Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

Dicsőség Istennek a magasságokban…
A mélyből kiáltok fel Hozzád…

I.

Az első emberi beszéd varázslás volt. Az ember kétségtelenül adott akkor is hangokat, amikor még beszélni nem tudott. Ha az őserdő bozótjában megsebezte kezét-lábát, ha hideg eső verte fejét, vagy játszi napsugár sütötte hátát, ha állatot pillantott meg, amelyre mint kedves zsákmányra vethette magát, vagy mely elől menekülnie kellett, ha párját karjába zárhatta, vagy gonosz vetélytársát kellett elriasztania – ez mind különféle, a mi fülünknek egyhangú, értelmetlen, de nem egyszer szenvedéllyel teli, velőtrázói, hangadások kíséretében történt. Ám ez csak olyan hangadás volt, mint az éhes vagy megnyugodott szopós babáé: egy-egy állapot reflex-szerű kifejezése minden eszmei célzat nélkül. Amikor a kisded hangját először hallatja, észreveszi, hogy olyasvalamitől szenved, amitől csak szoptató anyja tudja megszabadítani – akkor ezzel a hanggal már nem csupán hívja, hanem valósággal odavarázsolja szülőjét, akit talán nem is lát. Éppen így volt az ősember, mikor először állt előtte tisztán, hogy ez itt: ehető gyümölcs, meg kell közelíteni; az ott: veszedelmes ragadozó, menekülni kell előle vagy elűzni – ha lehet: megölni. Hogyan, miképpen? Az még csak cselekvés közben fog kialakulni; egyelőre a hang kitörése, a kimondott szó tisztázza a gondolatot, s megadja a lendületet az egyedül célravezető cselekvésre. Igazi varázs, amely addig nem sejtett erőket hoz segítségül, s mely a létért való harcban hatályosabbnak bizonyul még az izmok megfeszítésénél is.

Ma, ha beszélünk, már nem érezzük magunkat mindig varázslóknak, ma rendszerint tisztában vagyunk azzal, hogy miért nevezzük meg, s miért jellemzünk valamit szavunkkal, mit és hogyan akarunk vele elérni. Ám azért a szónak mint olyannak nem szűnt meg teljesen a varázsa. Sőt egyes szavak könnyen elbűvölnek, s gondolkozóba ejtenek, félelemmel, reménykedéssel töltenek el, tétlenségbe zsibbasztanak, tettre, harcra lendítenek. A szónokot, a költőt éppen az jellemzi, hogy a szavaknak értelmi jelentésükön fölül ezt a varázserejét ismerik és alkalmazzák.

Legvarázslatosabb szavaink közé tartozik e két melléknév: magas és mély, vagy még inkább főnévi alakjuk: magasság, mélység. Mindkét szó hallatára pillanatra megáll a gondolkozásunk; felettünk álló erő érzete fog el. Szédülünk és lendülünk. [346]

Régen megtanultuk már, hogy a magasság és mélység fogalmai csak a mi földi létünkre nézve érvényesek. Magasság az, ami fejünk fölött a földkéreg átlagos szintjétől a világűr felé messzebb van, mélység, ami lábunk alatt, a földgolyó vagy legalább a földkéreg valamely belső rétegében, égitestünk központjához közelebb esik. Tehát a felhő s a hegycsúcs magasan van, a tengerfenék s a vulkán tűzfészke mélyen. A földünkön kívül netalán élő és gondolkozó lényeknek ehhez a mi megkülönböztetésünkhöz igazán semmi közük sincsen. Azok számára csak saját lakóviláguk vonzásai, súlyviszonyai adhatják meg a magas és a mély fizikai ismereteit. A Nap lakója számára – ha ilyen élhetne – bolygóink közül az Uránusz és Neptunusz képviselné a magassági irányt, míg a mélységet: a napkorong több ezer foltos tűzmagja. Ha pedig olyan lényt képzelnénk, aki nem egy égitesten, hanem valamelyik csillagrendszeren volna otthon, annak számára – ha a mi rendszerünk peremén lakna – a Sirius még mindig magasan feküdnék, ellenben a Föld mélyen, s a Nap még mélyebben. Hát még a Tejút ki nem mutatható, de azért még mindig elképzelhető lényei számára…

Ám ne csapongjunk ilyen messzire.

