Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

Salgó erre nagyon hajlamos volt. Már akkor, amikor bevonult dühével a hálószobába – mindig elég volt egy-két perc, hogy lehiggadjon – kereste a visszavonulás útját. „Butaság, amit csinálok, tele vagyok jó eredménnyel, ezer pengővel, kitűnő lehetőségekkel, és e Henrik-marhaság miatt így felizgattam magam.” Ezt gondolta, és ezenkívül eszébe jutottak a készülő jó ételek, a gyönyörűen terített asztal, a kétféle bor… és már készült is visszacsinálni a dolgokat. Nála könnyen mennek a szédületes átmenetek, hatalmas fortéból úgy esik vissza a leghalkabb pianóba, mint a legjobb karmestertől vezetett legjobb kórus. Már ott volt a mosoly az arcán, már készülődött benne a mondat: „Rájöttem, hogy nem viharoznom, hanem röhögnöm kell a Henrik-ügy fölött. Öregszem, gyermekem, az idegeim rosszak… röhögnöm kell… mert ha jól emlékszem, az imént családirtást terveztem.” Erre a mondatra készült, bizonyos, hogy el is mondja, utána átöleli Emmit, és ha véletlenül e pillanatba lépett volna be Henrik, azt is megölelte volna, tisztán a hatás kedvéért. De nem rohanhatott ki e mondatával, mert behallatszott hozzá a felesége és leánya beszélgetése. A beszélgetés megzavarta, és újra felbőszítette.

De Emmi kedvező fegyverszüneti föltételeket ajánlott, és milyen ragyogó stílussal beszélt. „Iparkodj végre fölszállni a magaslatra, amelyet kijelöltél a magad számára.” Ragyogó stílus! Az apja lánya.

Zsörtölődő hangon szólalt meg:

– Emmi, nem kell atyáddal gúnyolódni. Nem kell reám fölnézned. Az én házamban mindig a legtisztultabb demokrácia uralkodott.

Salgó szavaiba egy éles, hosszú csengetés szólt bele, de ez őt nem zavarta.

– Ha jól sejtem, Henrik és a drága rokonok érkeztek meg. Ám jöjjön Henrik, mondottam, az én házamban demokrácia uralkodik, fogadni fogjuk őt.

Az ajtót nagy lendülettel tárta föl Malvin, és nyomban becsapta maga után. Nem következett utána se Henrik, se a Samu bácsi. Le se vetette ősrégi, száz helyen kikopott bundáját. Bársony muffba bujtatott jobb kezét magasra emelve, hangosan hirdette önvallomását:

– Gyerekek! Én vagyok a világ legnagyobb marhája!

A díványra omlott, és pihegve nézett a megdermedt családra, a terített asztalra. Látta a gyönyörű asztalt, és mélyen sóhajtva gondolt az általa elpuskázott finom vacsorára. [373]

– Hej, gyerekek, ilyen szerencsétlen voltam én mindig egész életemben.

– De mi baj van? Mondja meg, Malvin néni! Nem jött el Henrik? Nem olyan végzetes dolog az – nyugtatta Emmi.

– Mégis, mondd, mi van Henrikkel – kérdezte Saigoné.

Malvin felugrott.

– Mondtam már, hogy én vagyok a világ legnagyobb marhája… de Nina, te se vagy kicsi.

– Én?

– Igen, te! Az egésznek te vagy az oka… Mondtam én előre.

– Mit mondtál előre? Én nem szóltam egy szót se. Még mit fogsz rám?

– Szólni nem szóltál, de ideadtad…

– Mit adtam oda?

– Mit?… mindjárt megtudod… várj, sorban elmondok mindent – és ömlött belőle a szó. Hol Salgó, hol a felesége sápadozott más-más okból. Emmi türtőztette magát, egyszer sem mosolygott. Meg kell adni, Salgó is uralkodott magán, pedig minduntalan pofonra mérte a kezét, hol Malvin, hol a távol maradt Henrik felé.

– Tudjátok, ma hat óra tájban kinyílik az ajtóm, és belép Henrik. Ránézek. Egy nagy, rossz koffer van az egyik kezében, a másikkal egy nagy, piszkos üveget tart a hóna alatt, terpentin volt benne. Telebüdösödött a szagától a szobám. És ha láttátok volna őt? Pecsétes bőrkabát volt rajta. Azt levetette. Gyűrött, vacak cejgruhája csuda fölmérgesített. Nyakkendője se volt. „Így kell jönni lánynézőbe, ahogy a boltodból kiszaladtál? Vagy tán a kofferban van a jó ruhád?” „Nem – mondta –, a kofferben áru van, ha már bejöttem, ami sürgősen kell, bevásároltam”… A bitangnak tele van a szekrénye jó ruhákkal, és így jön el… Nagyon haragudtam rá, de megbocsátottam, gondoltam, Emmi majd rendre tanítja. Mondtam neki, hogy vegyen legalább egy nyakkendőt, és borotválkozzék meg, de ő azt mondta, hogy előbb mutassam meg neki, ahogy megígértem, Emmi arcképét. Mit mondjak nektek? Nina ma délelőtt ideadta, és én, marha, megmutattam neki Emmi arcképét.

Kihúzta a muffból a képet, és Salgóné felé nyújtotta.

– Itt van, ni! Nézd meg újra te is. Ugye gyönyörű? Emmin estélyi ruha van, meg valami prémgallér… a nyakában, a hajában, a karján arany és ékszer. Nina, ezt a képet adtad ide. Hiába mondtam, hogy nagyon fiatal rajta Emmi, meg hogy túlságosan cifra.

