Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

16.

A regényt Pesten fejeztem be, elég kedvetlenül. Szegény Boda Zoltánnak annyit kellett párlódnia, desztillálódnia a Pokol, Purgatórium és Paradicsom egyre mennyeibb hőfokain, hogy a halál tulajdonképp a végső, boldog elillanás pillanata legyen a számára; de engem már hajtott a türelmetlenség (talán rossz is volt a lelkiismeretem halhatatlan „impotens” felemmel szemben), fölsrófoltam hát a borszeszlángot a regény alatt, s Boda Zoltán az utolsó körökön jóval hamarabb illant át, mint azt a mennyei út nyugodt menete megkívánta. A Napkelet medrükből kiszorított írói is elégedetlenkedtek; az új évfolyamba nem nyúlhatott át a regény, mindenáron be kellett fejeznem, ők is megkönnyebbültek, én is. Tormay, akit annyit szorongattak ezért a rettenetes munkáért, melyben „semmi más nem történik, mint hogy a hős egy fa alatt ül, és beszél” (ilyen jelenet nincs a regényben, de általában ez volt az összbenyomás), az utolsó folytatás megjelenése estéjén üdvözlő sürgönyt küldött, melyet a feleségem és én az előszobában hálóingben vacogva bontottunk fel. A Napkelet szerkesztősége és munkatársai nevében gratulált a „nagy regényhez”, melyet az egész szerkesztőségből és munkatársi táborból igazán csak ő érzett „nagy”-nak. Ilyen derék asszony volt! Pedig akkor már neki is megvolt a maga sérelme. Ahogy Hartman János mondta: átpártoltam a Nyugathoz.

Nem sokkal azután, hogy Felsőgödről beköltöztünk, Farkas bejelentette, hogy Babits Mihály meg akar látogatni, vigyázzak, hogy ne legyen nálam abban az időben senki; Babits idegenek közt bezárkózik s feszeng, üldözöttnek érzi magát. Ma elhessegettünk minden élőt a ház tájáról, s izgatottan vártuk a megtisztelő látogatást. Akkoriban őt becsültem a legtöbbre a kortárs írók közt, s jólesett, hogy ha betegségem ürügyén is, ő jön el hozzám, a fiatalabbhoz. Amíg vártam, bele-belenéztem abba a tükörbe, amelyben lelkünk fürtjeit szoktuk megigazítani s találgattam, nem csalódik-e majd abban, amit vár tőlem. Az utolsó negyedórában betoppant Lőrinc doktor. Mi ímmel-ámmal feleltünk neki, s tűkön ülve lestük a csöngőt, hova rejtsük el, ha Babits beállít. Megmondtam neki, hogy Babitsot várom. Annál nyugodtabban ült a helyén. Amikor Babits csöngetett, azt is megmondtam, hogy négyszemközt akar beszélni velem. Ezt nem hitte el, de elment szívében a bizonysággal, hogy irodalmi karrierjét én állom el.

Azt hiszem, mind a ketten elég zavartak voltunk az első látogatás alatt. Babitsot az idegen környezet nyugtalanította, engem lámpaláz. Még mindig nem volt olyan barátom, akivel a legbensőbb ügyeimről beszélhettem volna. Azt a fiatalembert, akit Osvát Ernőtől kértem, négy esztendei irodalmi sürgölődésem alatt sem találtam meg. Most itt volt velem szemben a „fiatalember”. Nagy homloka alól rám-rám emelte sötét szemét, melynek szenvedélyes fénye [355] szűkölő zaklatottság páráin át ért hozzám. Engem egy rikkancs vagy pincérlány, aki fölkészületlen oldalamról közelít hozzám, előbb kibillent a modoromból, mint akármiféle író, akivel végre is közös táblán sakkozom, ha szembe ül velem. Most mégis kibillentem. Rajtakaptam magam, hogy véleményeimet óvatosabban fogalmazom, mint érzem, s nyitva-nyitva hagyok egy ajtót, amelyen visszaszökhetek, ha a partner homloka besötétedik. Proustról beszéltünk. Én minden mai írónál többre becsültem, de óvatosságból megjegyeztem: „Igaz, hogy vannak rettenetes dolgok is benne, de… – „Rettenetes? – kapta fel a fejét Babits. – Az ma, ami a maga korában Dante.” Akkoriban én ugyanezt gondoltam, de most már igazolnom kellett valahogy a rettenetes szót. Igazolnom, tompítanom. Közben szégyelltem is magamat a kertelésért, hazugságért. És ha csalódik, hát csalódjon; a fontos, hogy én én legyek. Hanem a találkozás utóíze már rossz volt, s megmondtam másnap Farkasnak is. Ő csodálkozott: Babits „jó benyomással” ment el, nagyon „melegen nyilatkozott”. De mi az, hogy melegen nyilatkozott?