II.

Inkább kérdjük: miért becsüli az emberi szem a magasabbat vagy a magasabbra helyezettet többre, s miért helyezte még a vallási képzelet is a haláluk után megdicsőült lényeknek és magának az Istennek lakását magasra, vagyis messzire létünk alapjától, a Földtől? És miért rak a föld felszínére, ennek mélységeibe leginkább csak bántó, rontó, acsarkodó lényeket, melyek bosszúból, régi fényes állásuk elvesztéséért egyre földrengést, dögvészt, viszályt igyekeznek az emberiségre hozni? S ha ezek mégis adnak termést, életet, miért teszik ezt is kegyetlen feltételek mellett, súlyos, véres áldozatok árán? Miért örökös alattvalói, szolgái azoknak a diadalmas, boldog lényeknek, melyek csak kivételesen tanyáznak a közönséges halandó által csak nehezen megközelíthető ligetekben, szigeteken, de rendszerint méltóságos hegymagaslatokon vagy éppen a felhők fölött? S még tovább: ez a legeslegmagasabban elképzelt lakás miért csak a fejünk fölötti világnak egy meghatározott területe: a Nap vagy más égitest –, miért nem az egész égboltozat által elénk tárt egész magasság?

Ezekre a kérdésekre a valláskeletkezési elméletek elég szabatos, de egészen mégsem adnak kielégítő feleletet. Eleinte az ember minden tárgyba, lénybe, jelenségbe egyformán hatalmas és se nem feltétlenül jó, se nem okvetlenül gonosz, de mindenképpen nehezen felismerhető, megkörnyékezhető és fékezhető szellemeket helyezett, melyek tehát lényegükben egyformák voltak a mezőkön, erdőkben, a sziklák barlangjaiban, a folyók és a tenger vizében, a posványok ingoványaiban, a hegyek csúcsain és a szakadékok fenekén. E szellemek szétválasztása a magasban uralkodó dicső és a mélységbe szorított tisztátlan lényekre akkor történt, mikor az [347] ember saját elhalt hozzátartozóival és őseivel azonosította őket, nem felejtvén el, hogy az egymással örökös harcban álló emberek közül a győztes erősek és okosak a vidékek fölött uralkodó magaslatokat szokták elfoglalni: ezért tehát itt temették vagy égették el halottaikat. Ezzel szemben a legyőzöttek, a leigázottak, a szolgák a mély lapályokra vagy éppen a mocsarak közé szorultak. Isten ebben az időszakban, halála után még mindig hatalmas őst jelentett; ősül pedig mindenki még a történelmi igazság elcsavarása árán is – ez már jóval az írott történelem kezdete előtt megtörtént – a magaslat hatalmas lakóit vagy ezeknek egyikét: a legkülönbjét szerette vallani.

Nagyon szép elmélet, ezt elismerjük, de ismételjük, hogy távolról sem kielégítő. Már azért sem, mert a harcokban győzedelmes embercsoportok magaslatokra történt letelepedése és a legyőzötteknek a mélyedésekbe való szorulása éppen nem egyetemes jelenség. Sőt az uralkodó helyzetre emelkedett embertörzsek igen sok helyütt és igen hamar választották lakóhelyeikül a kies völgyeket, síkságokat, folyam- és tengerpartokat. Sok legyőzött, otthonából elűzött törzs éppen az erdős és sziklás hegységekbe szorult, ahol néha olyan testi és lelki edzettségre tett szert, mely nemcsak független továbbfejlődésére, de idővel még régebbi elnyomói utódainak megtámadására, kifosztására, leigázására is képesekké tette. Az ily győzelmekkel ugyan idővel elég sokszor együtt jár a hegységekből a síkságra való leköltözés, ahol legfeljebb a fejedelmek tornyos palotái képviselték a „magasságot”; ez azonban nem adhatott indítóokot vallási eszme alkotására. A bábeli toronyépítés éppoly kevéssé magyarázhatta meg Jehovának a magasságokba történt helyezését, mint a középkori rablólovagok sasfészkei a dantei égfogalmat.