– Te mondtad? – szörnyülködik Salgóné. – Én mondtam, hogy ez a kép nem lesz jó.

– Hát jó, te mondtad, Malvin hazudik, szeretném tudni, mit keresek rajta?… De folytatom… Henrik kezébe veszi a képet, sokáig nézegeti, aztán ezt mondja: „Az én boltom nem ér annyit, amennyibe ez a ruha, meg a smukk került. Nem kell nekem ez a [374] hölgyike.” Erre én, a világ legnagyobb marhája, azt mondtam, hogy az arckép régi, láthatja a divatról, rövid szoknya, ma földig ér az estélyi ruha és az ékszerek sincsenek már meg, de a divatból kiment ruha még megvan és szívesen viseli most is Emmi. Erre azt mondja az a csirkefogó… mit néztek?… igen, csirkefogó, hogy ő nagyon jól tudja, hogy az ékszerek nincsenek már meg, és újakat sem kereshet többé Emmi, és ő azt is tudja, hogy följelentették a Miksa bácsit…

Erre Salgó előugrott.

– Mit mondott?… Miksa bácsi?… így mert engem szólítani?… Malvin! Ne folytasd… bár ki akartam üríteni a keserű poharat. Tudni akartam, hogy mit merészel még mondani leányomról, e szentről.

Malvin félrebiggyesztette száját. Ezt Salgó észrevette.

– Malvin! – ordított rá. – Mit művelsz ajkaddal? Jelképezni akarod rágalmazó gondolatodat?… Igen, igen, elárultad magad. Ha nem volnál nő, kiutasítanálak házamból.

Malvin begombolta a bundáját, muffba dugta a kezét.

– Persze, most kidobsz. Addig jó voltam, míg reménykedhettetek abban, hogy férjhez adom Emmit. Persze, ti is tudjátok, hogy Henrik jó parti, a boltján kívül két háza van, és szép summát tesz ki a pénze… Most, hogy nem sikerült, mehetek. Miksa – remélem nem ölsz meg, mert így merlek szólítani –, arra nem gondolsz, hogy a ti érdeketekben utaztam Lajosmizsére, hogy fölcsaljam Henriket. Tíz pengő költségem volt. Ki fizeti vissza nekem azt a pénzt, amit a szegénységemből…

Nem tudta folytatni szavait. Sírt.

Salgó megsajnálta. Egy húszpengős bankjegyet nyomott a markába.

– Itt van, kamatostól. Nem első eset életemben, hogy olyan vállalkozást finanszírozok, melyhez semmi közöm sincsen… És most ünnepeljük meg Henrik visszavonulását. Malvin, tedd el a pénzt, és maradj közöttünk! Derék asszony vagy. Jól tetted, hogy megmutattad annak a szatócsnak leányom fényképét. Csak így riadhatott vissza merész tervétől. Malvin, őszintén beszélek, maradj köztünk, légy szem- és fültanúja a mai estnek, amikor családom sorsának jobbrafordulásáról, nagy eseményekről ünnepélyes nyilatkozatokat fogok tenni… Nina! Kezdődjék el az ünnepi lakoma!

Malvin Ninával együtt kiment a konyhába. Boldog volt, hogy itt maradhatott, míg ők künn frissítgették, javítgatták az elégett, túlfőtt ételeket, addig Emmi faggatta apját, aki ünnepélyesen állt az asztalfőnél, és nem is a vacsorát, hanem a nagy pillanatot várta, amikor győzelmeiről és terveiről beszámolhat.

– Apus, komolyan beszélek veled. Te ma este ezer színt játszottál. Tudom, mindig ilyen voltál. Megszokhattam, hogy az egyik pillanatban gyalázol, a másikban szentté avatsz. [375]

– Igazad van. Ilyen vagyok. Szenvedélyes férfi vagyok. De. szenvedélyem nem szeszély. Minden, amit mondok, logikán épül fel. Persze, ezt te nem veheted észre, hogy is vehetnéd észre azt, hogy apád Európa legkitűnőbb diplomatája? Te is diplomata vagy, csakhogy régi fajta. Kedves, mosolygós, édesen hazug. Olyan, mint Európa egész diplomáciája, mely tehetetlenségében örökre megbukott, így van ez, lányom! Én jobb diplomata vagyok, mint te. Ne gondold, hogy nem tudok a te összes diplomáciai lépéseidről. A te hírszolgálatod a kezemben van. Példa rá a mai távirat. No, ne félj… ha külön úton haladunk is, célunk közös: a te boldogságod.

– Apus, nagyon félek, rossztól tartok… mondd, apus, nem követtél el valami meggondolatlan dolgot? Mondd, apus… nem vesztetted el az állásodat? Nem követtél el semmit?… Ma estig nagyon bíztam benned. Azt hittem, hogy elérkezik az az idő, hogy őszintén beszéljek magamról veled.

– Anélkül, hogy beszélnél, mindent tudok rólad. Jövendő sorsodat is jobban ismerem, mint te. Azt kérdezed, hogy elkövettem-e valamit? Igen. Végre elérkezett a tettek ideje. Cselekedtem, győztem.

– Aggasztó, hogy milyen fölényesen beszélsz. Mindig nagy baj van, ha így beszélsz.

– Mindig és minden helyzetben fölényes vagyok. Hogy néha alulmaradok? Ez az élet. Te mondod, hogy ha bajba kerülök, akkor vagyok fölényes. Ez művészet. Az élet művészete. Apád életművész. Apád sose volt boldogtalan. Miért voltam mindig boldog? Mert sose volt szenvedélyem. Anyád, Edus, te sóvár, élni vágyó lények vagytok. Én? Mindig dolgoztam! Ha nem lehetett másképp: napról napra kerestem meg kenyerünket. Ha kellett, igazgattam egy világváros háborús élelmezését. Tudtam hatalmas bankár lenni, és voltam agyonhajszolt, becstelenül rágalmazott, nyomorgó áldozat – mindig szenvedélymentesen.

