Ki tud arról a nagy jóságról, puha áldásról,
melyek karjaid, fiatal, fehér karjaid
ölelésében, vigasztaló simogatásában illatozott
gyermekkoromban? – Ha fölriadtam álmaimból,
s Te hozzám suhantál a fekete éjszakán át,
és két karod jósága világlott, akár a fárosz.
Ki tud a Te két anyai karod eleven áldásáról,
mely biztos tenyerére vette botladozó,
téveteg lelkemet ártatlan éveimben?
Jótékony kezeid formáló, tiszta művészetét valaki tudja?
És csodás ereje varázsát ki sejti –
mellyel új akarást, friss erőt, ép hitet simítottál belém:
ha megtépázva, törten, betegen hazavetődtem,
s karjaidba hulltam, mikor megrugdosott,
és arcomba vágott a goromba élet…
És ki tudja fölmérni áldó karjaid,
száraz, beteg kezeid éltető vigasza mélyét,
munkás kezed örök lankadatlanságát:
hogy utánam küldhesd utolsó falatod?
És ki szólhat kérges anyai kezeid, szent kezeid
mélységesen buzgó, nagy hitéről: melyeket estente
imára kulcsolsz -- értem is, hálátlan fiadért.
Ó, anyám kérges kezei: áldás és jóság!
Ti vagytok a Tavaszom. Ti virágos, tavaszi ágak vagytok,
S az Isten felé bólongtok szeretetek tiszta illatával,
Ti vagytok a fény, mely utamra süti
biztos, fehér jeleit, ha fáradtan vonszolom magam
az életrengeteg botlató sűrűjében.
Ti vagytok mindenem:
Jó anyám szent, szikkadt, beteg kezei… |
Fejlesztette: GAS Softwares