom hát, most nem menekül, [412] mert az éjszakák hűvösek, aztán holnap is megy vonat, a vendégszobánk pedig megpenészedik.

Dörzsölgették a fagyos kezüket, a hatalmas kályhában vidáman lobogott a tűz.

– Nagyon restellem, hogy alkalmatlankodom – mentegetőzött Jávorka –, de igazán, ennyi szeretetreméltóság…

– Örülök, ha jól érzi magát nálunk – mondta Nelli. – A szálló messze van innen, falusias és elmaradt, nem úriembernek való. Csak helyezkedjenek kényelembe, addig én elintézek mindent.

Fordult-térült, befűttetett a vendégszobába, kiadta a foglyokat, a konyhában eleven élet kezdődött, habot vertek, máris vacsoránál ültek.

– Jaj, miattam van mindez? – szörnyűlködött a festő.

– Dehogy. Szoktunk mi is enni – mosolygott a háziasszony. – Épp ma este tűnődtem, hogy mit kezdjünk a sok madárral.

A feketekávét a szoba sarkában itták, a nagy japán ernyő alatt.

– Ez a dohányzónk – magyarázta Puskás, és átvitte a bort is.

Kedves, bizalmas, barátságos volt a hangulat, az erdész az uradalom dolgairól mesélt, a nehéz gazdasági helyzetről, az erdőről, amelynek a poézisével nem lehet betelni.

– Ha ott járhatok az ismerős fáim között, megfeledkezem az egész világról.

– Milyen boldog ember – mondta csendesen Jávorka. – Van valamiben hite, nyugodalma.

– Magát meg a művészet lelkesíti – jegyezte meg Nelli.

– Nem tudom olyan bizonyosan, legalábbis sokszor vannak kételyeim, mintha az vezetne, hogy végtére valamivel csak kell foglalkozni.

– Azért nagy öröm lehet az alkotás.

– Kétségtelenül az, bár sose vagyok megelégedve a dolgaimmal. Másban van a baj, a nyughatatlan természetemben, én sehol sem találom a helyemet. Vándormadár vagyok, a világ felét bejártam már, maradhattam volna akárhol, de nem volt maradásom.

Nelli a könyökére támaszkodott, úgy hallgatta.

– Nem tudom megérteni, mi ez? Ne higgye, hogy egészen elmaradtunk az erdőben, tudjuk, hogy magának nagy neve van.

– Elég volt néhány képüket és könyvüket látnom, hogy tisztában legyek vele, hol vagyok. A nevem? Más, élelmes ember esetleg vagyont csiholhatna ki belőle, nekem csak annyim van, hogy anyagi zavarok ne bántsanak.

– De mi kergeti?

– Az élettel való elégedetlenség. Keresek valakit, vagy tán valamit, és nem találom.

– Szerelem? – ingerkedett Nelli.

Puskás bort töltött a poharakba, közbeszólt:

– Művészembernek annyi van, amennyit akar. Hát ha még a világot járja! Biztosítalak, hogy könnyebben bejut a legjobb társaságokba, mint a mi grófunk. Pedig az mindenhova bejut. [413]

Jávorka nagyon csendes volt.

– Sok szerelem nem ér semmit, elfásítja az embert, közönyössé teszi magát a fogalmat. Pedig az szép, azért magáért is érdemes volna élni.

– Hát találja meg azt, akit keres!

– Ha tudnók, hogy melyik az igazi! Hányan megyünk el mellette, és nem vesszük észre, csak később találgatjuk: vajon ez lett volna?

– Sose érezte, hogy szerelmes?

– Hiszen mindig azt érzem, körülbelül mást se. Szinte az őrület hajt a nők felé, épp úgy tetszik Párizs miniatűr típusa, mint a kelet telt idomú szépsége, utána az eszményien karcsú angol, de mindje csak addig, amíg meg nem ismerem.

Felhajtott egy pohár bort, egy kis zavart mutatott az arca.

– Nehéz erről beszélni, nem olyan egyszerű a téma, félre lehet érteni.

– Oh – mondta Nelli gyermekes fensőbbséggel –, egy hároméves asszony…

Puskás is kedélyesre fogta a szót.