De a régi vallások eszmevilágában a mélységeknek – tehát nem a mélyedéseknek – nem jutott mindig rossz szerep. A mélyedésekben, szakadékokban, posványokban, sőt némely sziklán és egyéb magaslaton – tehát nem magasságokban – valóban csak gonosz, de legyőzhető sárkányok, egyszemű, óriás testű, ám könnyen becsapható zsiványok, kicsinyesen kapzsi és rosszlelkű, de mindig rajtavesző boszorkányok, alaktalan, dögleletterjesztő, de megfékezhető szörnyetegek, a demonológia kapcabetyárai laktak. Már a tűzhányók fenekén a kovácsmesterség és ezzel az egész emberi ipar ősistensége: Héphaisztosz munkálkodott; a tenger mélyében a méltóságos Poszeidon, a szépséges Amphitrite és Thetis laktak; sőt a szépek szépe: Aphrodité is a tenger habjaiból merültek fel a magasságba. A föld alatt tanyáztak, olykor tehetetlen dühükben rengették is a talajt a legyőzetésük után oda kárhoztatott gigászok, titánok. Ám ez még mindig csak mélyedés volt. A mélységben a sötét, ellenállhatatlan hatalmú Hadész oldalán az év felén át Proserpina trónolt, míg másik felében újra felemelkedett anyjához, Démétérhez, és ez a felszállás az életnek a mélységéből a világosságba, a valóságba való felemelkedést jelentette. [348]

Amely vallások a magas ég világos jóságával a pokol sötét gonoszságát helyezték szemben ezzel a szétosztással a mélységet valójában egyenlő rangra emelték, mert csakis a kettő egymással ellentétes s egymást mégis kiegészítő és kiemelő hatása hozhatta létre a világot, melyben mi mint emberek élhetünk. Ebben a felismerésben ismét a görög pogányság jutott legmesszebb, midőn az első uralkodói istenpárrá Uranoszt és Gaiát, az eget és földet tette, melyeket már nem mint jót és gonoszat, hanem mint férfit és nőt, tehát ugyanazon dolognak két egymást kiegészítő s egyenlően szükséges alakját különbözteti meg egymástól. Ellenben a dantei, keresztény világkép a kárhozat színterét egyenesen a föld mélységébe helyezte.

III.

Ezek a vallástörténeti elmefuttatások már reá utalnak arra a tényre, hogy a magas és mély fogalmak szemléletben mindig egymás ellentétei, de egymás kiegészítői is voltak. Sőt számos viszonylatban azonosak is, miként ezt még látni fogjuk. Feltétlenül még erkölcsi szemszögből is nem a mély a magas ellentéte, hanem az alacsony, az alantjáró az emelkedettnek.

Az eszmék világában az emelkedik fel magasra, aki mélyen gondolkozik, s viszont mélyen gondolkozni, „szántani” csak magas szellemi képességű ember tud. De még ennek birtokában is: csak az fogja a legmagasabb tudást, a legteljesebb ismeretet elérni, aki tárgyába mélyen belemerül. Még egyes embertársaink tökéletes kiismerése is csak lelki- és szellemvilágukba való mély behatolás után sikerülhet. Ami mély, az minden ilyen esetben a tudás, ellenben az egyén vagy csoport tudásának összeredménye, a műveltség: magas. Az ember fogalmai, elvei közül a legszélesebb körök átfogóak, a legegyetemesebb érvényűek a legmagasabbak; ám a legmesszebbmenő felismerések mégis a legmélyebbek.

