Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

Szirmai Károly: Blazsek Ferencről és a Panoptikumról

Blazsek a fiatalabb írógárdához tartozik. Ennek ellenére több írását mégis háború előtti hangulat lengi be. Ezen még a felszegezett dátumok sem változtatnak. Pedig Blazsek nem a [397] múlt viselője. Már koránál fogva sem, s kedélyénél még kevésbé. Ezért hiányzik legtöbb múlt hangulatos írásából a bánatzönge. Blazsek katolikus sváb temperamentum. Nyugodt, józan, okos, bajával, sorsával megbékülő. Ha ír, nem szereti a kiúttalan, eltöprengető, vérgőzös valóságot. Elkerüli, elhárítja. A könnyű vitorlásokat kedveli, melyek sirályként suhannak tova a smaragdzöld vízen, anélkül, hogy a mélység nehéz iszaposát felkavarnák. Ha a dzsentri nem pusztul ki, talán ott kezdené, ahol az innen elszármazott Herczeg Ferenc. De a letűnt, hajdani vármegyei osztály hiányában visszautazik az elmúlt időkbe, vagy légüres térben az álom kék vonata után fut. Innen alakjainak többszöri papírmasés hangulata.

Mint minden íróét, úgy az ő stílusát is írói kedélye determinálja. Könnyed eleganciával dolgozik; deklamációkba ritkán tévedő párbeszédeit biztos és sima kézzel vezeti, íróink közül könnyed folyamatosságban csak Tamás István múlja felül. S az elhunyt Szenteleky. Sajnos, hogy egyéni hajlamosságból eredő írói sajátságai együttesben és szabadjukra eresztve könnyen felületességbe sodorják, különösen, ha a képzelet szeles mesehajójára szegődteti őket, ami Blazseknél mint enyhe romantikusnál amúgy is kísért. Blazseket a Panoptikum megírásánál is kiválóságai gyűrik le, mert elsekélyesítik, s panoptikumszerű jelleget adnak egész regényének.

A Panoptikum tulajdonképpen turfregény. Egész meséje a turféletből nő ki, s a zárószavakban annak szomszédságába, a panoptikumos városligetbe hajlik vissza. Különben azokkal az élénk színű, puha kötésű könyvekkel tart távolabbi rokonságot, melyeket a békebeli Budapest pályaudvarain, a hűsítő italok szomszédságában, a hevenyészett újságárusi helyeken oly sokat lehetett látni. Egyforma szívesen vásárolt belőlük a turf szegény, mindenből kikopott csodavárója s a rekkenő hőségben messzebbre bumlizó utas. Könnyű ital volt, könnyű olvasmány – hamar ki lehetett hörpinteni.

Blazsek könyvében is megtaláljuk a léhaságában is nagystílű, régi turfvilág minden valahai rekvizitumát. Ott van a dúsgazdag gróf, a csodaszép bárónő, a szerelmes zsoké, a mindenkit leégető finis, de ott van a szomszédos városligeti panoptikum is, utálatos viaszbábuival, mely oly hálás előképző iskolája volt valaha a Dembinszky utcai Chicago induló jassz gyerekeinek. S a lóversenyistállók finomabb istállószaga mellett ott leng a regénymágnás bagariaparfümje. Semmi sem hiányzik, ami valaha szerepet játszott, de ami ma már csak harmadrendű még a szegény lótudósok életében is. Csupán egy, s ez az élet. Mert annak nyomaival ritkán találkozunk; az első lapokon s néhány miliőrajzban. Az írónak a viaszbábunál odakünn a panoptikumban meg kellett volna állania. Mennyire másként hatott volna a regény, ha a csodaszép és elérhetetlen bárónő viaszmása patologikus valósággá nő. Így csak a panoptikum hangulata marad bennünk vissza, és leng kelletlenül és kellemetlenül.