– A teremburáját, amiért az erdőben van a tanyánk, még nem vagyunk egészen az erdőben. Gyanítom én, mi az, meg is mondom. Csömörnek hívják.

– Mondom, hogy nem olyan egyszerű – folytatta Jávorka. – Ha még csömör volna, abból könnyű kilábolni. De ez egészen más. Azt se tudom, hol kezdjem a magyarázását. Talán magán a nőn, akit én a teremtés legragyogóbb művének tartok. Azazhogy az volna, ha…

– Mondja csak – sürgette Nelli.

– Hát ha nem volna nő!

– Ezt nem értem – mondta egyszerre a házaspár.

Aztán egymásra néztek, mintha így kapnának magyarázatot; elég sokszor egy tekintet, egy jel az ilyesmihez. De látszott a meglepett arcukon, hogy csakugyan nem tudják, mit gondoljanak.

A festő maga elé nézett, egymás hegyébe illesztette az ujjait.

– A világon nincs két egyforma nő. Ami rajtuk tetszik, az sokszor az alak, maga az egész fej, aztán a szem, az orr állása, akár egy csepp szabálytalansága, mindenesetre a száj, a hang, főleg a lélek. Minden egyes testrész és tulajdonság más, magunk se tudjuk, melyikért szerettük meg az egészet. Vajon a kacérsága tetszett, a mennyei ártatlansága, esetleg a nagy bestia benne, egy mozdulata, megdöbbenése, hozzánk simulása! Valamennyi más, ezért bolondulunk értük. Aztán… aztán a végén egyforma lesz valamennyi, ott nincs semmi különbség, akár ártatlan mezei virág, akár rafinált démon, és ez a legkétségbeejtőbb. Hová tűnik el az a sok kincs, amit a fantáziánk aggatott rájuk?

– Hát hiszen… akart valamit mondani Puskás, de a festő felemelte kezét.

– Tudom, mit akar mondani, nyomban felelek is rá. Úgy van, a vadaknak is van valamelyes anatómiai tudásuk, őrültség mást [414] várni, de itt a dolog lényege: meg kellene hagynunk a nőt annak a tabunak, akinek kijelölte a legdisztingváltabb érzésünk, hogy ne tűnjön el a közönségességbe minden, ami szép. De épp itt van a legnagyobb szerencsétlenség. Emberek vagyunk, állatok. Amit díszvirágnak nevelt a teremtő, azzá fejlesztett a rajongó szeretet, azt vágyakozva lelegeljük, mintha nem volna mindegy, hogy az ökör milyen fűhöz jut. Épp olyan fájdalmas érzés ez, mint amikor a kisfiú először megy iskolába. Abban a pillanatban véget ér az ártatlansága, lekopik róla a legragyogóbb hímpor, hiszen belépett az é1etbe. De állatok vagyunk, képtelenek saját magunk megfékezésére, a vér, a perc öröme erősebb minden konzerváló törekvésnél.

Egészen belemelegedett, a poharához nyúlt.

– Hetek telnek el, és nem iszom egy korty bort, aztán ha ilyen pompásra találok, nem tudom abbahagyni. Azért nem árt meg, ne féljenek – mindössze őszintébb leszek tőle.

Odakoccintotta a poharát a Puskáséhoz.

– Szervusz, jáger, öreg cimbora, bolond a te barátod, ne vedd komolyan! Legföljebb megismersz ilyen embert is, aki fut az elől, ami után veszkődve vágyakozik, és felbontja a zsebórát, mikor az csak úgy szép és hasznos, ha a mellényzsebben viseljük, a szívünk felett.

Felhajtott még egy pohár bort.

– Nem volna különös az én álláspontom, semmi az egész, egyszerű patologikus eset, ha beteg lennék. De még csak a szabályos gyerekbetegségeken se estem át, a szívem kifogástalan, a vérem tiszta, engem nem rontott meg a fiatal kor. Az életmódomban sincs kicsapongás, a Jávorkák öreg korban halnak meg már néhány száz év óta, az asszonyaink szikárak és szívósak. Hát ki tudja megmondani, hogy honnan esett belém ez a különös nyavalya? Tisztára őrültség, ellenkezik minden természeti törvénnyel, egészséges ember egészséges ösztönével. Hogy miért válik egyformává a hercegnő meg a cigányasszony? Miért? Értitek tán? Ott szeretem látni a nőt elérhetetlen magasságban, aztán tudom, hogy megölök mindent, mégis lerántom magamhoz a sárba. Hiába tudom, hogy ez nem sár, hanem az évezredek óta belém gyökerezett evolúció, az érzésemen mégsem uralkodhatom. Nagyon szépen kérek még egy kis feketekávét, látom van az ibrikben.