Néhány nap múlva én látogattam meg őt. A könyveivel borított négy fal közt sokkal otthonosabb volt, mint nálam. A bizalmatlan, kémlelő tekintet itt egy átmelegített tudós odú mélyéből emelkedett a betolakodóra, s ha az ember el tudta felejtetni vele, hogy kívülről jött, szívesen elő-előszedte játékait, s mint egyik gyerek a másiknak megmutogatta, fölcsavarta, elmagyarázta. Tulajdonképp ez volt a legvonzóbb benne: a szellem és költészet dolgaival játszó embernek ez a boldog elmerülése, amelyet minden kívülről jövő hang csak nyugtalaníthatott. Az emberekben ő elsősorban azt szimatolta, hogy ártani akarnak-e ennek a játéknak, vagy megdicsérik érte. Veszedelmek mosták körül ezt a könyvesszobát, s ő azt figyelte rajtunk, hogy a veszedelmet hozzuk-e, vagy elhárítónak, szövetségesnek jelentkezünk. Én például a Babits-kritika írója voltam neki, ez határozta meg helyemet, értékemet, irántam érzett barátságát. Volt valami megható abban, ahogy ez a szövetségesek után tekingető, megszorított lélek viselkedett velünk, fiatalokkal szemben. Szinte könyörgött, hogy tartsuk meg a jóindulatunkban.

A Baumgarten-alapítvány akkor még nem alakította ki azt a hozsannázó kórust, amelynek a fenntartása és táplálása az utóbbi esztendőkben szinte betegségévé vált. Az első kiosztás után csak az elégedetlenek üvöltése hallatszott, s egy-két olyan bírálat, mint egy esztendő előtt az enyém, elveszett a népszerűtlenségnek abban a nyomasztó égmorgásában, melyből ő új és új viharokat szimatolt. Nem elég, hogy az ifjúság nagy része Szabó Dezső torzképén át gondol rá, benn a Nyugatban Osvát Ernővel kellett ölelések formájában ugyan, de birkóznia. Ez a harc elég régi keletű volt, s kezdett elfajulni. Osvát nem szerette Babits gondolkozói és prófétai hajlamait. Babits játsszék a játékaival, s ne merevítse magát az attitűd gyönyörűségéért nem neki való szerepekbe. Babitsot sértette ez a lebecsülés. Elismerte Osvát érdemeit a Nyugat szervezése körül, de úgy érezte, hogy mint a Nyugat parancsnoka az ő helyét bitorolja. Az első Baumgarten-díj osztásnál Osvát kellemetlenkedett [356] Babitsnak. Rá néhány hónappal Babits lépett ki a Nyugat szerkesztői közül; inkább süllyedjen el az egész, minthogy Osvát legyen az ő kapitánya. Osvát elleni panaszaiban bennem persze jó hallgatót talált. A négy év, amit a zugfolyóiratokban, a Nyugattól távol kóboroltam, bennem is felforrt: ha őt Osvát szigeteli el, az én száműzetésem is Osvát bűne volt. Egyik este, emlékszem, hármasban dohogtunk Osvát ellen, Babits, Sárközi György és én. A panaszok fölújultak, s egy új folyóirat terve is felvetődött. Úgy mentünk szét, mint akiket a közös harag megkönnyített. Másnap reggel kinyitom az újságot: Osvát Ernő a lánya holtteste fölött öngyilkos lett. Amikor mi szidtuk, talán a lánya fuldoklását nézte, vagy talán a redőnyt eresztette le, hogy ne lássák, amíg szívébe ereszti a golyót. Nagy ember volt, mégiscsak nagy ember volt. A halálával is megszégyenített. Szégyenkezésemmel gyászoltam őt, s ez volt a leghozzáillőbb gyász.

Nem maradt utána semmi a Nyugaton kívül, de ez furcsa vagyon volt, nem hajtotta, hanem itta a pénzt, s mégis akadt rá örökös; az egyetlen deficites vagyontárgy volt Magyarországon, amely a vállalkozók reménye szerint erkölcsiekben kikamatozhatta, amit ráfizetésben beleöltek. Meg is indult érte rögtön a huzavona. Gellért Oszkár a haláleset után visszavonult lakásába s mint Osvát Ernő irodalmi özvegye, porig sújtottan fogadta a részvétlátogatókat és a – kérőket. Az ő szíve Móricz Zsigmond felé hajolt, de Fenyő Miksa, az amerikai nagybácsi Babitsot ajánlotta. Végül is megosztoztak a Nyugaton: Móriczé lett az elbeszélés, Babitsé a líra és a kritika. A két szerkesztőnek persze más-más szándéka volt a folyóirattal. Móricz Zsigmond azt akarta megmutatni, hogy ha hozzáértő ember kezd el rajta gazdálkodni, a legszikesebb folyóiratból is ki lehet pumpálni egy kis jövedelmet; csak ne fessen úgy az a folyóirat, mint valami klasszika-filológiai szemle. Egy kis egészséges hírverés a magas irodalomnak se árt: koccintsanak egyet az írók a vidéki városatyákkal, kiáltsuk el, ha nem is jelent semmit, a „nemzeti koncentrációt”, s fedezzünk fel paraszt lángelméket, s ankétozzunk fontos, gyakorlati kérdésekről, majd megjönnek az előfizetők, ilyesmi kell a mai világban. Míg ő a Nyugat elszínháziéletesítésén fáradt, Babits a maga kisebb felében egy irodalmi fellegvár-félét akart berendezni, a nemesebb lelkek menedékhelyét a kor szennyes áramai felett. Nincs az az Osztrák-Magyar Monarchia, amelynek a két fele ennyire különbözött volna, mint a kétféle Nyugat; itt a demokrácia pufogott, ott az előkelő konzervativizmus vigyázott fölényére. A két szerkesztő egymást okolta: Móricz Babitsot az unalomért, Babits Móriczot az együgyűségekért.