Mély megfontolásokból magasröptű tervek születnek. Aki mélyen átérzi a maga és embertársai szenvedését, saját sokféle kötelességét, az magas felfogást tanúsít, magas hivatásra ébred. Akit a szerelem, valamely megbántás, saját vagy mások szenvedése és nélkülözése mélyen megsebzett, abban magasra lángol fel a szenvedély.

Aki olyasvalamiről beszél vagy ír, ami őt magát is legfeljebb csak a külső siker és annak anyagi eredménye érdekli, annak előadása, írása talán csinos, pallérozott, de sekélyes lesz. Aki olyannal foglalkozik, ami erősen él lelkében, annak szavai magasan szárnyalnak, és mély benyomást gyakorolnak hallgatói és olvasói lelkére. Magas művészet, költészet tehát csakis mély megértésből és átérzésből születhetik. Enélkül a legnagyobb technikai és kifejezőerő is legfeljebb magas régiókban csaponghat, ahonnan azonban múlhatatlanul lezuhan a köznapiságba. [349]

Életünknek leglényegesebb elemei: élvezeteink és szenvedéseink. Mindkettő gazdag tagozódású. A nem csekély élvezet magas, a szenvedés mély. A lelki fájdalom: mély, a testi: nagy.

Mulatság közben olykor magasra csap fel a duhaj kedv, de annál mélyebb a megdöbbenés és a levertség, ha az előbb még víg társaságot egyszerre gyászhír éri. Olyan is akad ilyenkor, aki egészen mély bánatba merül, melyből csak ritkán tud felszabadulni. Ilyet egész népeknél, társadalmi osztályoknál is tapasztalhattunk. Politikai vagy forradalmi szenvedélyek fellángolása után rendszerint mély tompultság s tespedés hosszabb időszakai következnek. Ugyanúgy, amint egyes emberek nagy izgalmai s erőfeszítései után is, melyet mély álom vagy ájulás követ.

Már ebből a kis szembeállításból is kitűnik, hogy az emberek felfogásában az érzelmi tevékenység inkább mély (vagy bensőséges), az értelmi inkább magas szokott lenni. A magasban több a tevékeny elem, a mélyben a szenvedő és befogadó. A német nyelvben igen kifejező módon valaminek az értelme mély (tiefer Sinn), de a jelentése magas (hohe Bedeutung).

Kissé triviális, de mégis idevaló e közkeletű kifejezés is: ez nekem magas – annak megjelölésére, hogy valamit, amint elmondták, nem tudunk megérteni vagy befogadni. Ebben a frázisban rendszerint az előadói, közlési képességének gúnyos bírálata rejlik, melyet azonban csak módjával tanácsos alkalmazni, mert könnyen annak megállapítására vezethet, hogy az így élcelődőnek szellemi képességei azok, melyek nem érik el a kívánatos magasságot.

Ha valamely érzés több lesz számunkra a mélynél, s ha igen magas megfontolásokhoz kapcsolódik: magasztosnak nevezzük. Magas az olyan ember gondolkozása, aki megítéléseiben nagy teret nyújt a magas vagy magasztos szempontoknak; magas, sőt magasztos az oly ember jelleme, aki másoknál gyakrabban vezetteti magát tetteiben ily szempontoktól… Míg aki csak átérzi ezeket, de sem végiggondolni nem meri, s még kevésbé tettre váltani – az mélyen érző ember lehet, de alant járó gondolkozó s kisszerű jellem marad. Németben itt már hoher Sinnről és niedriger (s nem tiefer) Gesinnungról beszélnek. A német nyelv tudvalevően „magas erényeket” is ismer, a magyar viszont egyes hibákat, mint az önzést, a haszonlesést s a bosszúvágyat jellemzi az alacsony szóval. Végül: aki a magasztos eszméket, elveket kifejezéseiben és magatartásában csak elszínészkedi anélkül, hogy át is erezné, az a szó mai s nem száz év előtti értelmezése szerint nem magasztos, csak fellengős.