Csendes hallgatás borult a szobára, Jávorka hangja csilingelt bele.

– Ostobaság, hogy ezekről a dolgokról beszélek, de véletlenül belesodródtam. Bocsássatok meg érte.

– Akármennyire különös, nagyon érdekes – mondta elgondolkozva az asszony. – Mi minden van a világon, amit nem tudunk!

Puskás is megszólalt.

– Fenegyerek vagy, komám, annyit mondhatok. Ne vedd sértésnek, nincs bennem rossz szándék, csak az jutott az eszembe, hogy mi lenne a világból, ha ilyen differenciált tudatalattisággal [415] verte volna meg az Isten a mi nemzetfenntartó őserőnket, a parasztot ?

– Ez az – kapott a szón Jávorka. Hát azt hiszed, nem irigyeltem sokszor azt a falusi suhancot, aki nem problémázik, hanem csak szeret? Micsoda rücskös, lompos sokszor a párja, mégis ragaszkodik hozzá a tulajdon jogán. Mert az övé. Na de nem folytatom, elég volt ebből ennyi is. Nem vagytok még álmosak?

– Mást se teszünk, csak alszunk. Majd szólok én, ha elérkezik a lefekvés ideje, ebben őszinte vagyok. Ami azt illeti, másban is, ne gondold hát…

– Akkor beszéljünk másról!

Jött a könnyed csevegés a világról, annak szépségeiről, a bolyongásairól.

– Olyan, mint a mozi – mondta Nelli, aki alig győzte hallgatni.

– Az egész világ az, csakhogy sok benne a csapnivaló rossz színész. Hős akar mindegyik lenni, aztán komédiás figurává törpül a legjava, pedig talán őszinte volt az akarása.

Száz kérdése volt az asszonynak. Kultúráról, divatról, híres emberek szokásáról. – Olyanok azok is, mint mi?

– Az ember mindenhol egyforma. Az afrikai asszony legfeljebb a pocsolya tükrében nézi meg, hogy nem billent-e félre az orrában a karika.

Nelli a tűzbe bámult.

– De nagyon különös!

– Micsoda?

– A világ.

– Amilyennek vesszük – vélte Puskás – Sose becsülöm többre annál, amennyit megérdemel. Engem nem bánt a bolondériája, sokkal jobban búsulok, ha baja van egy facsemetémnek, vagy nem jön elő egy nap a kedvenc őzikém, a Samu.

Éjfél rég elmúlt már, mikor Jávorka felajánlotta a Szent János áldását.

– Ugyan, mit sietsz?

– Pihenni is kell valamit hajnalig.

– Hiszen hallottad, hogy nem engedünk! Ráérsz holnap délután is azzal a vonattal, amit ma elszalasztottál. Ámbár ami azt illeti, nagyon szívesen látunk, amíg jólesik. Holnap én viszlek ki az erdőbe, majd más szemmel látsz mindent.

– Látod, ennek örülök, ezért maradok. De még holnap éjjel Pesten kell lennem, holnapután dolgom van.

– Szőke vagy barna? – tréfálkozott Nelli.

– Fekete – sóhajtott Jávorka, aztán hogy enyhítse a szava mögött rejlő dolgokat, felnevetett.

– Ne hagyjuk itt ezt a kis maradékot! – indítványozta Puskás.

*

A festő épp csak belevetette magát az ágyba, és már is aludt. Tele volt a szoba, a párna a mező illatával, egy darabig fel akart fi[416]gyelni a távolról összeegyező kutyaugatásokra, elfogta szívét a rég nem érzett hangulat, amit mindenki magával visz, akárhová jusson, ha egyszer falun, vagy pusztán élt. Jaj de szép! – lelkendezett, készült, hogy apránkint fogja kiélvezni, s máris aludt.