– Bámullak, apus. Mennyi meggyőződéssel beszélsz egy pillanat alatt kétféleképpen. Egy fél pillanattal előbb azt mondtad, hogy szenvedélyes férfi vagy, most meg azt állítod, hogy sose volt szenvedélyed – mondta mosolyogva Emmi, aki apja szavai után örökre letett arról, hogy vele komolyan beszéljen.

Nina és Malvin megjelent Lizi mögött, hozták a vacsorát, mindent egyszerre. Malvin slafrokban volt, nem öltözködött ki ma estére, nem hitte, hogy Henrik nélkül itt tartják vacsorára.

Salgó alig evett, inkább derűsen csevegett, és egyre rakosgatta Malvin tányérjára a jó falatokat. Csak vele beszélgetett, udvarolt neki. Vigasztalta, ne bántsa a Henrik-ügy. Kérte, ne tartson haragot Henrikkel, aki alapjában véve nagyon derék, szorgalmas férfiú. Béküljön ki vele, mit lehet tudni… tulajdonképpen újra kellene kezdeni a dolgot. Henriket meg kell házasítani. Az volna az igazság, hogy Henrik vegye el Malvint.

Emmi nem bírta tovább, hangosan kacagott, így még sose ne[376]vetett. Ez az a bizonyos nevetés, amikor a könnyek omlanak, és azt hiszi az ember, hogy hirtelen nagy náthát kapott, fel kell állni az asztaltól, friss zsebkendő után futni, törülközni, de az nem használ, díványra kell dűlni, az se ér semmit, a nevetés ellen csak a nevetés az orvosság.

És nevet Salgóné is, de ő csak aprókat kuncog, őt csak megcsiklandozza a férje, e haszontalankodó ember ötlete, izgatja a lehetetlen: Henrik elveszi Malvint, rég elmúlt örömökre gondol.

Ebben a hangulatban ragadta magához Salgó a szót, de ez egyszer ülve beszélt, és eleinte még a pózt is kerülte.

– Miért mulattok azon, hogy Malvin házassága gondolatát megpendítettem? Ha én mondok valamit, annak mindig mély értelme van. Malvin mellett még elférhet egy férfi, ötvenéves, azt a néhány évet, amennyivel esetleg több, mint felesleges tőkét titkos tartalékba tesszük. Sok nagy bank szervezett már rossz követeléseiből nagy tartalékot… Malvin, légy nyugodt, gondom lesz rád. Találok én neked egy Henriket. Végre elérkezett az ideje annak, hogy sorsod biztosítsam. Ott még nem tartok, hogy életjáradékot biztosíthassak számodra, de a sok munka nélküli férfi közül majd csak találok egyet, akit – ha elvesz téged – biztos állásba juttatok.

Elhallgatott, körülnézett, és leste szavai hatását.

Emmi hiába fojtotta vissza nevetését, apja utolsó mondatára megint felkacagott. Nem tudta fegyelmezni magát, pedig nagyon sajnálta Malvin nénit, aki szégyenlősen nézte azt az öt darab káposztás rétest, melyeket az imént szedett ki tányérjára.

Salgó már a második üvegből töltött magának és Malvin poharába is.

– Emmi csak nevessen, nyugodtan nevethet, pedig nem is sejti, hogy milyen jól van a feje alatt megágyalva… Igyál velem, Malvin. Ne gondold, hogy téged nevet ki, rajtam mulat Emmi. A lányom nem hiszi, hogy kívüle mást is boldoggá tehetek.

Emmi szalvétáját tartotta szája elé, arcát is befödte vele, éppen csak hogy látta az apját. Most elfeledte boldogtalanságát, megoldatlan életét. Derűs volt, szeretett volna elmenni az asztaltól, hogy zavartalanul kinevethesse magát, de jó volt ülni az asztal mellett is, hallgatni apját, ezt a furcsa bohócot, akiről tudja, hogy egy százfelvonásos bohózatot játszik, melyben hol szerző, hol színész.

Salgó már felállt, és szavait színezve méltatta magát:

