Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

Februári télben jártak. Ragály rémítgetett a városban. Lappangott; itt-ott újra felütötte a fejét. A konviktusban egy-két fiút a betegszobába zártak. Az orvosi hatóság bezáratta az iskolákat, és szélnek eresztették a diákokat. A varázsszót kimondták: „Hazamegyünk”. Ki tud ennél szebbet mondani a városba szakadt diáknak?

Gyönyörű táltos a kormos vidéki vicinális. A füstös, harmadosztályú kocsi repedt lámpáinak olajos mécsvilágú sötétje pedig a legszebb világosság. Prüszkölve fogadja őket öblébe, s nyikorgó kattogással viszi közelebb. Minden kattogás egy lépés. „Hazamegyünk”. Folyik a nóta, a vidámság. Egyszer magyarúl máskor németül. Hol szerbül, hol románul. Bánáti diákok.

András, a csángó gyerek hallgatagon egyenesedik ki közülük, mint magánosan álló topolyafa az összenőtt, egymáshoz szokott akácosban. Egyik fehér akác, másik lila, avagy gömbakác. Úgy, mint az elsuhanó apró testvérfaluk, melyek oly szorosan összebújnak a felső Bánátban, annyira közel vannak egymáshoz. Ötödik éve taposta a várost András. Szedte az igét, simult a városi néphez. De soha egy percre sem hullott le róla a sajátosság, nyelvének különös zamatja, amit talán még Bukovinából hozott magával valamelyik elődje. Arcáról a város sem tudta lehervasztani azt a pirosságot, amit a dunai lapály pusztaságáról hozott, a nem veszett ki az a csillogás a szemeiből, amely a társtalanul nőtt maroknyi nép egymáshoz való ragaszkodását tükrözte. Volt valami őserő, ami kiütközött belőle, amit talán egyedül a kétfalusiak bölcsőjében tudnak megőrizni.

Mostani konok szótlanságának egyik oka volt, hogy a konviktusból nem akarták elengedni. Bágyadtnak látszott, s a járvány szelétől félve vissza akarták tartani néhány napi megfigyelésre. András makacsul hadakozott a hazamenetelért, amit el is ért. Lassan elmaradoznak a társai. Egypár fiú kíséri tovább azután azok is kiszálltak. A csatlakozó állomáson átszállva a vonatba, amely lefelé vitte délnek, a Dunáig, egyedül maradt. Sűrűn következnek az állomások. Szerb falu, német falu, román falu. Pocsolya, rét, szántás. Azután újra kezdődik elölről. De minél lejjebb fut a vonat, annál nagyobbra nőnek a faluk, és annál nagyobbra nőnek köztük a távolságok. Pusztaság, falu, újra pusztaság. Úgy feküsznek a Duna karjában ezek a nagy faluk, magányosan, vasút nélkül, mint egy-egy külön, elszakított világ. Ez itt egy nagy német falu. Amaz egy gazdag szerb falu. Vannak összeépítettek is, románok szerbbel; szerbek németekkel. S utolsóként, mint egy messzibe hajított parittyakő, a Szávától meghatalmasodott folyó hajlásában, a szikes, újonnan feltört réti földeken egy kis csángó falu: Keve.

– Egyedül maradtam – zökken fel félálomból András a soknyelvű utas közt, mikor a társaihoz akart szólni.

Furcsa melegségek bizseregtek benne.

– Megkaptam a ragályt! – ötlött fel. – Beteg leszek, mielőtt hazaérek.

Hajszolni kellene a vonatot, hogy gyorsabban vigye. Hol szálljon ki? Két állomásra is gondol. Kocsi sehol sem várja. S Keve mindkettőtől messze van. Csak el ne aludjon. A vonat szakadatlanul fut lefelé. Hát sehol sincs állomás? Sohse áll meg a vonat? A forróság emelkedik, s szemeiben nyílni kezd a lázvirág.

Elaludhatott, az egyik utas megrázza az alvót, hátha ki kell szállnia. A felébresztett gyerek a kába ébredésben nem érti a szavakat. A vonat indulásra fütyül, s a homályos üvegen nem látni jól az állomás nevét. Összeszedi apró motyóját, és kiugrik a vonatból. Míg megforrósodott arcát törülgeti, a sínekről lassan tovaszalad a vonat. A váltókon is túlhaladt, mikor körülnéz. Nem jól szállott le. Tovább kellett volna utazni. Magában áll a vasútépület. A község valahol a pusztában lehet, vagy a homoki szőlőkben. Az őr nem látta az egyedül leszálló utast. Az egyetlen pályaudvari lámpát is lehúzza, és továbbhalad a csikorgó kavicson.