Én a Babits hadosztályába kerülten s mint olyan író, aki alkalomadtán kézitusára is hajlandó, nagy becsben álltam, Babits Móricz mezei hadainak a szorító közelségében engem szemelt ki testőrparancsnoknak. Annál inkább bízhatott bennem, mert néhány héttel Osvát halála után Basch Lóránt, a másik Baumgarten-kurátor, megvitte a hírt, hogy az 1930. évre az évdíjat elfogadom. Azt hiszem, én voltam az egyetlen magyar író, akitől ezt előre, külön [357] megkérdezték. Nem ok nélkül. Akkor is éreztem, hogy nem szabad elfogadnom, s máig is azt tartom írói pályám legcsúnyább botlásának, hogy elfogadtam. Van néhány mentségem ugyan: a fogászatot betegségem miatt abba kellett hagynom, a házunkon volt egy csomó adósság, a telet délen kellett töltenem. Ha volt is néhány száz pengő tartalékom még – egyetlen jövedelmem az iskolaorvosi fizetésem volt, úgyhogy már az írók közt sem mehettem „gazdag ember” számba. De mégsem nyomorogtam, s ha homályosan is, mégiscsak éreztem, hogy ez a díj valami elszegződésféle, s Babitsnak is, nekem is, a barátságunknak is jobb lesz, ha szövetségünkbe, melyet én örömest vállaltam, nem tolakszik oda a pénz. Két dolog piszkált csak: a könyvtáram meg a hiúságom. Tanulmányaimhoz könyv kellett, s a drága, aktuális könyvektől, melyeket könyvtárakból nem lehetett kiegészíteni, a klasszikusokra nem futotta már, úgyhogy polcomról a legfontosabb remekművek hiányoztak. Amióta a fogászatot abbahagytam, nem is volt több remény, hogy még megszerezhessem őket, a Baumgarten-díj volt egy rendes könyvtár összeállítására az utolsó lehetőség. De talán ennél is nagyobb érv volt, hogy jólesett volna már egy kis nyilvános elismerés. Egy nagy regényem, több kötetnyi tanulmányom jelent meg már, s még a nevemet sem írták le soha sehol. Rongy zugfirkászok a sajtó segítségével egy-kettőre a nyilvánosság ölébe estek, rólam alig néhány száz ember tudott. A Baumgarten-díj mégiscsak valami elégtételfélének ígérkezett. S nem érdemeltem-e meg ezt az elégtételt? Az írónak persze legnagyobb kincse a függetlensége és a kiejtett szó szabad akusztikája, s az ilyenféle „elégtétel”-ek csak az írói züllés csábétkei, de én gyenge és hiú voltam; engedtem, hogy Basch meggyőzzön, s azzal a feltétellel, hogy a díjat az utolsó fillérig könyvekre költöm, s könyvvásárlásaimat kereskedői nyugtákkal igazolom, elfogadom a díjat.

Még meg sem kaptam, s már ereznem kellett nyugtalanító nyomását. Akkor jelent meg Babits új tanulmánykötete, s mint megbeszélésünk szerint minden jelentős munkáról, erről is nekem kellett volna írnom. Nekem a könyv nemigen tetszett. Ezek voltak azok a tanulmányok, melyekben Babits, mint az újabb magyar irodalom vezére lépett ki a helyi hatalmasságok elé, s egy oktávval a tárgy természete fölött megzendített írásaival kitűnő példát adott rá, hogy lehet a fenség és bátorság látszatát ártalmatlanság immunitásával hordani. A fenség fenséges, amikor fenségesnek kell lenni, de félénkség, mihelyt a helyzet gúnyt, vágást, kockáztató vakmerést kíván. Egy arcátlan megjegyzés ilyenkor fenségesebb minden „magas álláspontnál”, s Babits fennköltségében nem volt nehéz a felfelé menekülő ember retorikus kibúvóját felismerni. Ady nem beszélt ilyen szépen, de vezér volt; Babitsnál a lélek minél jobban pumpálta magát a szerepbe, annál jobban menekült belőle. Nekem ezt természetesen meg kellett mondanom, de mégiscsak bántott volna, ha barátságunk elején mindjárt megsértem őt. Kibúvóul az utolsó tanulmánykötet helyett egész tanulmányírói munkásságáról írtam, s mivel régibb tanulmányairól, különösen a Gondolat és Írás [358] darabjairól nagyon jó véleményem volt, az utolsó kötet rossz íze felhígulhatott a hosszú tanulmányban. A mérleg nem volt épp kedvező; hiszen az esszék alaki tulajdonságait dicsértem a gondolkozó rovására, de mégis inkább „igen” volt, mint „nem”, a felületes olvasó akár magasztalásnak is nézhette.

Sokak előtt fölösleges lelkiismeret-fitogtatásnak tűnhet fel a kis opportunista csínynek az elmondása, s bizonyos, hogy írók, akiknek nem a véleményalkotás és véleményhordozás a feladatuk, a legpimaszabb hízelgéseket követhetik el anélkül, hogy ez tehetségüknek vagy írói moráljuknak is megártson. Aki a „véleményt” aprópénznek tekinti, az úgy is osztogathatja. Nekem azonban ez volt a legnemesebb valutám, s ennyi hamis csengés elég volt hozzá, hogy egy pénzhamisító pálya neszét halljam ki belőle. Környezetem dicsérte a tanulmányt, de téli olasz utamra én egy árnyalat önvádat vittem magammal útravalóul.

