Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

(André Malraux: La condition humaine. Párizs, Gallimard, 1933. – Prix Concourt)

Emberi állapot, vagy emberi létfeltétel, esetleg emberi végzet, rendeltetés: mindezek találó fordításai lennének a regény címének, így, amint a kötet négyszáznégy oldalán az 1927-i kínai szorosban a sanghaji polgárháború jelenetei igazolják.

Bizony, nem rózsás ez az emberi „kondíció”. A föld urai az érvényesülések és az élvezetek után törtetnek, közben egyesek iránt rabszolgai szeretet fejlődik ki bennük, mások iránt vad gyűlöletet táplálnak. Céltévesztett létükből való menekvésüket eszmék szolgálatában, társadalmi, politikai változások keresztülvitelében látják. Legyőzik minden egyéni félelmüket és erkölcsi aggályukat, bűnöket követnek el, hőstetteket hajtanak végre a földi mennyországért, de valóságos poklot kavarnak maguk körül, amelynek kínjaiban elmerülnek. Eközben igazi titkos vágyuk: megszabadulni emberi állapotuktól – aludni.

Ezeknek a lelkiállapotoknak egyre alakuló, folyton változó skáláját mutatja be a szerző a kínai kikötőváros különféle eredetű és tájékozódású, de egyformán politikai harcokban, sodort ember típusain. Kínaiak, japánok, franciák, oroszok – még magyarok is – vagy mindezek keverékei vonulnak fel előttünk, és buknak el. Javarészt kommunisták, akik a kötet elején még győztesek. Egyikük orgyilkosság árán megkaparint egy fegyverszállítmányt, amely lehetőséget ad, hogy az egész várost hatalmába kerítse. Az ellenséget az észak-kínai kormányzás ezen a helyén tehát megtörték. De még aznap elragadják tőlük győzelmük gyümölcsét a szövetségesek, a Koumintang, Csang Kain sek bevonuló haderői. Ezeknek első követelése, hogy a kommunisták azonnal adják át a fegyvereiket. Ez ellen nincs fellebbezés, sem a szövetségesek méltányosságához, sem az európai hatalmak gazdasági képviselőihez, de még az orosz-szovjet megbízottaihoz sem. Mert most már mind valamilyen rendet, békés vagy béketűrő munkásságot óhajtanak. Valóban mesteri a könyvben az a szemléltetés, hogy miként jut a csak pillanatnyilag győztes kommunisták tudomására a valóság, mint áldozzák fel egyesek életüket sikertelen merényletekre, s mint várják végül foglyokként a kínzások és megalázások tengerében borzalmas végüket. Mint zsákok feküsznek már sorban a földön. A rémület újabb árama fut végig rajtuk, valahányszor a korbácsos őrök alakja megjelenik.

A sötét képet egyetlen derűs folt sem tarkítja. Annál több a mély lélektani megállapítás, melyek már magukban is olvasásra érdemessé teszik a könyvet. Álljon itt néhány példa: „Egy isten eszménye emberré lenni, tudva, hogy vissza fogja nyerni hatalmát. Az ember álma: istenné lenni anélkül, hogy elveszítené személyiségét. Ritkaság, hogy az ember kibírja [394] emberi kondícióját. Az ember, mikor hatalomra törekszik, nem kormányozni kíván, hanem kényszeríteni. A férfiban (a nő számára) semmi sem igézőbb, mint az erő és a gyengeség egyesülése. A férfiak számára emberi lény-e a nő, vagy pihenés, utazás, ellenség? Hisz a férfi a nőnél még értelmet is csak annyira ismer el, amennyire az őt helyesli. Egy nőt megismerni, akarni: csak az alávetés vagy bosszúállás egy módja. Az emberi test még nem változik meg azzal, hogy meghal. A dolgok és cselekedetek nem egyebek álmoknál, amelyeknek egyedül mi tulajdonítunk erőt. Mégis egyedül tette igazolja az embert: az ember nem más, mint tetteinek összessége. Mindenki szenved, aki gondolkozik, mert az élet az örökkévalóság távlatából csak szorongás; az ember folyton erőlködik, hogy bolondot egyeztessen össze a mindenséggel. Végül meghal, hogy életének értelme legyen, vagy egyedüli valóságként az ópiumpipát tartja meg.”

Igen szemléltetők a társadalmi harcokra vonatkozó gyakorlati megállapítások. Így „mikor egy forradalom bevégezte viselősségi idejét, vagy világra kell születnie, vagy elvetélődnie. A műveltség akkor alakul újjá, mikor az, ami addig legfájdalmasabb eleme volt, mint megalázás a rabszolgánál, dolog a mai munkásnál: egyszerre értékké válik.”