(Szemelvény a Marcello-panegiriszből)
Mélyen a mélyben, a szörnyetegek között, lent a Pokolban
él, neve Rágalom, istennő, kinek anyja a mély Éj.
Mindig más, ha gyötörhet, az arca is úgy alakul, hogy
félrevezesse a jámbort. Bölcse a pletykabeszédnek! [339]
Rém, aki bujkál, s gyűlöli azt, ami tiszta igazság.
Rombol, uszít, s belegázol a szűzi erénybe. A szépség
rút, s a derék ocsmány tüstént, ha akarja. Az éles
szem zavaros lesz, s hálójába kerülve a bölcs is
vergődik, szenved, de a Rágalom ellen az ész is
hasztalanul küzd. Nem dicsér senkit, de ha marni
kell, ügyesen forgatja a szókat, s úgy hazudik, hogy
senki se tudja – de ért is a nyelvükön! –, áldozatával
elbánik könnyen, s ha az egyik fél –, megijeszti,
máskor a kétes bűnt úgy tünteti föl, hogy a balga
gaztettet szimatol rögtön. Sose támad elölről,
nyílt harcban nem is ártalmas, csak a védtelenekre
csap le galádul, a boldogokat szedi rá. Olyan ő itt,
mint a kalóz vagy a tolvaj: a sűrű éj a világa.
S mintha barátod lenne, a Rágalom egyre kerülget,
hízeleg, és már kész a kelepce, talán a bilincs is.
Ott lebzsel körülötted, olyan ravasz! Arca mosolygó,
udvarias, nyájas, de amíg csupa báj, szeretet, rongy
lelke konok, s a veszett bosszú acsarogva hevíti.
S hozzá külseje sem szebb! Dárdáját (mit előbb a
rettenetes Phlegethónba merített) bal keze tartja,
jobbja meg úgy pusztít, hogy zajtalanul lövi szét a
gyors nyilakat. De figyeld meg a társait is! Legelöl megy
ködfelhőben az Ostobaság, feketébb a szuroknál,
kísérője a balga Hiszékenység, s vele tart a
gyáva Gyanakvás is, de a vak Feledés se marad le,
majd meg a sápadt Irigység baktat, s a Viszály, de
ott mutogatja vihogva kaján képét a Pimaszság
is. Nem messzi mögötte a Csel terjeszti a jó hírt,
majd meg az Ámítás szédíti az ostoba népet.
Hátul a Bús bánat bólong, s haja lóg a szemébe.
Mégse szeret nyíltan támadni, a tábori élet
sincs ínyére, pedig sok társa között neki van csak
fegyvere bőven, A békét gyűlöli, azt teszi tönkre,
s összeveszíti a legszeretőbb szíveket, ha akarja. [340]
S nem bujkál a kicsiny falvakban, a rét se tanyája,
ott szeret ármánykodni a városi kőpaloták közt,
udvari pompában, s hazugul vádolja a gyöngét,
majd meg a nép kegyeit hajhászva üvölt a tömeggel,
s megrugdalja a vesztest, vagy leszapulja a győzőt.
Fordította: Berczeli A. Károly |
Fejlesztette: GAS Softwares