Amilyen boldog világlátó rohamban indultam neki másfél év előtt Olaszországnak, olyan kéjutazó hanyagsággal ültem fel a vonatra most. Beteg voltam, betegszabadságon, a tél elől utaztam, s nem múzeumok felé, a feleségemnek nem kellett félnie, hogy feltörik a járásban a lába, rábíztam magam az ő tempójára. A bőröndömben Vergilius és az Odüsszeusz s a karácsonyesti Velence méztortáival, a Palermo alól kiötlő normannvilág s a kék tenger és a havas Etna közt fölfüggesztett Taormina nyugalmamnak és olvasmányaimnak háttere, díszletei voltak csak; a görög cirkusz alatt, a rózsás Giardino Publicóban fontosabbak voltak számomra a homéroszi szöveg szavai, mint a hiteles görög kövek a hátam mögött. Minden archeológiai hajsza nélkül utaztam, kikortyogatva a napi ellátáshoz járó bort, s versenyt lustálkodva a feleségemmel, aki boldog volt, hogy végre megtanultam „okosan utazni”. Igaza volt; én is jobban éreztem magam.

Január első napjaiban apadni kezdett a pénz, s mi segélyért sürgönyöztünk. Otthonról megnyugtattak, hogy föladták, néhány napon belül megkapjuk. Eltelt egy hét, tíz nap, már csak háromszáz líránk volt, s a pénz nem jött. A szerencsétlenek bank útján utaltatták át, mi várhattunk volna még két hetet rá – pénz nélkül. Az utolsó háromszáz lírával aztán fölkerekedtünk, s menekültünk észak felé. Milánóban derült ki, hogy a kedvezményes újságírójegy nem volt érvényes, még január elsején meg kellett volna újítani. Annyi pénzünk maradt, hogy a Brennerig egy harmadikos jegyet váltsunk. Bécsben megvettem egy Pesti Naplót, ott volt benn az arcképem a többi Baumgarten-díjasé közt. Odahaza a szüleim boldogan fogadták, most kezdték elhinni először, hogy csakugyan író vagyok. A kislányom még az ágyban volt, s bágyadt mosollyal forgatta a pici szicíliai szamaras kordét, amit Taorminától Felsőgödig takargattunk a számára. Az anyám említette, hogy néhány nap előtt beteg volt, a füle fájt, azért ilyen halvány. Ella fölöltöztette, s hármasban mentünk ki a Duna-partra. Útközben felemeltük őt, s úgy szaladtunk vele kétfelől a levegőben tartva. Ő nagyokat kacagott, de hazafelé panaszkodott, hogy fáradt, vegyük fel. Ölben kellett [359] hazavinni. Néhány nap múlva lázas lett. A láz egyre vadabbul ugrott a negyven fölé; orvos barátaim tanácstalanul álltak a jókedvű, eleven gyerek körül, akinek a magas lázon kívül látszólag semmi baja sem volt. Naponta más-más diagnózis alatt féltettük őt; félelmemben én is elbökkentettem egy diagnózist: miliaris tuberculosis. Az orvosok azt mondták, adjam vissza a diplomámat. Kórházba vittük, tanárok futkostak hozzá, szurkálták, tükrözték, röntgenezték. Több mint négy hét telt el így. S nekem újra meg kellett hallanom az aggodalmamból kiröppent kórismét: miliaris tuberculosis. Négy nappal a halála előtt.

17.

A nyelv lebecsüli a lélek ökonómiáját, amikor határtalan szenvedésről, feneketlen fájdalomról beszél. A szenvedés épp oly kevéssé pazarolhat bennünket egy bizonyos határon túl, minthogy az izommunka sem zsarolhatja tovább a testet, ha az izmok glikogénjét egyszer elpocsékolta. A léleknek is van ilyen glikogénje, amelyet szenvedés közben ellő, mint tüzér a muníciót, s ha arra a két-három hónapra gondolok, amely Taorminából való visszatérésünket követte, tulajdonképp azon kell csodálkoznom, hogy milyen kicsiny ez a készlet, különösen azokhoz az üres absztrakt tartályokhoz képest, amelyeket önérzetünk szeretne megtölteni vele. Pedig bizonyos, hogy a fájdalomnak ekkora pazarlására is ritkán képes az ember, s én magam, ha az egész családom elpusztulna is, nyomorultabb lehetnék, mint akkor voltam, de a fájdalom ezt a parádéját aligha bírnám még egyszer.

