Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

A fekete ing. Ma már ennek az egyszerű viseletnek számos változata akadt.

Itt vannak a németek. Kitűnő recipiáló képességük van. Más nemzetek eszméit minden téren gyakorta – hogy úgy mondjam – tökéletesítették, helyesebben kommercializálták. Ők a barnát szeretik – már ti. ingben. No, még csak egyet. Itt van a skót fasiszta vezér, a kedves O'Duffy (olvasd: ó döfi) generális, aki egy zöld, skót szabású kombinét választott harcias jelvénynek…

Eltűnődöm egy napsugárban bujálkodó tavaszi napon a római Piazza Colonnán, egy-egy ember hullám tól hol ide, hol oda lökve, jó néhány ezer ember közé préselve, várva, mikor halad el előttünk az olasz udvar, ahogy felvonul a Montecitioréra, a parlament megnyitására.

Közel hozzám Marcus Aurelius császár negyven méter magas oszlopa – köröskörül az imperátor győzelmi reliefjeivel, és az oszlop tetején egy szelíd pillantású szobor: Szent Pál apostolé, aki itten, a császárok városában lett vértanú.

Eltűnődöm így a Piazza Colonnán egy illatokat lehelő, tavaszi napon, a császár és az apostol szobra alatt az embersorsok végtelen hullámvonalán… Cézár… az apostol… fekete ing… a duce… a király… a parlament… melyet ma megnyitnak, hogy mielőbb becsukhassanak…

Most lesz tizenkét éve, hogy megláttam a camicia nerát munkában. Firenzében az Arno partján, a hotelemtől száz lépésnyire lövöldöztek egymásra a fekete inges fiúk és a vörösek.

Aznap olvastam a szocialista újságban, hogy az olasz szocialisták küldöttsége visszatért Oroszországból, és nem ajánlja követendő például az elvtársaknak az orosz rendszert; ám hiába minden, nincs már vezér, akinek szavára hallgatnának, csak vad ösztönök vannak… oh, mily istenverés rajtunk néha az elvakultság… de már jön a duce a fekete sereggel… mit sereggel, bármily bátor, bármily hősies… a duce egymagában minden… és ma a gépek… az organizáció, a nyers erő világában… ebben a tömegszagú életben, ő az egyéniségnek, a legnagyobb szemhatárt átfogó individualitásnak egy szinte apokaliptikus személyesítője… Most először esik meg velem Rómában, hogy azért nyomják az oldalamat, mert az udvari kocsikra, dámákra, a tizenhét markos testőrökre és lovakra várok.

Eddig, ha beszorultam a tömeg közé, mindig csak azért volt, mert a ducét akartam látni és hallani.

Ez az újság nem lehet politikai platform, de legtávolabbról sem akarok ellentétes politikai nézetekről vitatkozni. Lehet, nem is érdemes, mert már mindenki torkig van a doktriner fejtegetésekkel.

Egyébként ha az csak a ducét hallgatja, minden idegfeszítő érdeklődés az ember körül koncentrálódik, és nem az iránt, hogy miket mond. [406]

Ebből sok minden érthetővé válik. Elhisszük, vannak magnetikus hatások, amelyek egy egyéniség kirobbanásaival dinamikus kapcsolatot teremtenek az egyén és a tömeg között, mely kapcsolatok szinte misztikusak. A geniális Le Bon s utána már többen írtak a tömeglélektanról. Nagyon érdekes fejtegetések, de valahogyan hiányzott belőlük a realitás. És a közhellyé taposott Nietzsche – aki egyébként saját kijelentése szerint nem a németeknek találta ki az Übermensch meghatározását – minél gyakrabban forgatjuk írásait, annál inkább érezzük a papírtapintású literatúrát. A valóság, a teljes realitás, a ténynek babonás ereje akkor áll előttünk, ha együtt látjuk a ducét és a sokaságot, a tömegeket.

Pedig abban, amit mond, nincs semmi, ami az embereket, mint valami ígéret vagy kinyilatkoztatás megragadhatná. Sem mára, sem holnapra nem ígér új, boldogabb, derűsebb életet; csupa kemény felhívás tűrésre, küzdésre és fegyelemre.