Merre menjen? A sínek mentén céltalan. A faluját így messzebb találja. Olvadó hó fekszik a földeken. A hideg, ami a havas földről árad, szinte jólesik a vasúti kocsi melege után. S mi az a kis gyaloglás egy ahhoz szokott, pusztán nőtt legénynek, akinek erősek az izmai, bátor a lelke, és a szíve hazatart. A hideg mulasztja a lázat. Elindul gyalog. Célszerűbb volna a római sáncok mentén menni, mely Leánykút felől húzódik le, de sietni akar. A legrövidebb utat választja.

Először jólesik a gyaloglás. Fogyasztja a kilométereket. Az elbágyadás később pihenést kér. Falu tűnik fel, az első falu a hosszú gyaloglás után. Jó volna betérni, valahol megpihenni. Nem ismeri meg. Vajon melyik falu lehet? Idegenül halad át az utcákon. Nem hiszi, hogy járt volna már itt. Nem volt útja erre. Megkocogtatja az egyik ablakot. Az idegen szó, amely válaszul jön, lehervasztja a kedvet. Továbbmegy, mielőtt ablakot nyitnának. A falu másik végében megint bezörget egy házba. Az is idegen. Az utolsót is megkocogtatja. S vár egy ismerős szót, amely nem kergetné tovább. De menni kell.

Folyik a vég nélküli gyaloglás. Lapályon, domboson, sivatagban. Itt lehettek valamikor a török világban a Makson mező pusztaságai. Erre lehettek valamikor a kevei várak. A lába romokon tapos. S amerre lát: puszta, puszta. Eltévesztette az utat talán? A pirkadás sem hozta el az ismerős határt. A lázas tekintet sehol sem tud lenyugodni. Régen otthon lehetne. Merre, hol csatangol erre? Végre házak tünedeznek. Falu.

Sok szürke, négyablakos úriház. Olyan régies, komoly házak. Magukba húzódott emberek, dunai falu. Hisz ez Bresztovác! Közel jár az otthonához. Túlhaladt azon. Hogy térhetett volna le az útról, amit jobban senki sem ismer nála? Minden ablakon bezörget. Hátha megtalálja azt a marasztaló hangot. Ha nem lenne mind olyan mord, és ne fogadnák oly idegenül. A láz újabb erőt vesz. Kiszínesedett arcán mintha a felkelő nap tüzesedne. Most már futni akar. Dehogy maradj, mikor ily közel jár a falujához. Szalad ki a házak közül.

– Haza akarok menni! Haza akarok menni!

Nótára van kedve. Kitárja a karját a szaladásban, és beleharsog a reggelbe.

A lábak mennek, nem nézi, hogy hová megy. Nem nézi, hogy újra más útra tért. Nincs itt más út, csak egy út van Hazamegy. Elrekedő dallal köszönti az új falut. A képek jönnek-mennek a lázban. Körvonalakat lát, falakat, ajtókat. Mindenhova be akar térni, s minden házból vissza kell fordulni. Hát még sincs otthon? Bekiált az udvarokba, rákiált a nyikorgó kutak vízmerőjére:

– Jóska te! Ambrus! Nem ti vagytok?

Az elámuló arcok kergetik tovább.

– Hát sohse érek haza? Nincs itt senki? Hol járok én, miért vagytok itt?

Összebújt embereket lát a reggelben. Barátkozó gyerekek. Egymást ismerő fiatalok. Rokonemberek. Csak ő van itt egyedül. Csak ő. Behajol az arcokba, a kendők, kalapok alá. Csak egy rokon pillantással találkozna! De menni kell! A dülöngélő fiút egy öreg szerb állítja meg és tartóztatja. Az értelem oly nehezen enged fel most. A szót nem, csak a tekintetet érti. Megrázza a fejét.

– Nem maradhatok. Nekem haza kell menni – s kiszakítja magát a szánakozó kezekből.