Huszonkilenc éves voltam, az életem öt-hat év óta emelkedőben. Volt családom, keresetem, munkám után egy darabka vagyonom, írói pályám, ha kanyarodókkal is, de fölfelé vitt; elértem az első nyilvános elismeréshez, voltak barátaim, és voltak irigyeim, megütköztem a betegséggel, Taorminából lesülten, megerősödve értem haza; tervekkel, melyek előtt szabadnak látszott a tér. Most hatalmas rohamra gyürkőztem, görögül tanultam, regényterveket készítettem, egy könyvtárra való munka forrott az agyamban, a gyerek első rosszullétéről alig vettem tudomást, apró gond volt, elhessegettem, mint egy darazsat, amíg a darázs belém nem döfött. A kislány előző nap kelt fel, s aznap vitték először sétálni. Hideg volt, soká hozták haza, én a lakásban türelmetlenkedni, majd dühöngeni kezdtem. Attól a pillanattól vége volt minden tervnek, tanulásnak, munkának, mint régebben egy-egy nagyobb irodalmi munkába, úgy vetettem magam az aggódásba. A gyerek közel 40 fokos lázzal került haza; nem fájt semmije, játszott, mint máskor, az orvos egy kis gennyet talált a vizeletében, s vesemedence-gyulladásra gondolt. Én azonban, ha már egyszer az aggódásra adtam a fejem, az érzelmek sajátságos logikájával szinte indokolatlanul túloztam a veszélyt, mintha az aggódás ereje siettethetné az aggasztó állapot elmúlását. Nem láttam indokoltnak a vesemedence-gyulladás kórisméjét; a gyerek napról napra romlik, ez valami előrehaladó betegség. „Nem miliaris?” Az orvosok kezdtek betegebbnek tartani [360] a gyereknél, s valóban, alig ettem valamit, az iskolában feltűnt, hogy néhány nap alatt egészen összeestem, a feleségem előtt alig türtőztethettem pesszimizmusomat. Mindez azonban még inkább önzés volt mint igazi szenvedés. Az emberben ott lappang a vadember, s természettudományi ismeretei ellenére is önkínzásokkal, böjttel, áldozattal próbálja kiengesztelni a háza fölött keringő, rossz isteneket. Minél önmarcangolóbban aggódom, annál hamarabb ülhetek vissza Arisztotelészem mellé, amelyet visszajövetelem után kezdtem Czebe Gyulával, új görög-tanárommal olvasgatni.

S az istenek mintha csakugyan kedvelték volna az ilyesféle sámánkodást; a gyerek jobban lett, s én boldogan tűrtem, hogy aggodalmaimért „utólag” kigúnyoljanak. De a javulás csak két-három napig tartott, a láz megint kiugrott, s a gyerek hatalmas vesevérzést kapott, most már az orvosok optimizmusa is megingott, s a gyereket Lőrinc doktor tanácsára a János-kórházba szállítottuk. Nincs leverőbb, mint amikor átmeneti megkönnyebbedés után a régi gond megint visszasompolyog a házba. Tompa düh nehezedett rám most, hogy az aggódás nem használt. Ami most készült, megéreztem erősebben „sorsom csillagánál”. A gyerek külön szobán feküdt, s a főorvos engedélyével Ella is, én is ott aludtunk vele; reggel a kórházi díványról tápászkodtam fel, autóbuszon rohantam ki a körzetemben, s délben reszketve kapaszkodtam fel a János-kórház aszfaltútján, a zimankós fák közt; szemem a jól ismert ablakon, amely mögött óraszám folytak a Grimm-mesék, mint valami virrasztó imádság, melyben ha az egyik pap kimerül, a másik veszi át. A gyereket – már csak kollegialitásból is – folyton vizsgálták, szurkálták, kezelték, úgyhogy valóságos fehérköpeny-iszonyt kapott; a párnába süllyedt fejét egyre nehezebben forgatta, úgyhogy csak a szeme követte nyugtalanul a mesélő mögött rendezkedő ápolónőt, és sikítva fúrta magát az anyjához, amikor a tálcán a fémműszerek megint közeledni kezdtek hozzá,. A könyökhajlata, fara össze-vissza volt szurkálva, s a folyosóra is kihallatszott szörnyű könyörgése: „Anyukám, mért engeded, hogy bántsanak?” Amikorra visszajöttem a szobában az anyja karjaiban pihegett, mint aki tudja, hogy egy időre megint megszabadult az üldözéstől. Az anyja, hogy időt nyerjen könnyei legyűrésére, nekem adta át a könyvet, s az ő kicsi, felzaklatott lelke megint belemerülhetett egy-két órára a Hamupipőke és a Hét gida narkotikumába. A betegségtől alig szenvedett valamit, észre sem vette, de a vizsgálatok jóvoltából a kórház egy kínzókamrává alakult, ahol még mi is összejátszunk ellene az orvosokkal. „Mért vagyunk itt? Mért nem visztek innen haza?” – hallottuk tőle a kérdést, amelyre az anyja teljes meggyőződésével felelhette: „Azért, hogy meggyógyulj”, én azonban, apa és orvos is egyszersmind, aligha tudtam volna ilyen meggyőződéssel válaszolni. Tifusz vagy szepszis, hangzott az orvosi vélemény, s én nagyon jól tudtam, hogy akármelyik, a gyerek életben maradhat vagy meghalhat anélkül, hogy ezeket a diagnóziskereső kínzásokat újra s újra végigpróbálnák rajta. De hazavitethettem-e őt innen? Elengedett volna-e ezek közül a vérvételek, gyilkos injekciók közül egyet is az anyja, akit reggel [361] az ágyában hálóingben föltérdelve láttam imádkozni, mint valami kis intézeti lányt, s a nők politeizmusával a pravazfecskendőkből is csodát várt.

