Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

A szürkén hömpölygő páratömböket sötéten gomolygó felhőtömegek túrták szét. Zabolátlan keleti szél hajtotta, űzte a tenger felől érkező végtelen ködhegyeket. Vad iramlással kevergett-kavargott a sok légi nedv. Irtózatos csatát vívott a szél a felhőkkel és a párával. A kelő nap sugárnyilai itt-ott mégis áttörtek. De az erőtlen fénycsíkokat a robusztus, rohanó felhők hamar visszaverték. Véres, habos felhőfátylak lassanként foszlányokra szakadoztak. A vajúdó kavarodásban imitt-amott rés támadt. Azokon a nap kévéi sárga-opálos színben, majd rózsa-bíborba borulva özönével törtek elő.

A katedrális sejtelembe burkolt tornyai éles vonalakkal, meredten törtek fel a pompázó színeket öltött égre.

– Megvirradt – suttogta Péter.

Betelt a hajnal gigászi színjátékával, és elment az ablaktól. Két altatóport oldott fel. Felhörpintette. Elrakta éjszakai munkájának nyomait. A könyveket, a pergameneket, a nagy, gótikus mintalapokat, a felgyülemlett dirib-darab papírokat. Nesztelen léptekkel indult kerevetre vetett ágyára, és lefeküdt.

Az ébredő város beszüremlő zaja fokozta alvásba ringató, kellemes kábultságát.

Hosszú hónapok óta bámulta Péter a roueni katedrálist. Megmászta tornyait, kikerült a tetőre, többször lenn volt az évszázados kriptában, megnézte az épület fundamentumát. A második pince nyirkos börtöneibe is lekerült. Legszívesebben a középhajóban tartózkodott. A magasra ívelő, karcsú oszlopcsoportok tövében elenyészően kicsi volt az a nádszék, ahol Péter vissza akarta álmodni azt a szellemet, amelyik ezt a csodát alkotta.

Valami mélységes erő vonzotta Pétert a gótika felé. Úgy hitte, hogy abból a nagy megérzésből, amelyik ezt a műkolosszust emelte, egy kicsit is felszív, életének olyan tartalmat ad, ami viszi, táplálja, irányítja és kielégíti. Íme – gondolta Péter –, itt van előttem letagadhatatlanul az emberi lélek és szellem együttes, nagy, művészi produktuma. Itt van, megcsinálták! Emberek csinálták. Lánglelkűek és szentek voltak. Átfoghatatlanul ívelt szellemük. De perlekedők, barbárok és kockajátéktól durvultak is.

Péter nyitott szívvel és lélekkel csodálkozott. Elmerült ebben, de ez a gyönyör nem elégítette ki. Legtöbb éjszakáján a középkori élet rég elenyészett baját és örömét idézte. Minden úton meg akarta közelíteni azt az időt és azokat az embereket, akiknek agyából a gótika csodálatos gondolata kipattant.

Péter a katedrális tövében lakott, az egyik toronnyal szemben. Néha órákig nézte ablakából az elemektől megszürkített kőfalak elegáns ridegségét, a kőcsipkék és kőrózsák leheletfinomságát, a figurák ideges lelkiességét. Szobája tele volt ócska könyvekkel és [332] fóliánsokkal. A városi könyvtár könyveinek egy része már hozzá vándorolt. Péter a középkori ember apró-cseprő ügyeit-bajait igyekezett megismerni. Áttanulmányozta a hűbériség törvényeit, a lovagkor förtelmes szokásait, a céhrendszer kötöttségét, a jobbágyság állati életét. És minél jobban belefúrta magát régmúlt századok mélyébe, annál nagyobb űr tátongott előtte. Valami rettentő kettősség, áthidalhatatlan ellentét meredt eléje. Az akkori élet borzalmas valósága és a katedrális égig demonstráló nagyszerűsége. Pedig egyszerre született és élt mindkettő. A szép és a jó egy szikrából pattant ki azzal, ami rettentő és embertelen volt. Péter érezte, hogy ezek az ellentétek szorosan egymáshoz tartoznak. Csak magyarázatát nem lelte.

Péter látszólag csöndben töltötte napjait. De ez olyannyira foglalkoztatta, hogy úgy érezte, mintha most is rohanó életét élné. Gazdasszonya öreg, töpörödött, csipkefőkötőben járó normand nő volt: Michaud anyó. Abból élt, hogy nagy lakásának ódon szobáit bérbe adta. Nem volt hivatásos lakásadó. Nem zárta el az ajtókat, nem torlaszolta el szekrényekkel, azok tárva-nyitva állottak. Bérlői vendégei voltak, és azok az egész lakásban szabadon járhattak-kelhettek.

Michaud anyókának még egy lakója volt. Borislava; lengyel lány. Borislava gyógyíthatatlan betegsége miatt került Rouenbe. Gerincsorvadása volt, és csak tolókocsin mozoghatott. Bejárta már a fél világ híres gyógyhelyeit, de betegsége kérlelhetetlen következetességgel haladt előre. Amikor már járni sem volt képes, egy roueni kuruzslóhoz került. Borislava erről nem beszélt. Szégyellte, de titokban hitt benne, mert az orvosi tudomány már nem segített rajta.