Csodálkoznunk kellene szavainak hatásán, a tömeg extázisán, ha nem tudnánk, hogy a szavaknak ez esetben nincs jelentőségük.

A tömeg csak egy emberre merevedik, akiben nemzedékek nagyságát, rég letűnt idők héroszát, reménységet, erejét s önmagának szédületesen megnőtt egyéniségét s lendületét látja inkarnálva. Mert a duce tipikusan olasz. Jó középtermetű, kissé zömök, de atlétaszerűen az. Erősen barna, de minden egyéb tekintetben is olasz, így szinte eggyé válik testileg is azzal a tömeggel, melynél hívőbbet, mindent önmagával tagadóbbat elképzelni sem lehet. Én ezt többször láttam, mikor minden előkészület, minden hatásvadászat, minden, ami a miseen scéne-hez tartozik, teljességgel ki volt zárva.

E pillanatban ne gondoljunk arra, hogy milyen állampolitikai rendszer lehet jó, vagy milyen rossz; se arra, ki lehetne az istenáldott művész, aki ezt a kificamított világot visszahelyezi a maga ízületei közé: most csak lássuk ezt az embert, aki ennek a századnak legnagyobb varázslója.

*

Nem lehet véletlen, hogy százötven év óta annyiféle politikai rendszer uralkodott a világban. Mert kétségtelen, a legtöbb közülük – bármily retrogádnak tekintjük egyiket-másikat – a maga idejében új erőket szabadított fel új igazságoknak adott életet, új értékeket termelt, s volt több olyan is, mely sok elnyomottnak hozott felszabadulást.

Miért pusztulnak el ezek a rendszerek? Én egy – hogy úgy mondjam – biológiai okot látok. A rendszerben parazitär egzisztenciák támadnak, melyek elszívják annak életerejét, s ezek az élősdiek azok, amelyek azután felőrlik a rendszerben szervezett erők akcióképességét, s ez a legyengült szervezett, nem bírja el a diszkreditáltság következményeit.

Mik ezek az élősdiek? Igen sokfélék: lehetnek elhatalmasodó, szektárius anyagi, üzleti érdekek, melyek a rendszert használják fel [407] támasztékul; lehetnek egyes túlfűtött ambíciók, melyek szétfeszítik az adott kereteket, s nem bízva az evolúcióban, erőszakos eszközökkel törekednek a hatalomra, s lehetnek értéktelen, terrorista szájhősök, akik mégis célt érnek, s leszállítják a rendszer erkölcsi s szellemi színvonalát. Valóban ezek a parazitär lények a legideálisabb államszervezet vesztét okozhatják, s így érthetővé válik, hogy több újabb állambölcseleti irány (melyek azonban a fasiszta tanoknak csak többé-kevésbé szerencsés másolatai) minden reális elgondolás megtestesítése nélkül érvényesülhetett.

De kétségtelen, még korai ítéletet mondani. Még talán egyik se „futotta ki az igazi formáját”. Még sok változtatás lesz jobbra is, balra is.

De bárhogyan is, sem az egyiket, sem a másikat – tehát a fasizmust sem szabad az orosz rendszerrel egy síkban elképzelnünk. A szovjet expropriált, s röviden: ő mindennek a gazdája, a fasizmus csak átvette a direkciót: ő a jószágigazgató. Az első esetben tehát minden az új gazda számlájára megy, a második esetben a gazda addig fizet, amíg bírja, ami tőle nem telik, azt bizony a jószágigazgatónak kell kiizzadni.

Azért mégis a különbség lényeges és szembeszökő. Mert a fasizmusnál a gazda még remélhet, hogy a profit az övé marad, s kétségtelen: a remény az egyetlen vagyontárgy, mely eddig elkerülhette a megadóztatást.