Az első türelmetlen, önző aggodalom itt a kórházban egész elcsendesedett bennem, a folytonos kínzás s a megállíthatatlan pusztulás előtt nem éreztem mást, csak részvétet. A gyerek sokat okosodott az utolsó évben, már nem volt kisded, akit megcsiklandoz, megkacagtat az ember, s akivel szemben épp az apai szeretet olyan tehetetlen és ostoba; egy kis, lelkes lény volt, aki sok mindent megértett már abból, ami bennünk történt; s ezt egy váratlan mondattal, cirógatósan tudomásunkra is hozta. Itt, a kórházban, amint a betegség lehántotta róla a temperamentumát, egyre meztelenebb maradt ez a kis lélek, s egyre közelebb került a mienkhez, amelyet pedig a veszedelem csupaszított le hiúságaitól, apró vágyaitól. A halál szót nem ejtettük ki előtte, s mégis megérezte, hogy itt ugyanarról van szó, amiről mindszentek napján beszéltek neki a felsőgödi gyertyavilágos temetőben. „Ugye azért sírsz, anyu, mert meghalok?” – kérdezte egyetlen egyszer. Az anyja megrökönyödve hurrogta le, s nem tudhattuk meg soha, hogy milyen mélyről jött ez a kérdés, s felelt-e meg neki valami előérzet, Sejtés, félelemféle ott a nagy, fekete szemek mögött. Amíg egészséges volt, anyjához hasonlított, betegsége kihozta arcára a rejtettebb apai vonásokat, az én természetem égett, sorvadt a földig lehúzott, virrasztólámpa derengésében, s ha ránéztem, halvány arcából az én tekintetem nézett vissza rám. Iskolából jövet játékokat vettem neki, kis manikűr-készletet, kirakós gyöngyöt, gyerekszínházat. A családom korholt, jó lesz az a pénz, ha meggyógyul, üdülésre, utazásra. De az én előérzetem nem hitt többé a gyógyulásban, s a mosoly, amelyet az arcán felvillanthattunk, úgy éreztem, hozományának egy-egy darabja, s mindegy, hogy milyen áron vásárolhatjuk meg neki. Különösen a színházat szerette meg nagyon. Négy-öt féle színfal előtt dróton függő papíralakokat tologattunk, a Grimm-meséből ismert Hófeférkét, Hamupipőkét, Piroskát, de másokat is, akiknek a történetét én találtam ki. „Színházazzatok!” – könyörögte egy-egy nagyobb kínzás után, s azt a néhány falat ételt is csak úgy erőltethettük belé, ha közben a papíralakokon csüggött a szeme. A mese most már csak félöntudatlan, aluszékony kedvemben elégítette ki, ha egy kicsit elevenebb volt, a színházat kívánta. S mi lehetett volna ezekben a napokban fontosabb kötelességünk, mint hogy a farkas hangját vagy a gidák hangját minél tökéletesebben utánozzuk a drótok fölött.

Néhány nap után a főorvos beleegyezett, hogy konzíliumot tartsunk. Pocó aznap egy kicsit könnyebben volt, s a kihívott egyetemi tanár tífuszra állította a diagnózist, s a gyerek erős ellenálló erejét tekintve biztos gyógyulást ígért. Mindenki sietett föllélegezni, megkönnyebbülni. Már fogyóban volt a „glikogén”, kellett egy kis öröm, hogy magunkhoz térjünk, folytatni bírjuk a szenvedést. Úgy akartuk érezni magunkat, mint tíz nap előtt, amikor azt hittük, hogy a gyógyulás már megkezdődött. Lelkesebben beszél[362]tűk bele az ételt, és boldogok voltunk, hogy valamivel többet evett. „Már a szeme is elevenebben csillog – mondtuk, s a hőmérő minden tizedét latra vetettük tekintet nélkül a lázcsillapítóra. S az orvosok, akik belesodródtak a mi aggodalmunk ösvényébe, velünk együtt csalták magukat.

A betegség persze nem tűrte soká ezt az öncsalást. Egyik délben hatalmas hidegrázást kapott a gyerek, egész elkékült, a bőre felpuffadt, azt hittük, azonnal meghal. Néhány óra múlva jobban lett, de attól fogva nem volt bennem egy szikra remény sem. Nyílt lázadásban voltam az orvosok ellen, s nem láttam értelmét másnak, mint hogy a gyerek hátra levő idejét kellemesebbé tegyük. Nagy lázában hűtő fürdőket rendeltek neki. A gyerek már légszomjas volt, s a hideg vízben elkékült, s a fürdőszobából három kórtermen át is kihallatszott kétségbeesett kiáltása: „Vegyetek ki! Vegyetek ki! Vegyetek ki!” Néhány perc múlva ott vacogott az ágyban, üldözötten, összetörve. Én már csak azt néztem, hogy csiholhatom ki ebből a kékülő arcból még egyszer és még egyszer az egyre bágyadtabb mosolyt. Az utóbbi napokban egyszer tányért vettem a fogaim közé, s mint a mackó, cammogva táncoltam az ágya előtt, s két tenyeremet ó, összecsapva „pitiztem”, ő pedig krajcárt dobott a tányéromba. Most az éjszaka közepén megint rágyújtottam erre a mackótáncra, soha olyan lelkesen nem táncoltam, mint akkor, s amíg az anyja (ő be volt pakolva) a tányéromba dobta a rézkrajcárt, s bókolásomra az ő szája széle kissé elhúzódott, egész tisztán éreztem, egyetlen egyszer egész életemben, hogy ha itt állna mellettem a középkori solernói doktor, aki a más vérével gyógyít, oda tudnám adni érte, egy másik emberért habozás nélkül az életemet. S ebben a tudatban minden fájdalom ellenére is volt valami katarzisszerű.

