Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

A bánáti Duna mentén van néhány újabb falu, melyekbe a volt magyar kormányzat bukovinai és moldvai csángókat telepített. A magyarok szépen elhelyezték őket, és biztosították további boldogulásukat is, mégis e települők nagy része csakhamar elszéledt; visszatértek a csángók régi otthonukba. Mintha e csángók valóban az Árpád korabeli magyarság megmaradt utódai lennének; igazi keleti nép, kinek nagyon nehéz volt az új élet kemény versenye a szomszéd szerbekkel, németekkel és szlovákokkal, és gyötrő kötelesség volt számukra a Duna töltéseinek éber figyelmet követelő védelme. De mint volt hegylakók is sokat szenvedtek itt a maláriától. Ezért azok is, kik itt maradtak, s azok, kik már mint első nemzedék az új föld szülöttei voltak, örökölt visszavágyással, bánatosan éneklik a régi dalt: „Szülőföldem, Bukovina…” Daluk nyersebb, egyszerűbb és vontatottabb a magyar dallamoknál. Nem keverednek senkivel, még a magyarokkal sem. Elkülönülten, szegényesen élnek, gabonapálinka és égetett szesz mellett hevülve, elringatva magukat különös képzelgésekbe, babonákba és varázslatokba.

A Duna is kegyetlen volt hozzájuk; minden második-harmadik évben mint ürgéket kiönti őket nyomorult házacskáikból és cserényeikből, s aztán öregje-fiatalja pár birkával és zsáknyi kukoricával vándorol ide-oda. Elvetődnek Pančevóra, Kovinba és Smederevóba, és hidegtől kínzottan, hallgatagon és békésen éjszakáznak a piactereken és utcákon; majd éppen ilyen elmaradhatatlan bajként minden ősszel akad a kis kunyhókban szám feletti családtag, kinek számára otthon még vízben főtt kukoricamáié sem jut. Leginkább a fiatal leányok ezek, kiknek kezébe nyomnak egy kis batyut egy inggel, harisnyával és papucsokkal, elkísérik a kompig vagy hajóig, s aztán – míg tart a máléból, igyekezz fedelet és kenyeret találni ott, Belgrádban valahol.

Tudják már ezt itt minálunk, nem valók ők a fényes-díszes otthonokba, a gyors, nehéz és finom munkára, nem valók „előkelő bemutatkozásokhoz”, de a lelkűket is odaadják a kis, szerényebb igényű családoknak, a „magunk rangbelieknek”. Az ilyen háztartások nem is mennek a cselédszerzőkhöz, hanem amint hűvösödni kezd az idő, kimennek a szávai kikötőhöz, a pančevói hajó elé. Ez valóságos élmény, izgató kockajátékféle. Mint egy lelki színjáték, a járás, a hanglejtés, a külalak és a ruha, mind megelemződik. Az „előkelő világnál” legalább tíz nap kell, míg úrnő és szolgálati alkalmazott megismerkednek, de ennél a mi kispolgári társadalmunknál mindez gyorsabban megesik; alig huszonnégy óra múlva vagy a leányzó távozik gyors iramban, vagy az úrnő cselekszik a „lomha és iszonyatos alak” ellen, de az is lehet, hogy megkötik az egyezséget, amely tart, míg a leányzó „nem talál más alkalmat”.

Gakovićéknál úgy volt, hogy a kis csángó Örzse mindjárt az első piacra menésnél megtetszett. A smederevói kútfejnél laktak, tehát a lóversenytéren mentek át, az úrnő két gyermekével, s az úr [342] is elkísérte őket, kit ezentúl Örzse szerint a család mint Maksim Gaković alezredes urat tartott számon. A versenytér akkor még meglehetősen elhanyagolt volt, s így mikor a mi Örzsénk meglátta az állat gázolta széles nyomot, mely körül a cserjésben birkanyáj húzódott tova egy kecskével és két torzonborz pulival, ő, ki eddig félénken és nyugtalanul hunyorgatott ferde, kicsi szemecskéivel, összecsapta a tenyerét, és felsivított az örömtől:

– Jé-é-é…! Hiszen itt éppen olyan szép, mint nálunk, Skorenovacon!

Gaković, maga is falusi, nevesinjei mezőségről és Gakovićné, a mačvai papleány összenéztek és elmosolyodtak. A gyerekek is észrevették, hogy a szülők felengedtek, megörvendtek hát, mert ők megszerettek minden új leányt, ha ez már csak batyuját is letette jövendő helyén.