– Leányom méltán hiszi, hogy az elfogyasztott moseli és a megkezdett uburgundi beszél belőlem. Először is ez a bor nem moseli és nem burgundi, csak az üvegjük előkelő, de vignettájuk hamis. Viszont én e habitusomban palackoltan és pénzbeszedőséggel vignettáltan nem keltem még látszatszerűségét se annak, hogy tiszta bort öntök életetek serlegébe… Emmi, különösen te figyelj, mert csupán te érted itt meg beszédemet. Mindig öröm[377]mel konstatáltam, hogy megérted az idegen szavakat is, melyek egy beszédben nélkülözhetetlenek… Igen, tudom, hogy nem keltek még látszatszerűséget sem. Nem keltettem soha. Mindig többet kellett dolgoznom, adnom, mint másnak, hogy eredményt érjek el. Ha én egy fejjel magasabb lennék, nagy tehetségemmel mindig mindent könnyen elérhetnék. Példa erre első szerelmem – nem te voltál Nina –, mennyit kellett beszélnem, leveleznem versben és prózában, és a legszenzációsabb ártatlan, mindig ártatlan, de mégis fantasztikus hazugságok köveiből felépíteni azt a piedesztált, melyen térdelve végre meghallgatott a leányka… Sóhajtasz, Malvin?… Igen, emlékezned kell rá, hiszen boldog házasságod első hónapjaiban, egy este a te otthonodban bizonyítottam be a kevély leánynak, hogy akad olyan szerelmes, aki valóban megőrül egy nő után. Szenzációs dolog volt, ugye, hogy behoztam a konyháról a mozsarat. Nagy társaság volt együtt… És én elfordult szemmel éktelenül csörömpöltem a törővel az üres mozsárban, és ordítottam, hogy most zúzom össze boldogtalan szívemet. Malvin, te tudod, hogy a kevély leány még nálatok egy forró csókkal meggyógyított, és örök hűséget esküdtünk egymásnak, mi több, két hétig jegyesek is voltunk. Láthatjátok, hogy mi mindent kellett művelnem azért, amit más szerencsés külsejű egyén a sötétben is megtalál. Egész életpályámon ez volt a sorsom. Mindig nehezen értem el célomat, s a legelső pillanatban, amikor kiestem szerepemből, mindent elvesztettem. Első szerelmem is azon bukott el, hogy a leányka ideadta szerény arany nyakláncát, hogy a letört kapcsot forrasztassam rá. Mit tehettem róla, hogy az aranyművessegéd a lánccal együtt megszökött. Azt elhitte a menyasszonyom, hogy megőrültem utána, de hogy az aranyművessegéd a lánccal együtt megszökött, azt nem. Ilyen önző jellemeket az ember lesöpör magáról… Mi az, Malvin?… El akarsz menni?

– Miksa, bocsáss meg, háromnegyed tíz van. A házmester korán csukja nálatok a kaput. Elhallgatnálak éjfélig is, de miért ne takarítsak meg két kapupénzt?

– Hahaha!… Látjátok a klasszikus példát?… Malvinnak adtam húsz pengőt, új tavaszt is ígértem neki… de én nem érek meg neki húsz fillért… De csak menj, Malvin, te mindig csak húsz fillérig tudtál mások javára számolni… Vagy maradsz?… Meggondoltad? Örülök. Egy csalódással kevesebb.

Salgó beszélt, egyre beszélt. Első szerelmének története után életének egyéb jelentős eseményei következtek. Győzelmei, bukásai… hosszadalmasan, de nem untatóan mesélt. Hallgatói azt hitték, hogy Salgó csak szónoki szenvedélyének hódol, és hogy még éjfélkor is beszélt, azt annak tudták be, hogy már a leleplezett „burgundit” is elfogyasztotta. De a három nő tévedett. Salgó csak azért szaporította a szót, mert még nem találta meg a formát és módot, hogyan mondja el az elmúlt két nap szenzációs történetét. Míg az igazi közlendőit szervezte, fogalmazta, addig múltja pergetésével töltötte ki az időt. [378]

– És most ide figyeljetek! – szólt, elérkezve végre igazi témájához. – Malvin, te is tudod, hogy a gazdasági viszonyok engem is tönkretettek. Utolsó üzletem majdnem végzetessé vált, becsületem is veszedelembe került, de egy kitűnő ügyvéd megmentette makulátlan, tiszta nevemet, és ezenfelül egy szerény pénzbeszedői állásba segített. Egy előkelő intézet legalacsonyabb rangú alkalmazottjává lettem. A híres ügyvéd, mielőtt állásom elfoglaltam volna, így szólt hozzám: „Kedves barátom! Foglalja el ezt a szerény állást, csak a maga tehetségétől függ, hogy milyen magasra viszi…” Két hónapja állok alkalmazásban, s e két hónap alatt a leggyönyörűbb karriert futottam meg. Hogy lehet ez? Joggal kérdezhetitek, hiszen egész este azon példálóztam, hogy sose tudtam könnyen boldogulni. Hát… először is vannak véletlenek, másodszor egy szóval sem mondtam, hogy könnyen ment, harmadszor meg hajlott koromra, ellátatlan családomra gondolva, megsokszoroztam erőm, és… felülmúltam magam. Ti két hónapon át hittétek a „nagy pénzestáskát”, a „száz emeletet”. Ő, ez alig tartott egy-két hétig. Csak a száz emelet. Mit száz emelet? Ezer emelet. Hat hét alatt ezer emeletnyi magasságot jártam meg, és most fenn vagyok a csúcson. Nem hiszitek? Nina, Emmi, holnap magatok is meggyőződtök erről.

Lehajtott egy pohár bort, megtörölte a száját, és büszkén nézett körül.

Nina kipirulva bámulta az urát, Malvin tátott szájjal figyelt. „Ein Talent” – gondolta magában. Emmi nyugtalankodott, borzongott: a végzet jeges szelét érezte.

Egy diadalmas gesztus az ezredik emelet tetején, és Salgó folytatta beszédét.

– Nagy küzdelem volt, de győztem. Ezt holnap ti is meg fogjátok állapítani. Holnap este hivatalom igazgatója és negyven főből álló tisztikara bankettet rendez tiszteletemre. E bankettre családom közvetlen tagjai is meghívót kaptak. Mit gondoltok? A pénzbeszedő tiszteletére rendeznek bankettet a Royal fehér termében? Nem a pénzbeszedő, hanem a hatalom tiszteletére. A Hitelezők Szövetségében ma én vagyok a hatalom. Ne kérdezzétek, hogy értem el. Rendkívüli időket élünk, minden lehetséges. Hatalmak jönnek, hatalmak mennek. Lehet, hogy csak két napig tart az enyém is, ezért szilárdan elhatároztam, hogy két nap alatt végrehajtom művemet. Szerény vagyok, ha magamra gondolok, túláradó szerénytelenség fog el, ha gyermekeimre gondolok. Nekem nem kell semmi… csak a lányom, a fiam legyen boldog.