Másnap vagy harmadnap a délelőtti vizitnél a főorvos valami gyanúsat hallott a tüdő felett, s újra átküldte a gyereket a röntgenre. Előző alkalommal az átvilágítás tiszta tüdőmezőket mutatott, azóta tíz nap telt, s már az átvilágítás is alig hagyott reményt, a fényképről még a laikus is megérthette, hogy akinek a tüdeje így tele van hintve pici, szürke árnyékokkal, annak hamarosan nem sok tüdeje marad a lélegzésre. Előttem titokban tartották a főorvos gyanúját, röntgenen délelőtt volt a kislány, amíg én Zuglóban mások egészséges gyerekeit kopogtattam, úgyhogy a biztos diagnózist attól kellett megtudnom, akitől legkevésbé vártam. Amint az emlékezetes kórházi úton meg-megállva, hogy a viszontlátást kitoljam, felfelé vonszoltam magam, feleségem apja és mostohaanyja jöttek velem szembe, karonfogva, ünnepélyesen, elegáns bundákban. Négy éve nem láttam őket, s jelenlétük ezen a kórházi úton épp olyan félreérthetetlen volt, mintha maga a Halál jelent volna meg Perszephonével karján. Hagytam, hogy (mintha tegnap találkoztam volna velük utoljára) kezet fogjanak velem, megcsókoljanak. „Holnap új konzílium lesz” – újságolták. „Lehet, hogy el kell utaznotok; nem az a baja van, amit idáig gondoltak, hanem a tüdején van valami… Amire te is gondoltál már…” Tehát mégis! Odafönn azután megismételték az ítéletet. Noha három hét előtt én böktem ki [363] az aggodalom túlzásaként először a „miliaris” szót, abban ott rimánkodott a remény, hogy barátok, események megcáfolják. Most nem volt több remény, a röntgenkép világos volt, az a lehetőségként odadobott szó: tény. Minden elképzelhető diagnózis közt ez volt a legrosszabb, nemcsak mert halált jelentett, hanem mert felém mutatott, mint egy ujj, amely a bűnöst jelöli meg. Ki fertőzhette meg a gyereket? Kinek volt a környezetében tüdőbaja? Csak nekem. Az orvosok olyan feltűnően bizonygatták, hogy „a villanyoson is megkaphatta”, hogy meggyőződésük szinte ordított a jó szándékból. Én rögtön ki akartam vitetni a gyereket haza vagy Felsőgödre, hogy legalább az utolsó óráiban ne legyen körülötte fehér köpeny és tű, de másnapra két előkelő orvos ígérkezett, hogy megnézi teljesen ingyen, hiszen orvos gyereke volt a haldokló, s most már úgy illett, hogy egy éjszakát még ott benn töltsünk vele. A kórháznak nemrég volt egy miliaris betege, egy tízéves fiú, aki csodálatos módon meggyógyult; felnőtteknél is leírtak már néhány gyógyulást, s ez adott némi alapot a tanácskozásra. A három orvostanár megállapította, amit úgyis tudtunk, hogy a gyereknek miliarisa van, gyógyulásához nincs sok remény, de ha egyáltalán meggyógyulhat, akkor csak Svájcban gyógyulhat meg, s nem itt. És – mint mondták, az orvosi álláspont – természetesen van ennek az útnak „egy szülői oldala is”, hiszen el kell készülni rá, hogy a gyerek idegenben hal meg. Nem mondhattam mást, mint hogy ha csak egy kis remény van, nem lehet szülői oldala az útnak, s bár teljesen hitetlenül, másnap reggelre tűztem ki az indulást. Néhány órám volt rá, hogy pénzt hajtsak föl, szerencsére a Baumgarten-alaphoz még nem nyúltam hozzá, s Basch Lóránt az esedékesen kívül még három hónapi részletet szabadított fel, a család is összeadott valamit, az egyik rokon jegyet szerzett, a másik csomagolni segített; a nagy készülődésben szinte megfeledkeztünk a gyerekről, aki most már otthon, az ismerős lakásban félig felöltözötten feküdt a dívány szögletében, s cserepesedő ajkai közt egyre kapkodóbban szedte a levegőt. Szegénynek az volt az utolsó kis boldogsága, hogy hazakerülhetett. Azt mondtuk neki, hogy meggyógyult, s az ebédnél odakéredzett az ölembe, jóízűen evett két dióspalacsintát savtalan, étvágytalan gyomrával; ennyit tehet még egy ilyen kis haldoklónál is a szabadulás öröme. Délután egyre rosszabbul lett, s a hozzátartozók, ismerősök sehogy sem akartak belenyugodni, hogy ezzel a haldoklóval a világnak nekivágjunk. Gellért Oszkárék, akik igazán meleg szívvel álltak mellettünk az egész betegség alatt, kihívatták Holló főorvost, régi barátjukat, hogy mondja meg ő is a véleményét. Holló esztelenségnek tartotta a svájci utat, s okos fellépése a feleségemet is meggyőzte: „Ha a folyamat meg akar nyugodni, az itthon teljesen nyugalomban előbb megtörténhetik, mint egy harminchat órás út után a világ akármelyik klimatikus helyén.” A feleségem, aki csak az utolsó napokban kezdett igazán megijedni, ebből a jóslatból valami kis biztatást csikart ki. Én pedig szégyenkezve ismertem be, hogy örülök a Holló érveinek, ez a kirohanás Svájcba már csak egy heroikus őrültség lett volna, amelyet az önérze[364]tem nem utasíthatott vissza, viszont a lelkemben nem volt meg hozzá a szükséges erő. Másnap autón vittük ki Pocókát Felsőgödre; ott feküdt egy plédbe burkolva a karomon; szinte a levegőben tartottam őt, hogy az út lökéseit, meg ne rázzák a testét, s a kis kertről beszéltünk, amelyben az új kapával ketten fogunk kertészkedni. A március eleji nap elöntötte a szobát, amelynek a közepén kis faágyát fölállítottuk, a szomszéd széknek támasztva ott kéklett az új kapa és az új gereblye, s az ágy lábában, a színház drótjai alatt Hamupipőke aranycipőjét hozta vissza a királyfi. Beszéltek aranyinjekciókról, de én már nem engedtem meg semmit; csak mesélni volt szabad és színházazni. A kislány egyre rosszabbul lett, lehunyt szemmel feküdt a mese árjában, de ha a mese elakadt, felriadt, s az utolsó, fülébe ragadt szóval követelte a folytatást. Lélegzése egyre nehezebbé vált, a szája előredülledt, mint a halnak, s feketülő körmei fölött lilán ütöttek át az erek. Feleségemen most tört csak ki a kétségbeesés; egy nap százszor is félrehívott, hogy próbáljak gondolkozni, kell lenni még valami mentségnek, volt valami eszelős ebben a tanácskozó s félig szemrehányó hangban, amitől dühöngeni kellett vagy nevetni. Én nem tudtam követni többé az eseményeket; a gyerek utolsó napjait élte, s én kinn jártam a Duna-parton, szemben a füzeket néztem, s a kanyarban csillogó váci tetőket. A „lélek glihogénraktára” kimerült. A beteg köré beszivárgó asszonyok azon sopánkodtak, hogy ha nem térek eszemre, én is utánamegyek a gyereknek. Valaki ezt mondta a hátam mögött: „Rettenetes látni, ha egy férfi ennyire szenved. Csakhogy én nem szenvedtem semmit; tárgyilagosabb figyelemmel soha nem lézengtem még a világban, mint ekkor. Teljesen üres voltam, s mintha újra kellett volna magamba szednem természetet és az embereket. Úgy szöktem el a gyerek ágyától, ahogy egy impotens szökhet a felesége mellől. Gyenge voltam, s gyengeségemmel elpárolgott a részvétem, kétségbeesésem, nem maradt bennem más, csak az önvédelem önző ijedelme. Amióta a gyerek megbetegedett, minden éjszaka ott virrasztottam a feleségemmel együtt, az utolsó éjszakára a szomszéd szobában vetettem ágyat, s megint eszembe jutottak irodalmi munkáim; ott határoztam el, hogy Kazinczy koráról könyvet írok; megcsináltam a vázlatát, s mivel nem volt más kéznél, Kisfaludy Sándor verseiben húzogattam alá a dolgozatomhoz szükséges sorokat. Ezalatt Pocó fel-felriadt, és el-elszunnyadt a kis, fehér ágyban, nehezedő légzése most először valami szorongásfélével töltötte meg őt, egyszer át is kéredzett az anyja ágyába. Az anyja odahajolt a kis elcsúnyult, kék arcocska fölé, megitatta, megvárta, amíg elaludt, de nem vette magához. Ez kegyetlenségnek látszik, s magyarázatot kíván. A tanár, igaz, lelkére kötötte, hogy vigyázzon a fertőzéstől, de a fertőzés, azt hiszem, nagyon távoli igazi indok, amikor a bomló test iszonyú érintése ellen védekezik a megrettent egészséges test, ha mindjárt egy anya teste is az.