Puskás óvatosan benyitott hozzá, egy palack bort vitt, ha éjjel megszomjaznék.

– Ide teszem az asztal szélére, vigyázz, le ne verd! – De már nem kapott választ.

Visszament hát a feleségéhez, akit szintén ágyban talált. Magára húzta a paplant, hogy csak az orra látszott ki alóla, a szeme behunyva.

– Érdekes egy figura, mit szólsz hozzá? Azért meg kell adni, hogy nagyon kedves úriember.

– Hm – hallatszott a paplan alól.

Nem is két betű, inkább csak egy nyújtott mmm, halkulóan, álmosan.

– Alszol már?

Az asszony megmozdult, a szeme még mindig behunyva, úgy nyújtotta az arcát.

– Vigyázz, bekentem, mert ma kifújta egy cseppet a szél. Jó éjt.

Puskás dörmögni kezdett.

– Jól van, na, de nagyon siettél.

Hogy nem kapott választ, valami sértődésféle fogta el.

– Máskor nem ilyen sürgős. Se szó, se beszéd, szívesség. Hát jól van, na, nem akartam én semmit, ne félj, de végtére nem szentségtörés, ha az ember szeretne még néhány szót váltani. Nézze meg az ember.

Úgy tagolta a beszédet vetkőzés, rendezkedés közben.

– Egyáltalában semmit sem akartam, tudd meg, ha nagyon kíváncsi volnál, csak ez a hirtelenség bánt, azt is mondhatnám, ha veszekedős természetű volnék, hogy sért. Én se vagyok érzékenyebb, mint általában az emberek java része, azonban mégis… na hát, ezt nem felejtem el egyhamar. Csak tudnám, hogy mi ez?

Feltette magában, hogy nagyon meg lesz sértve, ilyen megbántás, mikor pedig nem akart ő semmit, csak néhány kurta mondatváltást az est reflexiójaként… mert azért van az embernek szája, hogy beszéljen vele… vagy tán a nyelve?… eh, szamárság, maga az erdő még nem némít meg senkit, ha nem is kotyog…. hogy is volt csak… a nő a piedesztál legmagasabb csúcsán, aztán lerántják…

Azonban a szokatlan éjszakázás, a rendesnél több bor, az egész napi levegőn járás erősebb volt mindennél, a piedesztált látta még, nagy erős tölgyet, annak a koronája tövén trónust, de már a nőt nem tudta lerántani, elaludt. Szabályos lélegzetvétele előbb halkan duruzsolt, aztán erősebb lett, fújtató, mint a mély álmúaké.

Nelli akkor kidugta a fejét, és felfigyelt. Már nyitva volt a szeme, semmi bágyadtság benne, úgy meredt az éjszakába, amely pislogó csillagfényét küldte be az ablakon. Félig fel is ült az ágyában, [417] összekulcsolta a kezét, arra a sok furcsára és érthetetlenre gondolt, szinte misztikusra, amit az este hallott, kellemetlen volt neki a kutyaugatás, folyton kizökkentette a hangulatból, amely pedig zsongító álmodozással kerítette hatalmába.

– Most, most megvan! – örült néha, aztán kisiklott alóla, belőle, mint a csík, amit szintén nem lehet úgy megfogni, hogy kézben maradjon.

Hamu kell hozzá. Hát vajon az ő lelket, nem lepi szintén hamu? Az alatt nincs semmi? Most már mindig így lesz minden?

– Nincs ez így jól, bizony isten nincs – mondta félhangosan, de mikor tovább akart jutni, hogy mi az, ami nincs jól, megakadt, nem tudott válaszolni.

Túlfűtött volt a szoba, mégis megborzongott, egy nagyon kiköszörült csillag mintha éppen őt szemelte volna ki, úgy nézett be az ablakon. Nem bírta állni, felkelt, becsukta a belső táblákat, aztán forgolódott hajnalig.

– Nincs ez így jól sehogy se.

– De mondd meg, az Istenért – sírt – benne a lélek – hogy mi a rossz?

– Nem tudom.