Szemei könnybe borultak. Megrendülten, hittel beszélt tovább.

– Ez a megbomlott világ megejtett engem is. A világ egyre alázuhan, és engem is egyre alább rántott. De én most megkapaszkodtam. Emmi leányom mélységesen hatott rám. Az ő intelmére meg kellett kapaszkodnom, ördögbe, véletlenbe, butaságba, egy icike-picike szerencsébe… ez az én dolgom. Titkomat sírba viszem… [379] Ugye, hallottátok, ismeritek a mesét? A szegény ember felkiált: „Istenem, ha egyszer én huszonnégy óráig király lehetnék!”… Ez megadatott nekem. Az egyszeri szegény embernek is megadatott, de nem tudta, hogy mitévő legyen királyságával. Én tudom. A becsületes királynak, ha huszonnégy óráig uralkodik is, csak az lehet a programja, hogy népét boldognak lássa. Én is erre törekszem, és célom elérem. Bocsáss meg, Emmi, hogy vacsora előtt Henrik miatt kifakadtam, és hogy ama távirat is felzaklatta atyai szívemet. Remélem, hogy viselkedésemet most már megérted… Mi az?… Meg se billented a fejed, vagy nagyon elfogott az áhítat?… Telj is meg áhítattal, mert holnap este vagy talán még előbb egy komoly kérő jelentkezik előtted. Talpig becsületes, igazi jellem, magas állású… előkelő… szép… ifjú… Leányom, Emmim! Nem örvendesz ?

Emmi dermedten hallgatta apját. Érezte, hogy az asztalra kellene csapni, betömni az apja száját, hogy ne dőljenek belőle a tetszetős, de bizonyosan felelőtlen szavak, melyek mögött újabb svindli húzódik meg. Lehetetlen, hogy másképp legyen. De mégis tudnia kell, hogy mit művelt az apja, hogy megvédhesse magát, és ha lehet, megakadályozza vagy legalább befödje a gyalázatot.

– Nem örvendsz, lányom? Talán bánt, hogy kisajátítottam a programodat. Te akartad megtisztítani családodat, főképp engem. Én már rendben vagyok, s ha tudni akarod, rendben voltam mindig. Kisajátítottam a programod… Nem akarok gyöngédtelen lenni hozzád, tudom, hogy szíven sértenélek… igen, szíven, de ma este már bántottalak, és én most már csak jó akarok lenni hozzád… atyád vagyok… a legjobb atya… Gyermekem, arra áhítozom, hogy végre törvényes házasságot köss. Nem engedem, hogy tovább is gyalázatban éljél, szégyent hozva atyai fejemre.

– Hazudik! Minden szava szégyent takar. Nem hallgatom tovább! – kiáltott fel Emmi, és verte az asztalt.

Éjjel egy óra volt. Nina az asztalnál bóbiskolt, Malvin már régen Emmi szobájában horkolt, és a zajra sem ébredt fel, csak Nina emelte fel fejét, és megrettenve födte be az arcát, dugta be a fülét. Nem akarta látni italos urát, aki zavaros tekintettel fogadta Emmi támadását, asztalverését, szitkos szavait. Ilyen még nem volt soha Emmi. Szenvedő élete kisebesedett, nem tudta elviselni, hogy ez az ember, az apja így lerondította. Szünetlenül verte az asztalt, és kikelve magából most már ő szónokolt. De nem úgy, mint az apja. Semmi összefüggés, semmi tartalom. Csak lángoló szavak, melyek égő sebből nyalábolódtak fel, éles nyilak, melyeket a szenvedések tegeze ívelt ki.

De egyszerre döbbenten hallgatott el. Apja asztalra hanyatlott fejjel zokog, és tűri leánya szidalmait. Bár elhallgatott Emmi, az apa sírása nem szűnik, és sírása elütő minden sírástól. Az élet kegyetlen savaitól átitatott könnyeket hullat, melyeket még külön beoltott a sok nehéz bor, mely némely embert alázatos részegségbe térdeltet. [380]

Nina rémülten bújt el a hálószobába. Ajtóhoz tapasztott füllel leste, hogy mi következik még. De nem következett semmi. Emmi a pamlagon párnák közé fúrva fejét bújt el apja sírása elől, mely végre csendesedett, és gyermekes szepegéssé csitult.

Salgóné kilesett az ajtón. Hálóingben, mezítláb Emimhez surrant, és fülébe súgta: „Kérj apustól bocsánatot!” Emmi meg se moccant. Az anya könyörgött, mind izgalmasabban suttogott. Az ilyen suttogás rosszabb, mint a hangos lárma, ébresztőbb, mint a harsogó trombita. Ha a karjára dűlt apa aludna, akkor is fölébredne. De nem aludt. Leste a suttogó jelenetet. Illanó mámorában egyre levertebben bölcselkedett. Behunyt szemmel látta a bírát, Emmit, aki előtte áll, és nem hisz neki. Egyszer mondott igazat életében, nem úgy igaz, ahogy mondta, mégis igaz. „Hazudik” – ezt mondta szemébe a lánya. Akármit csinálhat a lányával, éheztetheti, verheti, eladhatja, mégsem szólhat vissza az apjának: „Hazudik!” Nem mondhatja, a törvény előírja a köteles szülői tiszteletet, és mégis, a napokban olvasta, hogy a bíróság felmentett egy apagyilkos leányt, így mélyül el Salgó. Hallja az egyre viharosabb suttogást, hallja: „kérj bocsánatot!”… Ekkor fölemeli a fejét, feltápászkodik. És hogy felkelt az asztaltól, és megtett néhány ingadozó lépést, részegsége visszaszállt beléje. Ez nem volt baj, mert gondolatai lágy érzelmességben olvadtak föl.