Vannak azért esetek, mikor ez a kettős értelem megszűnik, midőn a mély helyett csak magasról, s némely nyelvben – így sokszor – magyarban is a inkább nagyról beszélünk. A legtöbb nyelv az öregséget pl. csakis magas vagy nagy kornak mondja; ez alól tudomásom szerint az egyedüli kivétel a „mély öregség” (szláv kifejezés). Ellenben a nagy tekintéllyel vagy hatalommal járó állás és a vele egybekötött javadalmazás, illetve fizetés mindenütt: magas; ha nem az, úgy alacsony vagy csekély. A hatóság a régi kedves bieder[350]meier pleonazmus szerint ugyan mindig „magas felsőbbség”. Sok állami alkalmazott, de sok népképviselő és sajtólovag töprenkedett és töprenkedik még ma is minden szavának kimondása előtt azon, hogy mit szólnak majd hozzá „odafönt” vagy éppen „legmagasabb helyen”. Egy magasabb helyről érkező parancs mindenkor felboríthatja egy alsóbb hivatali fokozat intézkedését – feltéve persze, hogy mélyebb áramlatok nem teszik lehetetlenné a felsőbb parancs keresztülvitelét. Az államban, de a társadalomban is az egyes ember és a szűkebb csoport sokszor látja magát arra indíttatva, sőt kényszerítve, hogy a maga óhajait és törekvéseit magasabb érdekeknek rendelje alá; ezeknek tolmácsolói természetesen azok az államkormányzók, pártvezetők stb., akik a mindenkori teendőket magasabb szempontból ítélik meg. Hogy azután mi az a magasabb szempont? Több ember életbevágóbb érdeke vagy esetleg bizonyos, történetesen „magas” körök kicsinyes és alant járó haszonszámítása.

Nemzetközi szerződések szövegezésénél állandóan visszatér a „magas szerződő felek” megjelölés. Ezzel a szóval óvja mindegyik fél a maga tekintélyét, bár e fogalommal sokszor csak fiktív elhatározási függetlenségét leplezi.

Az egyes embernek minden bizonnyal hasznára van, ha magas (vagy nagy) a tekintélye, kivált ha a magas körökben az. De azért a tekintély mégis annál valódibb és magasabb, minél mélyebben gyökerezik az emberek véleményében és ítéletében. Mély tiszteletet rendszerint az iránt érzünk, aki mások megbecsülésében is magasan áll. Ellenben akinél ez hiányzik, az iránt – kivételes esetektől eltekintve – nem egyszer mély megvetést érzünk. A kitüntetés mindig magas, a lealázás mindig mély – feltéve, hogy mindkettő megérdemli ezt a nevet.

Az iskolás gyermek, aki nem bukik meg, az alsóbb osztályból magasabba kerül. Miként a társadalomban is a hatalmasabb, gazdagabb és ezen a címen magasabb (illetve felsőbb) osztályok alatt alsóbbak és nem mélyebbek rétegződnek. (Bár semmiféle eszme nem lehet állandóan hatásos, ha nem hatol be valamely emberközösség mélyebb rétegeibe is.) Olykor ugyan a teljességgel züllött és bűntevő környezeteket jelöljük a „társadalom mélységei” kifejezéssel – ez azonban már inkább a „mélyedés” szó értelmét fedi (németül: Niederungen – és nem Tiefen). A patetikus, szívbe markoló nyomor persze nem alacsony, hanem mélységes, míg az inkább rettegett, mint sajnált bűntettesek világa – akárcsak a görög mitológia elkárhozottaié – alvilág és nem mély világ.

