Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

Nagy Lajosnak, az új magyar novellaírás klasszikusának legrégibb novelláiban, az „Egy délután a Grün-irodában” éppen úgy, mint a „Berlini leány”-ban is, már évtizedekkel ezelőtt ott volt a szociális nyugtalanság láza, a speciálisan pesti polgári társadalom haláltáncának mozaikszerű, szürke, szinte hideg megfigyelésekből összetevődő merevsége, amelyek mögött a munkáltatók és a dolgozók egymással való szembenállása még a polgári liberális ideológia tükrében jelentkezett. Az író akkor a kávéházban ült, a pesti bulvárra néző hatalmas üvegablakon, s onnan figyelte a város minden mozgalmát, az apró koronákért vívódó harcokat, a nemi éhségben agyonfojtott, agyonlapított fiatalságot, és biztos szeme tiszta káprázatával szinte előre látta, hogy ezek a jelentéktelennek vélt események, vívódások, a legbensőbben leviharzó konfliktusok hovatovább szociális konfliktusokká szélesülnek. S a novellista Nagy Lajos hűen követte hőseit a szociális területre is, mert írói lelkiismerete nem engedte, hogy elzárkózzon előle. Ekkor fordul el lírai naturalizmusa virtuozitásától, a régi Nyugat-gárda tökéletes novellaművészetében is puritánul különálló, rezignált pesszimizmusától, és a harcos szatíra, a kérlelhetetlen kritika, a gyilkoló groteszkség tökéletességével, most már minden gátlás nélkül végsőkig gondolja azokat a jelenségeket, amelyek a mai társadalmi és gazdasági rend visszásságának feltartózhatatlan következményei. Ebből a korszakból két novelláskötete van („A lecke” és a „Bérház”), de mindkettőt agyonhallgatták, elnyomták, s volt idő, amikor apró lélegzetű napilaptárcáin kívül írásaival nem találkozhattunk. Elszigetelődve, kiközösítve Nagy Lajos mégis tovább ment maga vágta útján, és a Georg Grosz polgárt gyűlölő rajzaihoz adekvát pesti milliőjű novellái, a serdülőkor szexuális vívódásának feszültségeire mutató elbeszélései után a valóságirodalomra tér át. Öntudatos, szocialista tendenciákkal telített újabb etapjának első nagyobb munkája a „Kiskunhalom”). Szemben a „román sentimentale”-lal és az analitikus regény irracionalitásba tévelygő vonalával, Nagy Lajos a riportregényből indul ki, de szűk horizontú szemléletének tüntető szándékával a riportregény szigorú szerkezetét és témaegységét bontja meg. Egy Duna menti nagy falu huszonnégy órájának életét, szociográfiai rajzát írja le, elemeire szedve a falu eseményeit, meztelenre vetkőztetve annak lakóit, és ebben a destruáló szellemben, az első pillantásra minden logika nélkül egymás mellé épülő apró rajzokban ott találjuk azt a leplezetlen és következetes logikát, amely műfaja ok és okozati viszonyát eldönti. Mert még az új német irodalom „Tatsachenroman”-jai mellett is kimagasodik Nagy Lajos falurajza, aki a mindennapi falusi élet szegénységét, kulturálatlanságát kritikája, álarc nélküli gunyorossága mellett is felcsukló, mélységesen tiszta emberszeretetével mutatja, azzal az írói attitűddel, mely művészete lényege. S az író hiába akarja megjátszani az objektív, a hideg, a falutól teljesen elkülönülő városi kirándulót, és a tényeket is hiába dobálja össze-vissza, mintegy egzotikus-furcsa, laza összefüggések felvillanó fotográfiasorozatává, az uraságért egymást tépők rugdaló összecsapása, Varga Mihály kapavágásait követő borozgatása, a nyaraló pesti „úrnőnek”, Fleischernénak kicsinyesség és lágyszívűség között lepergő órái, a mezítláb járó iskolás gyermekek [389] gyötrelmei… mind megannyi bizonyíték három évtizedet kitevő bátor és tiszta irodalmi világszemléletéhez, amely a „Kiskunhalom”-mal fejlődése magaslatára érkezett. S öröm és vigasz megállapítani, hogy végre olyan magyar írónk is van, aki egyszerűség, az egyvonalúság útján ért az elnyomottak harcvonaláig és minden megkötöttség nélküli íróisága teljes felszabadulásáig.