Arra ébredt késő reggel, hogy ura csókolja a szemét. Mintha már álmában kezdte volna ezt érezni, de nagyon jólesett, s öntudatlanul fonta át karjával a nyakát. Puskás már felöltözve, úgy mondta derülten:

– A vadmadár még alszik, alig lehet lelket verni belé. Azt mondta, hogy tíz óráig az Istennek se nyitja ki a szemét. Az is elég korán van, ő pedig nem kondás, hogy hajnalban keljen. Eredeti bogár.

A reggelinél azért együtt voltak. Az erdő felöltözött a deres kosztümjébe, mintha maga a megtestesült áhítat lett volna. A szarvascsorda csörtetve végezte ragyogó galoppját, mintha tudná, hogy most produkálnia kell magát. Samu, a kedvenc őzike végszóra megjelent, hogy annál riadtabban meneküljön azután.

– Hogy jöttetek ilyen gondolatra, hogy éppen Samunak hívjátok?

– Az uradalmi kantinos tiszteletére történt. Az a ravasz öreg székely tud ilyen ártatlan tekintetet vetni, mint ez az őzike. Csupa szendeség és ártatlanság, sose tudhatod, mikor csap be. Mármint az igazi Samu, nem az őz.

Nelli is kiment velük az erdőbe, de hogy fázékony volt, és néha megborzongott, hazavitette magát a homokfutón.

– Jobb is lesz, ha addig utánanézek az ebédnek. Szereti a kürtös kalácsot?

– Azt se tudom, mi az.

– Legalább van valami, amit maga se tud.

Nagyon jókedvűek voltak, semmi komoly probléma nem került többé elő, délután Puskás kivitte a festőt a vonathoz. Addig száz fogadkozás, hogy egyszer lejön hosszabb időre, télen, amikor ezer meg ezer karácsonyfa díszíti a természet legszebb palotáját, [418] meg májusban, akáceső idején; ők is felkeresik, ha egyszer Pestre mennek, természetes, hogy felmennek, ne gondoljanak róluk olyan elvadultságot… besötétedett, mire Puskás visszaért a vonatról.

Egy kissé összeráncolta a homlokát, a lelkébe visszatükröződött valami az elmúlt éjszakából. Napközben a vendég kedvéért nem volt szabad ebből semmit mutatni, csak jégre tette a neheztelését, s most készült elővenni. Úgy lépett be, valóságos főpróbát tartva, s úgy döbbent meg, kiesve a szerepéből. Az asszonyát keresve a hálószobában talált rá, vacogott forróságában is, rázta a hideg.

– Fiacskám, aranyom, mi van veled?

– Nem tudom, alig bírtam ki eddig.

– Előbb is rosszul érezted magad?

– Egész nap, de nem lehetett.

– Micsoda csacsiság ez? Hát van nekem fontosabb, mint a te egészséged? Végtére meglettem volna én is a vendégünkkel.

Leült az ágy szélére, ott babusgatta az asszonyt. De annak még mindig dadogott a hangja.

– Fogd meg a lábamat, milyen hideg.

– Drága szép márványom, szegény fiam.

– Na, na, elég, csak azt akartam, hogy tudd.

Elmosolyodott, aztán mikor az ura a szájára tapasztotta a magáét, átkarolta a nyakát.

– Vigyázz, meztelen a karod, megfázik.

– Majd ráhúzom a paplant.

– Szegény gyerekem – érzékenykedett Puskás – el nem tudtam képzelni, hogy mi bánt. És én még…

Nelli kezdett felmelegedni, már rendesebb volt a hangja, közbevágott.

– Bánt, bánt, de nem baj.

– Kicsoda?

Odaszorította az arcát az urához.

– Azt hiszem, Judit.

– Te, te! – tört ki hörögve a szó az emberből. – igaz? Vagy talán Pétert akartál mondani?

– Lehet, hogy Péter – sóhajtott Nelli.

– Az a csibész, kacsakergető, madárfészek kifosztója, nadrágszaggató! Hát majd meglátod, hogy ellátom én a baját.

Fejét lehajtotta az asszonya keblére, úgy omlottak a könnyei. Nem beszéltek most semmit, csak később mondta Nelli: