Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. június) 6. szám, 401–480. p.

Daka Popović szenátor úr, a Kalangya legutóbbi számában szorosabb együttműködésre célzó, jó szándékú írással fordul ifjú államunk magyarságához. A megnyilatkozás igaz férfiú bátor szava. Ily jó szándékú írás kényes időben a nyilvánosság előtt megjelenve elhatározó tettel ér fel.

Az együttműködés szükségességének átérzése ott él a lelkekben. A túloldalon is, nálunk is. Nem is érzelmesség kérdése, hanem az egymásra utaltság életkövetelményének komoly parancsa ez. Mégis oly nehezen vajúdik a kialakulás, oly nehezen tud az általános átérzés külső formát is találni. Minden mozzanat, amely e folyamatot előbbre viszi, termékenyítő áldás erejével hat. Ezért üdvözöljük a jó szándékú írást olyként, mint a kalászt érlelő meleg sugarat. Ily hangra nem maradhat el a visszhang.

Jugoszlávia magyarsága, úgy érzem, minden adott alkalommal megtette az együttműködés irányában a kezdeményező ajánlkozást. Persze, sohasem a gerinctelen felkínálkozás formájában. Ezt tőle az önérzetes jugoszláv nemzet belátó vezérei nem is kívánhatták. Nem kívánhatják, visszaemlékezve a régi Magyarországon élt szerbek múltjára, akik évszázados ott élésük egész ideje alatt nyelvükhöz, fajukhoz, kultúrájukhoz hősies tántoríthatatlansággal, szívósan ragaszkodtak. Amit jogosnak, dicséretesen igazságosnak tartunk az egyik részen, azt lehetetlen megbélyegzőnek jelezni a másik oldalon.

Bár úgy látszik, Szenátor Úrnak igaza van, mintha csakugyan oly különleges közéleti légkör kialakulását látnók, amely a legtermészetesebb igazságoknál is megtorpan. Szenátor úr ennek magyarázatát abban látja, „hogy a fékevesztett nacionalizmus hullámai kicsaptak medrükből”. Bizonyára egyek vagyunk annak átérzésében, hogy amennyire áldást hozó a nemes hazaszeretetben kulmináló, igaz nemzeti érzés: a józan nacionalizmus; annyira romboló ennek visszája, a türelmetlenségében tobzódó sovinizmus: a „fékevesztett nacionalizmus”.

Az ég legmagasztosabb adománya, az emberi lélek legfenségesebb eszménye a hit. És mennyi gyötrelmet, mily tengernyi szenvedést, mennyi rettenetes kínt, gyilkot, tőrt, mérget, az inkvizíció mily ördögi borzalmait zúdította az emberiségre a hit fenségének köpenye alatt a fékevesztett vakbuzgóság! A mai kor fia hitetlenkedve áll a történelem e lapjai előtt, s minduntalan feltör lelkéből a kétely: vajon lehetséges volt-e mindez? Megnyugvást csak [401] ott talál, hogy e fékevesztett vakbuzgóság elérve kulminációját, kitombolta magát, majd végképp elült.

Ugyanígy szent eszménye az emberi léleknek a hazaszeretet. Mintha a történelemben mégis volna ismétlődés. A modern világ eszközei, persze, modernizálódtak. A kínzókamrák borzalmai ugyan eltűntek; de a vakbuzgóság helyébe lépett vészes sovinizmus, mint amaz a hit szentségének, úgy ez a hazaszeretet fenségének örve alatt végzi romboló munkáját.

Megnyugvást ebben is csak annak tudata nyújt, hogy ez is, mint minden emberi túlhajtott szenvedélyesség, elérve kulminációját hanyatlik, míg végül eltűnik.

E két kép egymás mellé állítva talán kirívó. De az eredet és kihatásának hasonlósága szembeötlő. A kérdés csak az, hogy fatalisztikus beletörődömséggel, karba font kezekkel várjuk-e a kulminálás, az ellanyhulás, az elülés lassú lefolyását, ami alatt az egyébként is eléggé legyötört emberiség még e külön szenvedések minden fokozatán is áthajszolódik, avagy pedig… És itt kezdődik a nép hivatott, igaz vezéreinek, a mélybe látó államférfiaknak ama magas missziója, amely – ha kell – a népszerűeknek vélt hiedelmekkel is szembeszállva hirdeti az igazságosság emberi követelményeit. Ily keretbe állítva jelentkezik a jó szándékú írás felbecsülhetetlen értéke.

Nem tompíthatja le a megnyilatkozás hatását a politikus némaságának annyira kiemelt dicsérete. Igaz, Pašić begombolkozott hallgatagságával Jugoszláviában iskolát teremtett. De a bölcs hallgatásnak e Pašić stílusa sem lehet örök időkre szóló életszabály. Amint e földön semmi sem Örökkévaló. Különösen nem a folyton hullámzó politikában. Ahol legfeljebb csak egy az örök, és az a megállás nélküli változás. E Pašić-stílussal szemben mintha a szemünk előtt lefolyó világélet az egymással való kibeszélés új stílusát teremtette volna.

Nemzetek fejedelmei, államfői, népek vezérei folyton úton vannak. Egyik megbeszélés nyomán fakad a másik. Azelőtt évszázadokon át nem volt a különböző nemzetek államférfiai között annyi találkozás, megbeszélés, konferencia, amennyi ma akár csak egy hétre is esik. A kisantant államfői, majd külügyérei ma Belgrádban találkoznak, holnap Bukarestben vannak, hogy holnapután Prágában legyenek együtt. Barthou, Jeftic, Titulescu, Dollfuss, Mussolini minduntalan kibeszélés szükségét érzik. És úgy látszik, ma ez a helyes stílus. Közvetlenség, szóbeliség nemcsak a törvénykezési rend nagy vívmánya, de a nemzetek élete irányításának is nagy diadala. Rövid napok leforgása alatt végződik el hosszú évek munkája.

Hálás szívvel vettük, hogy Szenátor Úr is a feldicsért Pašić-stílus megtörésével messze hallhatóan felénk szólalt.

A Kalangya hasábjain oly szívből áradó melegséggel, annyi lelkes érzéssel tudta megénekelni ennek a mi tájunknak báját, ennek a rögnek csakis bennünk élő, csakis az itt szülöttek által átérzett varázsát, oly színesen, oly féltően tudta mindezt ecsetelni, [402] amit csakis ennek a földnek mindenek felett való szeretete sugallhat. Aki ily fennkölt rajongással tud érezni szülőföldje iránt, az nem lehet közömbös lakói sorsa iránt sem.

Szenátor Úr ismeri e föld lakóit. Ismeri szláv fajtestvérei mellett az itt született, itt élő magyarságot. Azt a magyarságot, amelynél jó szándékú írása oly meleg visszhangra talált. Ismeri múltját, jelenét, lelki és érzésvilágát, kultúráját és törekvéseit, így tudomása és impressziói hűek, mert a legközvetlenebb forrásból merítettek. Tudja velünk együtt, hogy Jugoszlávia magyarsága – távol minden felforgató eszmétől – itt, új hazájában békés, munkás elhelyezkedést, az állammal szemben tartozó minden kötelességének hű és lelkiismeretes teljesítéséért csakis egyenlő polgári, jogi, gazdasági és kulturális elbánás alapján áll. Földművelői, ipari, kereskedelmi, szellemi munkásai tisztességes megélhetés és munkaalkalom megteremtésén fáradoznak; mert egész magyarságunk át van hatva annak meggyőződéses gondolatától, hogy ifjú államunk erősödése, fejlődése és békéje egyúttal kizárólagos előfeltétele itt élő magyarságunk boldogulásának is. Ez a valóság. Ennek tudatában bizalmat kér, és teljes megértésre vágyódik.

Fajom érdekében Szenátor Úrhoz fordulok. Minisztersége idején jó sorsom egyszer-egyszer közelébe is hozott volt. Ismerni vélem „fékevesztett nacionalizmuson” felül álló, hazáját mélyen szerető, de emellett egyenes, objektív, megértő gondolatirányát.

Nyújtson segédkezett, abban, hogy a Száván innen és a Száván túl a lelkek mélyéből a bizalmatlanság eltűnjön, s helyét az egymásrautaltság belátásának érzése váltsa fel. Tudjuk, nehéz munka ez most, amidőn a nagypolitika erős hullámai csapnak fel, és hatnak zavaróan az egész világon.

Tudjuk, hogy ez sem egyszerre, sem gyorsan el nem érhető. De ismerjük az elhatározott kezdeményezés bűvös erejét. A hivatott magvető által elhintett eszmék ellenállhatatlan hatlmát. Az emberiség köztulajdonává vált, legjótevőbb eszmék is egyesek agyában fogantak. Az idők folyamán, a nyilvánosság útján alakultak közvéleménnyé. S ha az egyes kezdeményezések talán lefonnyadnak, hervadásukban is megtermékenyítik a lelkek talaját. A szakadatlanul hulló vízcsepp ugyan gyorsan szertefolyik, végeredményként azonban mégis kivájja a legszilárdabb sziklát is. Igyekezzünk jó szándékú, együttes akarattal a bizalmatlanság e kemény szikláját szétmorzsolni, s helyébe ültetni és ápolni a türelmes megértés érzését, mert szülőföldünk s azon élő minden teremtett lélek irányában ezzel teljesítünk igaz hivatást.

Az állameszme egységes. Ez kell, hogy minden viszonylatban kidomborodjék úgy be-, mint kifelé. Ez kategorikus imperatívusz. De az egységes állameszme keretén belül különbözőségében szabad fejlődése van vallásnak, nyelvnek, kultúrának. Mert az állameszme egysége mellett nyelv és kultúra fejlődési iránya teljesen egyéni.

A jó szándékú írás a Kalangya kiváló irodalmi hivatásának elismerése mellett meleg szavú megértéssel emlékezik jugoszláviai [403] magyar irodalmunkról s az ezt megteremtett magyar írói gárdánkról. E zsenge irodalom s annak ifjú gárdája kell, hogy továbbra is szolgálja a kultúr-ápolással egy irányban népeink lelki közeledésének, egymást megbecsülő megértésének nagy célját.

Reámutat a jó szándékú írás különösen arra, hogy a mai szertezilált légkörben, a kultúra géniuszára vár világproblémáink egyik legnagyobbjának a megoldása, reá vár az emberiség megbékítése, a lelkek megértése és harmóniája, a nemzetek egymáshoz való közeledése előkészítő munkájának nagy missziója. Bár megérhetnők ennek beteljesedését!