Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

Kázmér Ernő: Irodalmi szemle

Az új, a valóságirodalom tagadása, észre nem vevése, vállon veregetése természetes következménye annak a haldokló romantikának, annak a holtponton mozgó, elszíntelenedett, jámbor törekvésnek, amely az egymásra licitáló eszmeáramlatokat a fennálló rend és az azt uraló ideál szolgálatába akarja fogni. Pedig kár az elfecsérelt energiáért, a naiv falazásért, a remény nélküli sodródásért. Az irodalom nagy kérdése többé már nem az, hogyan lehet a múlt emlékforgácsait, a film és a dzsessz hangosságával happy endben sugárzó színességét átmenteni, hanem hogyan számoljuk fel közmegelégedésre mindazt, ami az intellektuális író problémáinak teljes kifacsarásával, az én falainak csúfos összeomlásával már csak illúziómaradványok, mesterségbeli önkáprázások, de az igaz látáshoz, a döntő írói élmény kialakulásához semmi közük. Szociális eszmenélküliség, szolgai és megáporodott miliőnélküliség a maradvány, és ha a tényekkel és következtetésekkel sokszor meglepő biztonsággal zsonglőrködő írók fölényéből, cinizmusából fel is tör itt-ott a korfelelőség, lelkiismerete, nyílt állásfoglalás útjaira nem mutatnak, a valóságirodalom céljaihoz nem közelednek.

A mai emberiség jelentősebb rétege lelki konstitúciója ez, elsősorban az intellektuelé, a szellemi munkásé, azoké, akik nem tartanak sem jobbra, sem balra. Nincs emberi hitük, nincs mit koruk lelkiismeretének mérlegére tenni, a humanizmust megvetik, az ideálokat lenézik, a valóságot nem látják. Jézus és Lenin között latolgatják primitív elképzeléseiket, mint sebzett oroszlán a ketrecben, össze-vissza szaladják szűk köreiket, eljövő utópiákról álmodoznak, míg fáradt szemeikre a hálókocsik angyala sző rózsaszín álmokat.

Pedig a valóságirodalom itt van, letagadhatatlanul, megsebezhetetlenül, merészen kanyarodott a kitaposott ösvényekre s míg mi az irodalom válságáról cikkezünk, elfelejtve, hogy háborúk és forradalmak öntudatát visszacsinálni, elcukrosítani, irodalmi naturalizmussá élni és elsekélyíteni többé nem lehet, elementáris erővel, egyre felfokozódó dinamikával tompul, szürkül felénk a valóság, az [387] új élet új arca. A múlt irodalma – érthetőbb, igazabb, ha a ma irodalma kilencven százalékát is idesorozzuk – minden vonatkozásában menekülés, megfutamodás a valóság éles, tiszta levegője elől, és ezért Szentháromsága: az erotikum, a misztikum és az idill. Ettől a három komponenstől nem tud elszakadni, s mennydörgő, csillogó mondatok dagályos frenézisétől légüres regények émelyítően hazug világnézésében kénytelen hangsúlyozni, hogy az élet szép, és csókolóddzunk össze. A tíz százalék, amit ettől a légüres hólyagirodalomtól elkülönítünk, szociális tapogatódzásában már elért a polgárellenes, destruktív formáig, szívesen beszél proletárokról, meglátja a munkást, túlozza a nyomort, korgatja az éhes gyomrot, és papírhumanizmusának érzelgős részvétével panaszkodik, sír, felhördül, mert mindnyájunk sorsa szívén fekszik. A valóságirodalomnak egyikhez sincs köze. Témája: a mindennapi élet ezer apró képből kialakuló ténye, csakhogy ezek a képek retusálás és hangsúly nélküli valóságfotográfiák, a valóság összesűrített, szinte kollektív sztenogramja. A valóságirodalomnak megdönthetetlen tétele, hogy a lefelé menő osztályok, így elsősorban a tőkés társadalom vezető rétege sorsából nem fakadván igaz emberi rendeltetés, mély érzést nem válthat ki, s ezért elsősorban a dolgozók felé fordul, azokhoz, akik az osztály nélküli társadalom kialakulását sürgetve az élet mai formáival állandó ellentétben vannak. S mert ez az irodalom kiváltságokat rombol, előítéleteket pusztít, szokatlan ívelése az avantgárd atmoszférájáig ér. Kialakulásának, egyre táguló hullámvonalának három forrása van: a légüres, polgári irodalom hatástalansága, meddősége, elsorvadása; az egyre végzetesebb gazdasági válság okozta nyugtalanság és bizonytalanság, amely a kispolgári rétegből is feltörő öntudatot, új társadalmi berendezkedés utáni vágyat fokozza, és végül a legújabb orosz irodalom nyers élet- és emberi tartalma, a szociális realizmus tömegművészete, amely az új valóságból új irodalmat teremt. Ha az orosz forradalom lüktető ritmusának, a tömeg heroizmusának jelentősebb irodalmi műveire gondolunk (Taraszov-Rogyionov „Csokoládé”-ja, Glatkov „Cement”-je, Ehrenburg „A második nap”-ja) észre kell vennünk, hogy az író mindenütt személytelen, a tolmács az új valóság, a meggyőződés, a munka, és mindezt csak azok formálhatják irodalommá, akiket a jelenhez aktív érdeklődés fűz. A jelentől elszakadni, a jelent megkerülni, a valóság elől kitérni ma már nem lehet, és a ma írója ott kezdődik, ahol művészeti irányok és újabb „izmus”-ok iskoláinak padjait otthagyja. Embertelen korunk súlyos napjai közepette, amikor – mint Romáin Holland mondja: „Az ember csak félszemmel aludhat” –, hitet kell tenni az Ember mellett, s a valóságirodalom küszöbén meg kell hirdetni az új életet. Aki pedig elszakad a valóságtól, minden művészet egyetlen, örök forrásától, az gyökértelenné, az új életre képtelen íróvá válik. Ijesztő élettelenséggel lebeg majd a légüres térben, s előbb-utóbb senkinek sem kell, és senkit sem vonz.