Dülöngél tovább az út elnyelő végtelenjében. A lázas szemek most mindenfelé keringenek. Hol van? Istenem, mikor ér haza? Hisz itt kell lenni valahol a falujának. A láthatár nem hoz templomtornyot. Puszta, újra csak puszta. Pedig itt jár. A szélben érzi a Duna szagát. Erre jár a környéken, a szétszórt faluk közt. Hát elátkozta őt valaki, hogy sose ér haza? (Ellenségeket lát, városokat, nagy, nagy falukat. Azokkal viaskodik. Emberek jönnek, annyi ember. Duna-mellékiek. Csak a falujából egy se. Kinyújtja a kezét, és könyörgően fut feléjük. – Haza akarok menni! Engedjetek!)

Kocsi zörög a réti föld csapásán. Háló csüng le a saroglya végéről, s a dobóháló ólmos gombjai barázdát húznak a hóban. András rátapad a halász arcára. Villódzik a megismerés. Mintha szétrepedne az a kemény értetlenség. S kibuggyan a szó:

– Marci bácsi, álljon meg!

A falu hóbortos, félig bolond öreglegénye az, aki jön az éjszakai halászatról. Hányszor csúfolódtak rajta utca hosszat. Sárral hajigálták. Tetszett, ha a felmérgesedett legény az ostorával megkergette őket. Most megölelni szeretné.

– Tarka Marci, állj már meg! Én vagyok!

Elámult a másik is. De hiába kérdez, rikkant össze-vissza, Andrásból kitör a láz, és a zagyva beszéd belefojtja a szót a bolond legénybe. Nem kérdez többet, átnyalábolja a dülöngő fiút, és felhúzza a kocsiderékba. Betakargatja a fölös lópokrócba, úgy indulnak tovább. Homolicon haladva keresztül Marci halat ad el egy háznál.

– Juh, Bozsee! – sopánkodik a vásárló asszony a hidegrázós fiún, s résztvevően dugdossa a pokrócot a válla mögé. A beszéd kívül marad Andrásból, csak a gondolkodó kezet érzi, s hálásan suttogja:

– Köszönöm, Ilka néni!

Felhágott a nap az égre, mikor beértek Kevére. A megbabonázott székelyi házak sorakoznak. András kótyagosan támaszkodik fel. Szegényes telepes község. Alacsony kerítés, alacsony eresz, tisztára sepert utak. Egyforma, fehér, kicsi kétablakos házak. Ismerősök. A gazdagság nem öltöztette uras ruhába őket. De az ablakokból a „jeges” virág, vagy a „pistika” cserepei mellől ismerősök szólnak ki rá:

– András, hát hazagyöttél?

Ni, egy kislány baktat az utcán előttük. A kódorgó Rózsika. Hányszor elzárták előle az ajtót, vagy ráuszította a kutyát. Most széles mosollyal nézi a nagy cipőben baktató gyereket, aki minduntalan le akar esni a lábáról. Az öreganyjáról maradt, keshedt nagykendő nagy csomóba kötve éktelenkedik a hátán, a hátul lecsüngő két sarka minden lépésnél a sarkát veri. Eldugja a fázós ujjait elől a kendőbe, s az orrát szívogatva felbámészkodik a kocsira. András nem tudja megállni, hogy oda ne kiáltsa:

– Rózsika, nem ismersz?

Befordulnak a nagyutcára. A forduló mögött, lent terül el a nagy rét lapálya. Sehol egy zsombék, sehol egy fa, csak a puszta. Csángó lányok jönnek a pusztai kútról, fel a meredélyen. A szegénységükben is pípeskedő lányok riszálva viszik a vizeskantáikat. Lent a partoldalban megpihentetnek. Felintegetnek a kocsira:

– Andris! Andris!

Sietnének a hírrel a faluba, s elmaradt társukat szólítják, aki lent huzakodik még a kávánál a vödörért, és incselkedik az itató legénnyel. Lekiáltanak a pusztába:

– Ilona! Mönyünk!

Ni, a kocsmát szellőztetik. Kocsmai krétai számok néznek le az ajtófélről. Treszka néni is beszól az urának:

– Nézd, az Andris, hazagyütt!

A csángó gyerek arcán elterül a mosoly. Hanyatt dűl a kocsiderékban, s ezzel a felengedt, kókadt mosollyal átoson csendesen a lázat pihentető álomba.

Régen áll a kocsi. Marci rikoltoz, csapkod a tenyerébe, s kuvikhangon szórja az örömét. „Megérkeztünk.” Nem mozdul a ház. Ki törődik a Tarka Marci bolondságával. A fiú sem mozdul, oly mélyen alszik a kocsiderékban. Marci egyedül veszi le a kocsiról, és úgy viszi ölben a csángó gyereket a szülői házba.