A duce legutóbbi hatalmas beszédében vitába szállt azokkal, akik – szerinte – azt állítják, hogy az állam nem gyakorol elég befolyást a közgazdaságra. Ő erre azt felelte: óriási tévedés. A nagyipar és mezőgazdaság háromnegyed része teljesen az állami hatalomnak van alávetve. „Ha akarok – mondta –, bármely percben csinálhatok egy szociális államot, vagy ami az érem másik oldala, egy államszocializmust.” Nem mondta, hogy miért nem csinálja. Lehet azért, hogy ő még mindig teret akar engedni az egyéni tevékenységnek, s bármily régi szocialista – úgy látszik –, bízik abban, hogy a gazdasági s szociális fejlődés legfőbb motorja az egyéni tevékenység volt, s – egyelőre legalább – az is marad.

*

Ezek után valóban nem túl fontos, hogy a munkaadókat és munkásokat már is paritás alapján egybefoglaló szindikátusokat ő most újabb nagy egységekbe, úgynevezett korporációkba, tömöríti. Mint adminisztratív intézkedés lehet előnyös, s mint a korporációk minisztere – ő, Mussolini – egyedül fog az összes, így amalgamált testületek felett uralkodni.

Hatalmas misszió, de ő hivatott reá. Sőt, hogy e gazdasági organizációknak bizonyos beleszólást, talán helyesebben hozzászólást engedjen, szélnek ereszti a képviselőházat, melynek helyébe ezek az újonnan tagozott testületek lépnek, mindenesetre így módot adva arra, hogy a duce saját elgondolását a legsimábban érvényesíthesse. A derék szűcsök és szabók stb., valamint bank s ipari vezérek így [408] együtt mindenesetre új szint adnak majd egy – parlamentnek… A duce legutóbbi, több mint kétórás faszináló beszédében mindezt kifejtette. Vannak, akik ezt a beszédet kifogásolják mint pesszimista s így defetista hatásút. Nincs igazuk a kritikusoknak. Mert ez a beszéd csak tiszteletadás volt a gondolkozók azon részének, akik úgy is látják (a tömeg talán tudat alatt érzi), hogy a politikai hatalom nem változtathat a gazdasági élet bizonyos általános érvényű törvényein. A duce nem titkolja, ha nem is beszél róla, hogy az olasz mint kultúrnép nem szenvedhet esetleg ötven évig – mint talán az orosz nép –, hogy egy gyökerében új rendszerű társadalmat megteremtsen.

Ő bizonyára egyáltalán nem volna ellensége ennek a gondolatnak, de annyira reálpolitikus, hogy nem fog bele ebbe a merész kísérletbe, míg más úton célját megközelíthetőnek tartja… S különben a nevezetes beszédében ezt a két lelket önmagában feltárja mindenki előtt… A doktriner gondolkozót és a machiavellista iskolától nem egészen idegen felfogású politikust… A háborúról mondja pl., hogy egy tragikus sorsrendelés, melytől az emberiség nem szabadulhat meg… de Olaszországnak hosszú békére van szüksége…

És mert az a veszély, amit a háború jelent, napjainkban itt kísért közöttünk, azért nem tudja a világ gazdasági egyensúlyát visszanyerni. Ezt nem mondja a duce, de kétségtelenül igen jól tudja…

Amit azonban nem hallgat el, az nem más, mint egy szenvedélyes mementó, hogy ez a mai zavaros világ azt követeli a hazafitól, hogy éljen nagyon szerény, igénytelen életet, törekedjék az aszketizmusra, mert akik ezt követik, azoké lesz a jövő… Efelől kár vitatkozni… de érthető, ha a lemondások, az életörömök negációjának apostoli idejében a vallási elmélyülés, mint egy transz feledtette az emberekkel saját s mások szenvedéseit… (s ha a tömeg szembenéz a vezérrel, úgy lehet, ilyesfélét érez ma is, s innen van ilyenkor az eget vívó lelkesülés), de ma sehol semmiféle újabb állambölcselet, mely mind több és több korlátozást jelent, mind jobban gúzsba köti az egyént, és az államot – magyarán mondva a politikai hatalmat – mint egyedüli tényezőt iktatja az erők többé-kevésbé szabad játéka helyébe… de egyik sem nyújt közülük az egyén fokozottabb szenvedéseinek, lemondásának – lelkiekben egyebet, mint néhány többé-kevésbé jó szónoklatot. A transz, mely a világi szenvedéseket most is felejtethetné – elmarad.