A fejlődési elmélet hívei úgy a fajoknál, mint az állati és emberi társadalmaknál magasabb vagy alacsonyabb fejlődési fokot látnak aszerint, amint az alkotóelemek nagyobb vagy kisebb számban, bonyolultabb módon vagy csak lazábban, egyszerűbben kapcsolódnak egymáshoz és egymásba. Emberi viszonylatban a magasabb fejlődési fok eszméje meglehetősen egybeesik a nagyobb, általánosabb műveltséggel és a tökéletesebben működő közhatalmi gépezet képzeletével. [351]

A magasabb fejlődési fok magasabb rendű fajok ismertetőjele szemben a fejlődésnek egy előző, alacsonyabb fokán megállott s azon fölülemelkedni képtelen fajokkal. Magasabb fajokról leginkább egyes embercsoportokra vonatkoztatva esik szó, sokszor igen nyíltan hangoztatott politikai és gazdasági célzattal; állatokkal és növényekkel kapcsolatban inkább csak nemesebb fajról beszélünk. A „nemesség” itt rendesen a tervszerű, türelmes kiválasztótevékenység által elért hasznossági fokot jelenti – persze mindig csak a felhasználó ember és nem az illető növény vagy állat életképessége szempontjából. Annyi bizonyos, hogy a fejlődési fokoknál a magassal szemben mindig az alacsony áll a mély földtani rétegek ellenére is, melyekben a kezdetlegesebb fejlődésű, „alacsonyabb” fajok életnyomaira szoktunk rábukkanni.

Általában azt mondhatjuk, hogy a mi számunkra az életben s az élővilágban magasabb rendű minden oly tárgy, egyén, faj, tevékenység és munka, mely csak többszerű és nagyobb méretű erőmozdulás által jöhet létre, de amely így messzebb menő kihatást is eredményezhet. És magasabb fokú minden, ami különösen tartalmas, erős, hatásos.

A „magas” szót alkalmazza az élet- és társadalomtanhoz hasonlóan a kémia is a sok elemrészből, bonyolult szabályok szerint alakult vegyületekre. Magas többi közt az a szeszkeverék is, melyben aránylag kevés a víz, és sok a tiszta alkohol. Az elektrotechnikában ott beszélünk magas feszültségű áramról, ahol a rezgés fel- és lefelé egyaránt sűrű, erélyes, itt is csak az alacsony s nem a mély áll a magassal szemben. Ellenben a hangtanban az egy időegységben, sok rezgéshullámból előálló hang magas, a kevésből létrejövő mély. Az építőtechnikában a magasnak ellentéte csak kivételesen a mély, rendszerint az alacsony, a mélyre viszont a sekély.

A gazdasági életben magas vagy magyarul inkább nagy az, ha haszonról, nyereségről beszélünk; ez utóbbi fogalmak ellenkezője csakis alacsony lehet. Mélyen csak leszállani tudunk, ahogy mélyen le is mehetünk valaminek értékelésénél s ármegszabásánál; a „mélyen leszállított árak” felírás a gazdasági válság óta nagyon sok üzlet homlokzatát díszíti. Azért aki az ilyen üzletbe benyit, ne csigázza fel túl magasra a várakozását, inkább jó mélyen szállítsa le igényét, mert esetleg csak épp annyival vasárol olcsóbban, amennyivel silányabb árut hajlandó elfogadni.

IV.

Annak, ami alacsony vagy sekély, kétségkívül egy nagy előnye van: könnyen elérhető, áttekinthető, birtokba vehető és felhasználható, mindenesetre könnyebben, mint ami magas vagy mély. Ám éppen ezért becsüljük le a magassal, sőt a méllyel szemben is. Az ember annak, amit ingyen vagy ajándékul kapott, úgyszintén könnyen elért, hasznát látja ugyan, de nem értékét. Értéke csak annak [352] van, amit nehéz elérnünk, aminek megszerzése vagy csak megközelítése, felismerése is erőfeszítést, áldozatot, esetleg kockázatot kíván. Ezt helyezzük azután föléje annak a talán nagyon jónak, amelyet a sors adakozó pillanatában egyenesen kezünkbe szórt.