– Drága Emmi, nem kell bocsánatot kérni – szólt Emmi mellé ülve. – Miért kellene bocsánatot kérni?… Mert azt mondtad, hogy hazudtam? Hát te nem hazudsz? Te is hazudsz. No, most visszaadtam… Két hónapja hazudsz… no, ne tagadd! No, engedd, hogy megöleljelek. Semmi harag. Két hazudozó igazat mond, amikor egymást hazugnak szólítja. Ennyi az egész. Bár én… furcsa dolog… Emmi… vagy hogy szólítsalak? Talán úgy, ahogy bolondos anyád egykor szólított: Mi. Édes Mi… Mim, gondolj arra, hogy sokszor voltam jó apád. Mi… Mi… egykor kicsi voltál, azt vettem meg neked, amit akartál. Emlékszel? Egész kicsi, három éves voltál… Egyszer az Andrássy út sarkán vettem neked egy léggömböt… „Még” mondtad. Vettem még egy léggömböt, és sokszor mondtad, hogy „még”, és én vettem neked tíz léggömböt… majd elvittek kicsi lányom, majdnem elröpítettek, de én fogtam a kis kezedet. És konflisba ültünk, te az ölembe, és tartottuk együtt a léggömböket, így kocsiztunk, és az Andrássy út népét felvidítottuk. Szegény volt apád, kis tisztviselőcske, tíz léggömb egy korona, a konflis egy korona… nem, sajnáltam, megérte, hogy a kislányom arca örömtől piroslik, és boldogan visítgat… Akkor mindketten boldogok voltunk, és nem hazudtunk egymásnak, és arra sem volt szükség, hogy igazat mondjunk egymásnak. De azóta felnőttünk, kislányom, veled együtt nőttem én is fel, ez az egész süllyedt világ is velünk együtt nőtt fel, a mai világban mindenki egyidős. És amióta így együtt nőttünk föl, csak két dolgot tudunk: hazudni egymásnak, igazat mondani egymásnak, és egyformán borzalmasak vagyunk, akár hazudunk, akár igazat mondunk… Miért [381] kell bocsánatot kérni? Nina, ne fáradozz ebben, inkább légy kedves, adj még egy pohár bort. Emminek is adj… Úgy…

Emmi kiitta borát. Szomorúan nézett apjára.

– Kár érted, apus…

Salgót ez a három szó égbe emelte. Fölkelt, és színültig telt poharát magasra tartva mondta:

– Köszönöm, lányom. Igazad van. Kár értem… ó, be kár… és kár érted is.

– Apus, feküdj le… – állította meg szónokló apját Emmi, aki mind zavarosabban beszélt, és alig állt a lábán.

– Köszönöm gyöngédséged. Csókolj meg, Emmi… Édes Mi… Köszönöm, hogy megcsókoltál… Édes lányom… már… hajnalodik… Fel tudok én kelni reggel hétkor? Nem tudok… Emmim… menj be reggel az irodába… Mentsd ki részeg apádat az igazgatónál… Lefekszem, gyermekeim…

*

– Az igazgató urat keresem.

– Én vagyok.

– Salgó Miksa leánya vagyok.

– Schenk… kezeit csókolom.

– Apám üdvözli igazgató urat, és üzeni…

– De tessék… bocsásson meg, hogy nem azonnal… – dadogott az igazgató. – Parancsoljon a szobámba… bocsánat, előre megyek…

A tisztviselők csak néztek az ajtó felé, mely mögött most már egyedül bámulhatja az igazgató Salgó Miksa szépséges leányát.

– Te jó Isten! – kiáltott fel az egyik tisztviselő. – Ez a hölgy Salgó Miksa leánya? Becsületszavamra mondom… két hónappal ezelőtt – a bátyám utazott el, őt kísértem ki – a Keleti peronján ezzel a hölggyel sétált Stux… Az ember ritkán látja Stuxot, elgyönyörködik benne… A fene törődött akkor a nővel… Uraim, mielőtt Stux felszállt a vonatra… ez a nő… megsimogatta az arcát… És Stux lehajolt a ragyogó nő kezére… és percekig csókolgatta. Esküszöm, hogy már mozgott a vonat, amikor abbahagyta a kézcsókot…

– Szenzáció!… Stuxról kiderült, hogy… ember… – gúnyolódott az információs osztály főnöke.

– Uraim! – javasolta a szaldokontista –, mégis legyen estére pezsgő!

– Biztos, hogy az igazgató és az irodafőnök között fog ülni – sóhajtott a legfiatalabb gyakornok.

Nem fecsegtek tovább. Emmi távozott. Az igazgató átszellemült arccal kísérte az ajtóig…

…

Salgó déltájban megjelent az irodában. [382]

– Igen… csak múló gyengélkedés, semmi baj… estére az asztalon fogok táncolni… Hogy gyönyörű a lányom?… Csak dicsérjék, uraim… Egyetértek önökkel. Nincs a világon férfi, aki szerelmesebb lehetne a lányomba, mint én… Igen… Szerelmesen szeretem a lányom. Remélem, igazgató úr is megismerkedett vele.

– Igen. Nagyon boldog voltam – mondta Schenk, és Salgót átkarolva vitte be szobájába.

*

– Egy kis mulatáska volt nálam. Váratlanul vendégek leptek meg. Nem mondhattam nekik: „Uraim, hölgyeim, nekem holnap bankettre kell mennem”… Vendégeimnek kedvük szottyant hajnalig mulatni. Ez az én gyengélkedésem története… Nos, hogy vagyunk, kedves barátom-uram? – kedélyeskedett Salgó, és megveregette az igazgató vállát.