Kevéssel utóbb az alezredes megsimogatta szakállát: – Tudod, Dano, miért választottam szolgámnak Urošt a múlt télen, és ugye, érdemes volt rá? Karácsony előtt, így reggel tájon a gyakorlatról visszatérőben a Zöld koszorútéren jöttünk, a téren egész erdő fiatal fenyőkből és borókából, a fordulónál még hátranézek a nyeregből, és látom, hogy egy katona kihajlik a sorból, és fogaival elharap egy ágacskát, és azt úgy keserűen rágicsálja. Megnézem jobban, ki az, hát ő, ez a mi užicaink. Ej – gondolám – ez az igazi, ez becsüli a magáét, ez lesz az igazi.

E napon, a piac után Örzsi énekbe fogott. És dalolt reggeltől alkonyatig, a kútnál és a mosogatóruhával kezében, a mosásnál könyökig a szappanlében, és amikor lábára csatolt kefékkel csuszkált a sárga padlón. Csak evésnél és alvásnál hallgatott el néhány percre. Ha megszidták: – Kérem szépen, máskor jobban ügyelek! – s jókedvűen lehelt hidegtől dermedt ujjaira. A házbeliek és a szomszédok úgyszólván csak erről az éneklésről ismerték, tréfáltak vele, és megcsipkedték. Egyedül a rosszkedvű Crna Gora-i diák tiltakozott: így lehetetlen vizsgára készülni, no és Anđa asszony, egy kapitány özvegye fenyegetődzött generálisné leányával az alezredeséknél. Legfőképpen azonban a férfiak akadékoskodtak Örzsénél, noha a csángó lányból hiányzott a magyar és tót leányok kihívó kecsessége és üde izzása. Ellenkezőleg, mackósan zömök, a ruha meg hosszú, fekete szoknya, fehér, feszes blúz, alatta kemény mellényke. De fiatal volt, és vidám, kíváncsi és mindenen elcsodálkozó. Arca, mintha valami ifjú isten formálta volna puha tenyérrel, csak úgy gyorsan, hóból vagy bármiből, hogy üdítsen vele, gömbölyű, állandóan jóakarattól és kedélyességtől fénylett; ez a kerek arc erősen széles és feltűnően piros arccsontjaival, mint szegény gyerekek babáinál, melyből apró szemecskék csillaga lángolt, annyira élénkek, hogy még a színük sem látszott, s nagy, félig nyitott ajkai között valamilyen óriás fogakkal – mindez érdekelte a férfiakat. Mindegyiknek mosolyognia kellett és azok a férhetetlenebbek, míg elperdült mellettük örökké valamit rágcsálva, nem tudták megállani, hogy legalább ne cibálják a szoknyáján, ha már a sietségtől meg nem csipkedhetik vagy veregethetik. [343]

Így lett Örzse az egész felső Vračar vidámsága.

De sajnos, még az ég madarai sem énekelhetnek örökké. Igaz viszont, hogy azok legalább minden évben megéneklik a gyönyörű májust, mint ahogy a gyümölcsfák is kivirágoznak minden áprilisban, míg el nem száradnak. Az ember meg, a teremtés koronája és Isten fia, csak egyszer az életben, és akkor is rendesen csak rövid ideig. A mi kis csángó Örzsénk például mióta feldalolt októberben és énekelgetett, nevetgélt egészen tavaszig, bizony akkor elhallgatott, és soha többé életében nem fog zengedezni, hacsak nem valami búcsúdalt.

Úgy áprilisban az alezredesné, miközben Örzsi kivitte a tányérokat, és összehajtogatta az asztalterítőt a morzsákkal, így szólt férjéhez: – Látod-e?

Az „alezredes úr” jelentősen bólintott: – Látom… mi van vele?

– Mi? Az ördög megtalálta a magáét. Csak valami gyalázat ne essen rajtunk: hogy például a zongoraemeléstől baj legyen, vagy hogy lúgot igyon. Magam sem tudom, mit tegyek, sajnálnám így elkergetni, még a Szávának menne, viszont hogy nekem egy napon itt cirkuszt csináljon?…

– Legjobb lesz, kérdezd ki szépen a dolog felől… Ki ő, mi ő, aztán majd én elintézem azt a semmirekellőt… és az időt is tudd meg, hogy idejében felhívd az anyagondozó figyelmét. Hiszen nézd, tán haza sem merne menni, és kár lenne. Istenemre, fiatal és nem romlott.