Ha egy kisgyermek játékkockákat rak egymás tetejébe, nem nagy becsben tartja a három-négy kockányi oszlopocskákat. Ám ha már sikerült hat-nyolc kockát egymás hegyébe raknia, akkor már büszkén, boldogan hívja oda dajkáját, és sírva fakad, ha a torony egy ügyetlen érintéstől összeomlik.

A kockatorony képletéhez tér vissza a nagyobb diák, a sportoló, a tudós, a hadvezér, államférfiú és a gazdaságszervező. Mindegyiknek ily teljesítménye annál „magasabb”, minél nagyobb erőfeszítés elve hozta létre.

Erőfeszítések emlékei s elképzelései adják a gyermek s a felnőtt értékeléseinek mértékét. Igaz, hogy csak az az erőfeszítés visz „magasra”, amely jutalmul valamely testi vagy erkölcsi előnnyel kecsegtet. A lélekölő rabszolgamunka, az elmebeteg értelmetlen erőfeszítése már nem a mennybeli jutalom, hanem a pokolbeli kínlódás képzetét támasztja bennünk.

A fejedelemnek állása azért magas, mert azt elérni nehéz.

Az olyan magatartás, mely csak ritka embernél tapasztalható önfegyelmezés és önlegyőzés mellett lehetséges, magas erkölcsi színvonalat jelent. Viszont mély vallásosságra is csak azok tesznek szert, akik nagy fáradsággal és önfegyelmezéssel viszik át életükbe valamely teológiai, esetleg csak szociális vagy politikai vallás elveit, tanait.

Miért „felmenők” nyelvhasználatunkban a szülők, nagyszülők, egyszóval az elődök és miért „lemenők” a gyermekek, unokák, a késői utódok? Talán azért, mert a felnőtt emberben is él még a visszaemlékezés arra a korra, amikor mint pici gyermek csak hátraszegett nyakkal felfelé nézve láthatta szülője arcát – míg gyermekei játékát csak fölülről lefelé figyelhette. Lehet, de a szóhasználatnak más: tiszteleti, tekintélyi alapja is van. A szülőt a gyermek élete első, sokszor nagyobb felén keresztül erőben, hatalomban, értelemben és erkölcsiségben sokkal nagyobbnak, többnek látja és érzi is önmagánál; élete legelején a nagyszülők esetleg még a szülőket is fölülmúlják tiszteletben. Emellett titokzatos színben is tűnnek az e világban még alig néhány éve tájékozódó emberke előtt, aki váltig erőlteti híg agyacskáját, hogyan is voltak ezek a szülők, mikor ő még nem volt, mit tettek, hogy mindent megteremtsenek körülötte. Ellenben mire megnő, már nem titokzatosak. A gyermek kiismerése távolról sem igényel olyan agymunkát, mint annak idején a szülőké; itt az erőbeli, értelmi és erkölcsi túlsúly is a szemlélő részén van, aki tehát joggal lát kicsikéiben lemenőket. Kivéve azt a nem is túl ritka esetet, amikor a szülő csemetéjében csodagyereket, lángészt lát, s mikor minden logika fejtetőre állításával fölfelé néz lemenőjére. Vagy mikor az új nemzedék annyira eltér a régitől, [353] annyira „modern” lesz, hogy már egyáltalában meg se értik egymást.

Amit a magasnak, melynek eme valódi jelentőségéről mondottunk, teljesen indokolja a különféle vallások isteneinek és tartózkodási helyeik magaslatokra való helyezését. Mert ki távozhatik el földünk köznapi szintjétől olyan messzire? Bizonyára az istenek, vagy akiket ők – emberi halála után – magukhoz emeltek.

(Vége következik)