– Köszönöm, jól… Ha megengedi… ahogy tegnap megbeszéltük… – szólt az igazgató, és egy borítékot nyújtott Salgó felé.

Salgó belenézett a borítékba, melyben ott lapult az ezres bankjegy. Zsebre vágta, aztán átölelte az igazgatót.

– Közöttünk nincs írásra szükség, ugye?

– Nincs. Úgy érzem, hogy jó barátok vagyunk.

– Igen. Testi-lelki jó barátok… Barátságomra mindig számíthatsz, Vilmos öcsém.

– Tudod, Miksa bátyám… az ember sose tudja… lehet, hogy hamarosan szükségem lesz támogatásodra.

– Meglesz, Vilmosom… légy nyugodt… nincs semmi baj … sőt!… embert csinálok belőled…

VII.

Emmi megkapta Stux levelét, melyben Párizsba hívta. Végre megértette a táviratot. Stux meggondolta magát, ő jön haza. Szegény ember: kínlódva ír tele néhány ív papirost, és az utolsó pár sorban hívja maga után, aztán táviratoz: „ne jöjjön!…” így csúfolkodik önmagával, keservesen játszik, táviratot küld… Ha tudná, mi kerekedett belőle… Hazajön. Jöjjön. Legyen még nagyobb a zavar. Az ő életében mindenki csak zavart csinál, és ő tehetetlen. Hol vannak már a rendcsinálási tervei? Minden és mindenki elbuktatja őt. Apja éjszakai viselkedése, össze-vissza beszédei gondokba ejtik. Elment az irodába apját kimenteni. Meghökkent attól a nagy tisztelettől és hódolattól, mellyel az igazgató fogadta. Szinte menekülve hagyta el a Hitelezők Szövetsége irodáját, mintha egy bűntény színhelyéről futna el… „Boldog leszek, ha megjelenik a ma esti banketten, amelyet édesapja, az én drága Miksa bátyám tiszteletére rendezünk” – hajbókolt előtte az igazgatói. „Igazán jöjjön el, hölgyvendégeink is lesznek, édesanyám is megjelenik”… Mit csinált ez az ember… mit művelt megint az apja? Elmegy [383] pénzbeszedőnek, és ahogy tegnap este mondta, két hónap alatt felmászott az ezredik emeletre. Ma este bankett. Az igazgató is mondta… Hogy lehet ez? Komoly iroda. Negyven tisztviselő. Az igazgató fényes irodában ül… és „Miksa bátyám”. Mit művelhetett az apja ezekkel a tapasztalt emberekkel?… Becsapta, megtévesztette őket? Vagy mégis úgy van, hogy nagyon tehetséges ember, csak módot kell neki adni arra, hogy képességét bebizonyítsa? Kérdésére nem adhat magának tagadó választ, hiszen apja már megmutatta egyszer, hogy a maga erejéből egészen alulról magasra tud felkapaszkodni… Talán most is. De mit ér, ha így van? Apja fel tud kapaszkodni, de nem tud megkapaszkodni… most lesheti, hogy melyik pillanatban zuhan megint alá…

– Itthon van Emmi? – hallatszik be hozzá most érkező apja hangja. Hogy cseng a hangja, és milyen meleg! Egész éjjel ivott. Ágyban, vizes borogatások között kellene most feküdni ennek az öregembernek, aki már előtte áll, és egy bokréta piros szegfűt nyújt feléje.

– Első fellépésed nagy sikert hozott. Fogadd el e néhány szál virágot tőlem nagy sikered koszorúja gyanánt… Az igazgató remegve ejtette ki előttem neved… Győzni fogunk, lányom.

– Győzni?

– Igen, győzni fogunk.

– Fogunk?

– Úgy van. Napok óta együtt harcolunk anélkül, hogy tudnád. De végre be kell avatnom téged a dologba. Semmi szavalás, semmi szócséplés. Ragyogó tények vannak jelen. Vedd tudomásul, hogy a Hitelezők Szövetsége – az enyém.

– Apus, mondd, mit tettél?

– Semmit. Becsületszavamra, semmit. Mindent rám erőszakoltak… Isten engem úgy segéljen… Egy görbe szót sem ejtettem ki… és nem vettem el senkitől semmit… azaz… ha el is fogadtam volna valamit, az úgyis a családban maradna… De semmi, a legkisebb folt sem esett a becsületemen… a te boldogságodra esküszöm.

– Arra lehet esküdni…

– Boldog leszel, lányom… Edus is… szüleid is… csak segítened kell nekem, csak légy szófogadó. Ma este minden eldől. Ma este Schenk Vilmos, a Hitelezők Szövetségének igazgatója megkéri a kezed, és ha akarod, diszpenzációval holnap megesküszik veled… Elő kell keríteni Edust is, várja a menyasszonya, a Hitelezők Szövetségének pénztárosnője, akinek húszezer pengő megtakarított pénze van… Mit szólsz hozzá ?

– Egyelőre semmit. Beszélj tovább. Érdekel. Érdekel!… Hogyan, miért erőszakolták reád mindezt? Mit műveltél, hogy ilyen ragyogóan erőszakoskodtak veled?

