Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

A jugoszláviai magyar kultúra fejlődésével nagy általánosságban meg kell elégednünk. Meg kell elégednünk, mert tudjuk, hogy azt a keveset, amit sokszor önámító túlzással jugoszláviai magyar kulturális életnek nevezünk, szinte a semmiből teremtette alig két tucat ember: néhány intellektuel, író, újságíró.

Kezdetben nem volt semmi. Néhány újság és néhány nagyon gyenge egyesület, melyet csak túlzással lehetett volna kulturális megnyilatkozásnak minősíteni. Az itt élő magyarság kulturális tekintetben mindig elhanyagolt volt. Ez a föld kevés kultúrértéket termelt ki, s aki itt valamit jelentett, hamarosan elvándorolt. Jellemző, hogy annak idején a DMKE alig terjesztette ki működési körét az itteni magyarságra. A színház jelentette leginkább kultúréletünket. Dr. Milko Izidor nívós vezetésével és Lányi Ernő törhetetlen energiájával isikerült elérni, hogy Suboticán rendszeres előadásokat tartsanak. Ezenkívül – alig volt valami. Nem volt meg a vágyakozás a kulturális életre. Közel esett ide Budapest. A vezető magyar társadalmi rétegek nem érezték át azt a kötelezettséget, amely reájuk hárult a helyi kultúra kialakításában. Annyira közönyösek voltak a magyar ügy iránt, hogy az államfordulat után Jugoszláviából nemcsak a hivatalnokosztály jó része költözött el, hanem a jómódú földbirtokosok is, s pénzzé tévén vagyonukat, hazafias fájdalom ürügyén cserben hagyták a jugoszláviai magyarságot.

Szellemiekben megfogyatkozott s anyagiakban legyöngült intelligencia maradt itt. Ez a kultúrában gyenge felkészültségű, kisebbségi kulturális munkában tájékozatlan osztály csak sok kezdeti hiba után jutott el a mai eredményekhez. Ezt a munkát a csehszlovákiai vagy romániai magyarság kultúrtevékenységével összehasonlítani nem lehet. Elmaradottságunk okai: a történelmi osztályok hiánya, a tradíciónélküliség és a gazdasági gyengeség. De ha anyagiakban erősebb is volna a jugoszláviai magyarság, hiányzik belőle az áldozatkészség erkölcsi feltétele. Márpedig anyagi áldozatok nélkül nem lehet kultúrát fenntartani, s még nehezebben a magára hagyott kultúrát megerősíteni. Gondoljunk azokra a követésre méltó cselekedetekre, amelyekkel a hajdani magyarországi szerbség kultúrintézményeit életre hívta. Nemcsak a Srpska Maticára és a Tökölianumra kell emlékeznünk. Rengeteg alapítványt létesítettek, melyek lehetővé tették, hogy ezen a területen a szerb népi kultúrát megteremthessék és fenntarthassák. Áldozatkészségük folytán ezen a területen sokkal több szerb dalegylet, olvasókör és könyvtár volt, mint ma – magyar.

A jugoszláviai magyarság aktív szaldója: két-három, komolyabb munkát teljesítő kulturális egyesület. Tisztán kulturális jel[367]legű magyar egyesület egy sincs, ellenben vannak kombinált társadalmi és kulturális egyesületek. Színház – nincs, csupán műkedvelő együttes, amelyet a Suboticai Népkör teremtett meg. Esztendőnként tartanak jó néhány elfogadható színházi előadást Somborban, Bečkereken és Sentán. Az újabb időkben van két-három komolyabb munkát teljesítő dalegyesület. Alakult egy irodalmi egyesület, amely létének pár hónapja alatt még nem végezhetett számottevő munkát; egy havonként megjelenő irodalmi folyóirat, irodalmi hetilap, ifjúsági szemle és öt napilap, ezek közül az egyik bő irodalmi melléklettel.

A magyarság kulturális törekvései és a jugoszláviai magyar nép között a kulturális kapcsolat nagyon laza. Ami itt kulturális munka, legyen az bármily becsületes és tisztességes szándékú, addig meddő próbálkozás és gyökértelen marad, amíg az iparos- és földművelőosztályt abba bele nem vonja.

Hogy a falu népének és a városi kispolgárságnak ma igen kicsiny a kulturális felvevő képessége, az nem ennek a generációnak a hibája. Ez a régi idők bűne és súlyos mulasztása. Keveset törődtek azzal, hogy a nép olvas-e vagy sem, s nem gondoltak arra, hogy az itt élő magyarságot éppen mert nemzetiségek között laktak – fokozottabb figyelemben részesítsék.