Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

Tavaszi este bocsáss haza,
e virágpompa már sok a szívnek:
csókolj meg, kedves, és kulcsoljuk szét
összefonódott kezeinket.

Ki mondja meg, hogy lesz-e mása
adakozó, szép tavaszunknak,
virág és csók megszámlálatlan
emlékével a napok múlnak.

Ma még mienk volt a hegyoldal
egész pompája – virággal, gazzal –,
de csodatevő virágon, cserjén
vajon ki ámul jövő tavasszal?

Ma, míg piros sziromszoknyában
kacérkodó, karcsú almafák
alatt álltunk, én sápadt voltam,
neked meg halavány volt a szád.