Másnap reggel Pocóka megkapta azt az igen kis morfiumadagot, amelyet a légszomj csillapítására rendeltek. A morfium kellemes meleggel futhatott szét benne, ki tudja, milyen állapotában [365] nyomát érintve, mert még egyszer elmosolyodott, s azt mondta: „be szép!” Ez volt az utolsó szava. Már úgyis csak órái lehettek hátra. Mindnyájan éreztük, hogy az a légközpontnak szánt csillapítómilligramm elég lesz, hogy az egész élet örökre elcsillapodjék. Ma, amikor a lélek azóta ki tudja, hányadszor, megint teletömte a szenvedő muníció raktárait, könnyel a szemembe, írom ezt a részt, s alig értem, hogy fogalmazhattam én akkor alig néhány méternyire a haldoklótól az élő gyászjelentését, s hogy bírta Ella a rokonokat, ismerősöket lajstromozni. De épp azért volt ez így, mert előzőleg mohón, fiatalos túlzással szenvedtünk, s nem maradt több erőnk, hogy az élve maradók és a halálba sietők közt táguló rést egyre tehetetlenebb fájdalmunkkal áthidaljuk. A Halál ágyán, akár fogják a kezét, akár nem, mindenki magára marad, a haldoklók kiközösítése épp olyan elkerülhetetlen, mint a holttesteké. Déli harangszó után a nyugodt, kissé húzó légzés váratlan elmaradt, aztán még két-három kapkodó légvétel következett. Mindketten felugrottunk, Pocóka még egyszer felvetette magát, gyönyörű, fekete szemei, mintha valami borzasztó látványra meresztette volna őket, kidagadtak, aztán mindennek vége volt, s belőlünk, akik előbb még közönyös írnoki munkán bíbelődtünk, ki tudja miféle zsilip mögül, félelmetes megkönnyebbedéssel szakadt elő a zokogás.