Természetes, amint úrnője felelősségre vonta a bezárt ajtók mögött, reszketve megadta magát, de a sápadt arcon kiütköző májfoltok is kétséget nem tűrőn beszéltek… Azonban a szigorúságon kívül valami egyebet is megérezve úrnője hangjában, pillanat alatt annak reggeli köntösébe temette arcát kétségbeesett, őszinte gyermeksírással.

– A Vojo…

– Miféle Vojo, a másik nevét mondd! És mi ő? Hol lakik? Merre jár? És mikor történt az ismerkedés, hol volt a találka, és mikor láttad utoljára.

Örzse lehajtott fejjel állt, időnként még zokogott, de a sírásán már valami megnyúsvásféle bimbózott, sőt időről időre – s ez nem kerülte el asszonya figyelmét – úrnőjére lesett, mint valami megfenyített fiatal kutyakölyök, ki a gazdája simogatását várja.

Örzse semmit, de semmit nem tud. Csak annyit, hogy – Voja. Úgy gondolja, mesterlegény, de ez sem bizonyos; azt mondta, hogy feleségül veszi. A versenytéren ismerkedett meg egy este, mikor felvágottért küldték, és ott, azonnal a mezőn megölelte őt. De már egy hónapja nyoma veszett, és senki sem tudja, hova lett. Ő így nem mehet már haza, de ígéri, hogy még Voja végleges eltűnése esetén sem fog semmi kellemetlenséget okozni. Bevárja ő most már békében azt az időt.

Szegény kis Örzse, még csak most lett igazán a ház szolgálója. Kissé tán megkönnyebbült, de megkomolyodott; többé nem éne[344]kelt, s arcáról elszállt a dévajság. A dolog pedig ment a rendes úton s a készülődés is megtörtént minden eshetőségre. Nem mozdult ki a házból, úgy kellett erőltetni egy-egy kis sétára a versenytéren. Aztán már nem kellett küldeni. Mintha ízlett volna neki a mező szabad levegője, ha néha az kissé poros is volt.

Egy este későbben tért haza. Asszonya – figyelmes számításai ellenére is – rémülten várta:

– Hol vagy, az Istenért? Én már… istenemre mindent!…

De Örzse elkapta úrnője kezét, és telehintette csókjaival csendesen, csendesen zokogva…

– No, talán láttad? Vagy talán már gyengélkedsz?

Örzse tagadólag intett fejével, de nem nézett fel. Végre is rávette úrnőjét, hogy ismét bezárja a konyhaajtót és ablakot, és hogy leüljön a faládára.

– Tudja, most az a Janika…

– Most meg miféle Janikád, az Istenért, te leány!…

– Kőműves, falumbeli szomszéd… Vagy tíz napja találkoztam vele ott a mezőn, ült a fűben, azt mondja, hogy nincs munkája, éhes… adtam neki egy bankót, és… így ültünk és beszélgettünk mindenről… Hát… hogy ő sem megy haza, a mostohája miatt, inkább mészgödörbe ugrik… Ma megint üldögéltünk és beszélgettünk, úgy… mindenről, aztán hallgattunk, mindegyikünk amiatt, ami fáj… aztán Janika így szól: Hallod-e, Örzsi, akarod-e, hogy egymásé legyünk, hogy valahol e világban együtt éljünk, én házmester, te szakácsnő?

– Elébe vágtam: – Hát… látod-e, hogy vagyok én?

– Hát, látom… Mindegy! – Aztán hozzám hajolt és suttogott: –Eddig mind a ketten szerencsétlenek voltunk, próbáljuk meg együtt!…

– De én nem akarok idő előtt, annak meg ördög bújjon a szívébe… Adja Isten!…

– Ahogy akarod – vélte Janika.

– Aztán te elvennél ezzel együtt?

– Egy az Isten!

– …no, te, mit akarsz?

Kezével derékon ölel; hiába volt minden erőlködésem. Mondom neki:

– Nehogy érints most!

– Nem utállak én, árvácskám! – mondà ő.

– Mégsem akarom! – könyörögtem neki. De ő, ő… bru-u-u-! – de ő – mondja, és sír – szeretlek így is, ahogy vagy!… bruuu!…

És a sírástól fojtogatottan Örzse úrnője nyakára kapaszkodott.

– Miért bőgsz, te bolondos magyar? – feddte meg úrnője mosollyal leplezve, hogy ő maga is a könnyeknél tart. – Örülj, hogy találtál valakit, aki így is elvesz… Legalább tisztességesen bekötözik a fejed, s… aztán… hát, Istenem!…

– Bru-u-u-u, nagyságám, édes, de mikor én is szeretem őt… én is szeretem őt!…