– Már többször megesküdtem, hogy nem „műveltem” sem[384]mit. Csak gyönge voltam: hagytam magammal erőszakoskodni. Eleinte mosolyogtam. Tudod, hogy szeretem a mókát… Már mindenki komolyan vett mindent, én még mindig csak kabaréztam. Minél jobban kabaréztam, annál komolyabban tárgyaltak velem… És különben is te vagy az oka mindennek. Igen, te… Ez a nagy komplexum százszázalékosan belőled szálazott… Kérlek, Emmi, hagyj beszélni… Nézd, mi ketten tudjuk, hogy Stux a te kedvedért juttatott engem álláshoz… Stux két hónapja, hogy elutazott… és azóta folyton szomorúnak látlak. Rosszul tetted, hogy megtévesztettél. De én csak azt láttam, amit láttam, hogy szomorú vagy. Miért? Mert az a Stux elcsábított, és néhány nap múlva félre… no… elhagyott, külföldre ment… és talán itthon is van már, de ehhez már nincs semmi közöd… Dühbe jöttem – elvégre atyád vagyok –, és tegnapelőtt az irodából telefonon felhívtam Stuxot, hogy kérdőre vonjam. Le akartam hordani, de szerencsére még nincsen itthon, és így csak az irodavezetőjének mondtam meg a véleményemet. Ne félj, kényes dolgokat nem emlegettem, csak annyit mondtam, hogy nagyon rendetlen ember az a Stux, de én majd rendre tanítom… Ne szörnyülködj! Nem lesz semmi baj belőle… Mindjárt nevetni fogsz… Tudod-e, hogy a Hitelezők Szövetsége szőröstől-bőröstől Stux tulajdona? Tudod-e, hogy abban az irodában még kiejteni sem merik annak az embernek a nevét? Nohát én kiejtettem. Ki én!… És az egész irodát elbűvöltem. Igazgatóstul együtt leborultak előttem… Azt hitték, hogy tudja isten, milyen közel állok Stuxhoz, királynak néztek, aki álruhában jár köztük… És ez mind még semmi!… Tudod, tegnap én vettem át Stux táviratát… Joggal. Egyszerűen Salgónak szólt… Leesett apai szememről a hályog… No, én jól meggyanúsítottam ezt a derék embert. Nem voltál itthon, zsebre vágtam a táviratot azzal a szándékkal, hogy majd este átadom neked. De… fatális véletlen… az irodában kiejtettem a zsebemből, és mialatt a kávéházban uzsonnáztam, mindenki elolvasta. „Ne jöjjön, holnapután indulok hazafelé”… No, ezt a táviratot lefordította az igazgató és az egész tisztviselői kar a maguk nyelvére. Röhögni kell. Most már teljesen világossá vált előttük, hogy nagy ember vagyok, hogy Stux is fél tőlem. Fél, hogy utánamegyek Párizsba, hogy valamiért megmossam a fejét, és táviratban könyörög, hogy maradjak itthon, inkább ő jön haza… Hát ezért erőszakoskodnak velem. Az igazgató számára ma nincs jobb parti, mint te, lányom.

– Befejezted?

– Nincs tovább.

– Nem hallgattál el semmit?

– Amit nem mondtam el, az nem lényeges. Mit dicsekedjem? És ha volna is még néhány nevezetes mondanivalóm, miért mondjam el? Hiszen nincs semmi bátorító a tekintetedben. Nem látom, hogy tudomásul vennéd, hogy minden csak a te érdekedben történt… Egy apró mosoly sincs az arcodon…

– Apus, te gyöngeelméjű vagy… Ha méltó lányod volnék, [385] ha én is veled tartanék ebben az „erőszakban”, jól mondtad, kabaréban – mit érne az?… Két nap múlva hazaérkezik Stux, és kiderül minden.

– Úgy? Gyöngeelméjű?… Nem engedem az ügyet mellékvágányra terelni… Csak annyit mondok, hogy nem vagyok gyöngeelméjű … Stux hazajövetele benne van a kalkulációban. Apád nem paralitikus… Köszönöm, lányom, durva sértésedet. Megérdemeltem… Stux hazajön, de te kész helyzet elé állítod.

– Én? – szörnyülködött el Emmi.

– Igen, te… Mondtam már, hogy segítségemre kell lenned!

– De nem segítelek… Hiszen már tudod, hogy én és Stux… hogy közöttünk…

– Hohó! Ennek a viszonynak meg kell szűnni… Most már megértheted tegnap esti felháborodásomat. Most már tudhatod, hogy miért tiltakoztam az ellen, hogy… nem akarom megismételni, emlékszel te jól… úgy verted az asztalt, mintha kocsmában lettél volna… Megengedem, hogy furfangos eszközökhöz nyúlok, de nem tudom, hogy melyik erkölcsösebb kettőnk között. Te? Aki várod haza Stuxot, hogy néhány hónapig a szeretője legyél, vagy én, aki egy ragyogó látszatot felhasználok arra, hogy a lányomat férjhez adjam… Ó, ha tudnád, hogy az apák a látszat hány millió változatát koholják, találják ki, hogy lányukat férjhez adhassák! Zseniálisabbak, trükkösebbek, mint a leghíresebb író… Én vagyok a becsületes… Salgó Miksa lehet gazember, de mint apa becsületes… Salgó Miksa lehet gazember, de mint apa becsületes… Ma este, igenis, elmegyünk a bankettre. Schenk igazgató ma este megkéri a kezed. Gondom lesz rá. Neked is legyen gondod rá… És csak jöjjön haza Stux. Majd te elintézed, hogy áldását adja a frigyre. Schenk, aki a leépítéstől fél, boldogan fogadja Stux áldását… Ha pedig Stux vonakodnék? Akkor úgy látszik, hogy ő akar téged feleségül venni. Abba én szívesen beleegyezem… az is az én művem lesz… Nem várt, ragyogó fordulat.