Gergely Mártának, a legfiatalabb magyar írónőnek, a Mikszáth Irodalmi Díj ez évi nyertesének feltűnése, érdekes beérkezése sokat jelentő szenzáció volt, és az a körülmény, hogy a hivatalnoknői pályától a szövőgyári munkásnők nehéz küzdelméig ért, csak növelte a várakozást, mely első regénye megjelenéséhez fűződött. Őszinték leszünk. A várakozás összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, és hogy „A Salakmosó”² nem okoz csalódást, az csak annak a fiatal, üde lírai vázlatszerűségnek tudható be, amely a regény kisvárosi életekre elmosódottan mutató rajzából naiv, de őszinte költőiességgel muzsikál. De a fő téma nem is a kisváros. A céltalanul tekergő, célját kereső fiatalság regényéül íródott, szerintünk sokban meddő és téves irányú megoldással. Neirok Péter, a tizennyolc éves kamasz, a szépfiú minden zavaros fölényeskedésével, a tisztánlátás minden kapkodó bizonytalanságával, reális üzletei – borügynök – és elvetélt vidéki költőcskék árnyékában irodalmi szépségekért rajongó idealizmusa között zsákutcába érő, sivártalan jelenével nem mai figura, és hogy mennyire nem az, bizonyíték, hogy írónője végül is nem tudott vele mit kezdeni, katonának küldi. „A salakmosó” témája jó író kezében maga a legszerencsésebb trouvaille: irodalmi aranybánya, hisz a háború utáni magyar fiatalság küszködése, reménytelen jövője, lehetőségek és valószerűségek között meg-megszakadó életvonala, romantikától és érzéki hatástól mentes nagy regényben már tragikus lehatároltsága méltóságában is biztos komoran hatna, és nem lenne szükség szavak szint túlfokozott hevével szépíteni mindazt, amit ez a témalehetőség nyújtana. Európa valamennyi jelentősebb irodalmában a legfigyelemreméltóbb kísérlet folyik az idők aktív erjedésében fejlődő mai ifjúság eszmei és lelki konfliktusainak pontos illusztrálására, s csak a mi ifjúságunk világszemléletre való nevelésének hiánya és ideológiáinak teljes bizonytalansága az oka, hogy amikor ennek a kamaszodó kornak zűrzavarát kellene irodalommá vetíteni, egy naivul álmodozó, könnyelműen hazudozó, vidéki úri leánykák és könnyű bolti leányok között ágáló figura lesz a magyar „Jahrgang 1914” megszemélyesítője. Gergely Márta regénye mégis arra enged következtetni, hogy ha élményei tüzén, küzdelmes ifjúsága emlékein átírja majd második regényét, és a líraiság túlkompenzálása helyett pozitív életdokumentumaiból, talán éppen a szövőgyár munkásnői külső hangtalanságából, a zakatoló orsók tompa, monoton zúgásából veszi matériáját, alkotóbb, felelősebb íróvá válhat „A salakmosó” lapjairól kétségkívül megmutatkozó biztató ígéreténél.

Alig egy-két év, és három regényével már komoly elbeszélőnk Török Sándor, akinek legújabb munkája, az „És ezalatt itthon”3 a gyermek- és az ifjúkor emlékrétegéből, megrázó élményeiből vált mély, tiszta irodalmi megnyilatkozássá. A háborús diák élete, a hadifogságba került apa után itthon maradt család lekerülése, az erdélyi havasok tövében felejtett városka ha[390]borús társadalmának szélesen hömpölygő rajza, magyarok és románok viszonyának becsületes szándékú meglátása, nagyjából ez a regény tartalmi felvázolása, s ahogy az író a művészek mindenáron primadonnáskodó becsvágyát, a fontoskodást, a meglátások túl kidolgozottságát mellőzve nem akar mást, csak mesélni, elbeszélni, van ebben a sodró erejű mesélőkedvben valami rokonság az előző elbeszélőgeneráció kedélyéből, a Jókai romantikus mesevarázsából, melyhez ma visszatérni időszerűtlen, de bátor bravúr. Ha azonban Török Sándor külső epikusi erényén túl nézzük az „És ezalatt itthon”-t, meg kell állapítanunk, hogy a zavaros háborús idők folytán a családból kiszakadó embercsemete, Makra Gyuri mégis csak a kor gyermeke, aki az eseményeket a fiatalság szemével, a fiatalság eszével látva éli t s minden cselekedetében a gyermek pszichikai küszködése dominál, a dolgoknak azzal az őszinte valóságízével, ami a serdülő kor kísérő jelenségeinek biológiai értelmezésében kapja világos magyarázatát. Írónk ismeri önmagát, s ismeri az ifjúság lelki életét. Megérti, szereti, és közel áll a fiatalokhoz, átérzi örömüket, fájdalmukat, hisz mindez az ő öröme, és az ő fájdalma is volt. De mindez nem elég. Meglátja, és regénye dús eseménysorozatába friss intenzitással kapcsolja a cselekvést befolyásoló élmény értékét, az első hangulatok érzelmi és tapasztalati jelenségeit, kis egyéniségük kialakulására jellemző mozzanatokat, amelyeknek ösztönös átélése a serdülő ifjú társadalmi értéke s a nagyokkal együtt cselekedni akarásnak első tudatos jelentkezése. Feltűnő, hogy mindez program nélkül, spontán kerül ki a regényből, és aki a fiatalság lelki élete mélyre ható analízisével olvassa, aligha felejti a havasokon utat építő vakációzó diákok kis társadalmát, Vétának, a faluból a városba kerülő román leányka egyszerű alakját és azt a líraian izzó, szép képet, amikor Makra Gyuri a havasok csúcsán máglyát rak, hogy a derengő hajnal opálos fényében feljövő nappal versenyezzen tüze. Különben a regény rezignáció és tépelődő pesszimizmus. Sehol semmi az állásfoglalásból, a jobb jövőért való hitből, s még csak halvány vízió sem búvik meg eseményei mögött, hogy a kis Makra Gyuriknak érdemes élni. Ebben a céltalanságban, ebben a határozatlanságban oldja meg kis hőse sorsát, akit egy eldobott gránát akkor vet szét, amikor Vétával a havasokon átmenne az új élet felé. A háborús ifjúság sorstragédiája így teljes, és az előző nemzedék bűnei alatt halálra zúzódik a kisdiák, hogy ezzel a kegyetlen befejezéssel az író felelet nélkül hagyja a nagy kérdést: mi lesz az ifjúsággal?

¹ Nyugat kiadás, Budapest

² Pantheon kiadás, Budapest