Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

Alig harmincéves, munkás gyermeke, népiskolát, tanítóképezdét végzett, és most, ha ugyan a hitlerizmus ezt a kis kenyeret el nem vette tőle, a közép-német ipari vidék egy iskolájában segédtanító. Első verseit, apró feljegyzéseit mint „Zeitgenosse W. B.” szignálja, „Stimmen aus den Leunawerk” című kötetében gyűjti össze. Később regénybe fogj, s az „Ein Mann zog in die Stadt”, ez a hamsuni emberlátás művészetében fogant, de az objektív elbeszélő eszköztelen, szinte irodalmiatlan stílusában az új német irodalom szabad, korláttalan világszemléletét visszatükröző műve, amely a költői álmok és a megtámadhatatlannak vélt szentségek helyett az embermilliók szürkeségébe belevesző figurák mindennapi életét az idő kohójába építi, a Német Költőakadémia dicséretét kapja. Neve említésére az Akadémia tagjai felállással és néma fejhajtással ünnepelték a fiatal, akkor még csak huszonhat éves írót. Első regénye ez, egy faluból a városba költöző béres primitív életének kerete, aki kőműves lesz, napszámos, majd kocsis és feleségével, a takarítónővel a bérkaszárnya sivár emeletén pergeti éveit, a hat nap robotját, a vasárnapi sétákat. S jönnek a gyermekek, a háború, az egyik odavész, a másik öntudatos proletár lesz, a leány gyárban dolgozik, tarka ruhákban jár, és fiatalemberek hangos zsivaja veszi körül. A falu csendjének és a város tülekedésének, a város embertöltelékévé váló paraszt tragikus gyökértelenségének s a belőle fel-felfakadó új élethivatásnak minden tendencia nélkül is nemesen emberi, bátran megmondhatjuk: világszemléleti hitté szélesülő regénye az „Ein Mann zog in die Stadt”. Második regénye, a „Die notwendige Reise” egy fiatalember reménytelenül lázas életideálkeresésének története, aki a háború utáni kavargó évek materialista környezetéből elszakadva, a szeretet és az emberiség felfedezőútjára indul. „Europamüde”, sokáig ez a tanácstalan, céltalan ifjúság nehéz lélegzésének diagnózisa, és ahogy Walter Bauer sötét utcák, ódon munkásházak, dohos hajók, vad erdők, elhagyott hadifogolybarakkok között űzi fiatalemberét, és kora fizikai, lelki fájdalmából kigyógyítva, kétkezi munkást nevel a Íróasztalhoz láncolt tintakuliból, úgy emeli önmagát igaz írói embersége nagy pátoszával, szenvedélyes állásfoglalásával a legelső írók közé, akiket csak az élet folyása érdekel, és csak ezt írják. Most harmadik regényét olvassuk, a „Das Herz der Erde”-t¹, egy anya történetét. Alma, a munkás leánya egy nyári mulatság fellobbanó hevében kavargó tánchelyiség őgyelgő Liliomától gyermeket kap. A szenvedni tanulás, a nehéz teher viselése nem törik meg, és tiszta lelkében nyoma sincs haragnak, kétségbeesésnek. A szeretet harmóniáját, a lélekkel összeforró mély bizalmat keresi szüleiben, gyermekében, és ez köti össze a túlharsogó tavasszal, a kertek fáival, az udvarok állataival is. Primitív érzései dobogó ritmusával, meleg szíve csendes dobbanásával kíséri élete útjára gyermekét, majd a férfit, akihez feleségül megy. A beteg férj meghal, gyermeke elmegy, és a negyvenéves Alma, mint nemes tölgy, egyedül áll az életben, a viharban. Az anyamítosz csodálatos himnusz, Walter Bauer új regénye, és szavainak, képeinek belső rezonanciája pozitív művészete. Az élet [393] legparányibb részeinek nagyságát adja ez a művészet, földi mivoltunkat megsejtető, tudatosító nagy arányait, a vox humanát, amellyel a valósághoz tér meg. Megmutatja új naturalizmusát is, a dolgok, a mondanivalók és a primer élmények sűrítettségéből feltépődő, megindítóan hű emberi látását, amint átöleli a mindenséget, és addig szorítja magához, míg titka kitárul. A lélek munkál ebben a fiatal íróban, az ember céljainak, vágyainak, bánatának és életerejének végzetes gyötrelme, a be nem teljesedett sors sodró ereje, szebb élet felé vágyódó, tragikus pátosza.

¹ Bruno Cassirer Verlag, Berlin kiadása