Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

Fekete Lajos: Vers, halott anyámról

Nehéz, bánáti fekete földben
porladoz finom asszonyi csontja;
talán fűzfa zöldül sírja tövében,
talán akácfa nőtt ki a szívéből,
s az akácvirágokról tavaszi méhek
hordják a mézet a vlajkovaci
szerb gyerekeknek. – Mindegy: éltében
anya volt, s holtában az maradt…
Engem csókolt, míg élt, és most, halottan
idegen gyereknek, csóktalan gyereknek
mézédes csókot ad… De mielőtt meghalt,
lelkem melegágyát puhán megvetette;
szerelem nől, benne, emberség, mesemag,
roskadó vállamat, lecsukló fejemet
nyár felé dúsuló éltem viharában
meg-megsimogatja egy-egy régi szava,
régi mozdulata…
… Nyolcéves lehettem; fakadt a mesemag,
és lelkemben rajzolt, százszínű pillanat
s százszínű izgalom furcsa zavarában
hozzá menekültem, s úgy súgtam titokban,
hogy a szomszéd házban lány van, és titok van.
És magához vonta piruló arcomat,
tüzes arcom lángolt puha selyemblúzán,
s hogy finom melleit éreztem alatta,
tiszta gyermekszívem forró dobbanással
magyarázatot lelt életre, titokra…
Titokra, halálra, bölcs, nagy megadásra
lelkem melegágyát előkészítette.
Roskadó vállamat, lecsukló fejemet
nyár felé dúsuló éltem viharában
meg-megsimogatja egy-egy régi szava,
régi mozdulata,
míg nehéz, bánáti fekete földben
porladoz finom asszonyi csontja…