Péter roueni tartózkodásának első napján ismerkedett meg Borislavával. Nappal ritkán találkoztak. Borislavát komornája kezelésre vitte. Péter dolgozott. Esténként Borislava gumikerekű székét csendes gurulással, halk jó estét kívánással, nesztelenül bekormányozta Péter szobájába.

Péternek tetszett Borislava, sokat nézte finoman hosszúkás, sápadt arcát. A betegség vékonyította, kék eres, fehér kezeit. Kékesen csillámló, fekete haját, ami mártírkoronaként, fonatban övezte fejét. Borislava Greco eleven, haldokló Madonnája volt. Égő, fekete szemében izzó, fájdalmas lelke ült. Péter szívesen volt Borislavával, eltűrte rossz szagát, és legyőzte azt az irtózást, amit az egészségesben az oszladozó test közelsége kelt. Borislava valahogyan egészen odatartozott ahhoz, amit Péter csinált, és amiben élt. Az együtt töltött éjszakákon, a hosszúra nyúlt teázások között Péter lassanként elmondta kétségeit, kutatásait, és igyekezett átplántálni Borislava lelkébe a gótika nagy, erőt adó és átfogó eszméjét.

Péter Borislavának gyakran és lelkesen magyarázott. A statika törvényeiről, amelyek lehetővé teszik a konstrukciók megkönnyítését, a faltömegek csökkentését. A végtelennek látszó vertikális tendenciáról, ami ehhez a nagy gondolathoz simul, amelyik új, gazdag, csodálatos formanyelvet teremtett. [333]

Borislava szívesen hallgatta Péter rapszodikus előadásait, bár néha nagy kínjába került. Péter nyugtalanul le- és fel járkált szobájában, pedig Borislavának a fejmozgatás, amivel Pétert kísérte, nagyon fájdalmas volt.

Péter méréseken alapuló számításokat izzó lelkesedéssel magyarázott. Elmondta, hogy a roueni katedrálisnál szinte már fal nélküli az épület, mert a falsík megszűnik, felbomlik az arkatúrában és ablakokban, gyámívekben, gyámpillérekben, a csipkés dekorációk, ablakrózsák és szobrok tömegében. De másrészt a konstruktív gondolat szigorúsága az architektonikus elemeket gótikus egységgé forrasztja.

Borislava az építészeti meghatározásokat nem értette, de Péter lelkének vívódását átérezte.

Némelyik éjszakán Péter csüggedését magyarázta.

– Nézze, Borislava, minden, amit eddig láttam és olvastam, amit eddig mondtam, az csak technikai magyarázat volt. Semmivel sem tudtam jobban megközelíteni a gótika lényegét, mint akarásom elején. Tudja meg, én csak kerülgetek valamit. Valami leírhatatlan, mélységes, gazdag, idegenszerű lappang a gótikus gondolat titokzatos mélyén, amit nem tudok megérteni. Ez az út, amelyen járok, mindent elzár előlem.

A beszélgetések nyomán – nem is tudtak erről – jó érzés ébredt bennük egymás iránt. Többször kimentek a keskeny, roskatagnak látszó balkonra. A katedrálist bámulták. A hold sápadt, kísérteties fénye a rejtélyt, ami előtt állottak, még jobban fokozta. Hosszúra formált, szigorú arcú kőaszkéták még hosszabbra nyúlt árnyékaikkal, a vízcsatornák fantasztikus szörnyeikkel, az ablakmélyedések sötét titokzatosságukkal elbűvölték ezt a két, hitet kereső embert.

Kívül semmi sem zavarta őket. Pétert problémái jobbra-balra hányták. Borislava szenvedéstől kifinomult lelkülete lakótársa vergődését akaratlanul is átvállalta. Borislavának Péter közelsége lassan éltető szüksége lett. Megszerette érzékeny komolyságát, hinni akarását, és a Péter lényéből kiáradó, szuggesztív varázsnak nem állt ellen. Borislava néha-néha már nem is gyűlölte halálos baját, mert úgy érezte, hogy Péterrel enélkül nem találkozhatott volna. Péter nélkül nem ébredt volna a gótika isteni gondolatára. Titkon úgy hitte, ő fogja megtalálni, amit Péter keres. Női ösztöne – ezt nagyon erősen érezte – biztosan vezeti arrafelé, ahol minden lelkiségben oldódik fel.

Egyik este Péter nem jött haza. Borislava szokott időben begurította székét Péter szobájába. Megfőzte a teájukat, és várt. A tea kihűlt. Borislavának nem volt kedve egyedül teázni. A percek lassan múltak. Elmúlott éjfél, amikor a szúette falépcsők ropogása Péter érkezését jelezte. Péter felhevülve, szinte gyermekes lelkesedéssel kezdett beszélni.

– Tudja, Borislava, találtam valamit a katedrális sekrestyéjében. Ott voltam mostanáig. Elfeledkeztem mindenről. Egy könyv került kezembe, amiben úgy vélem, megvan a rejtély kulcsa. Új [334] területre jutottam. Azt hiszem, amit kerestem, megtaláltam. – És hosszan elmondotta délutáni élményét.

Péter, kinek alakját a templom őre már rég megszokta, egyik délután bekerült a katedrális sekrestyéjébe. Ez a helyiség, mint mindenütt, a Mi Asszonyunk templomában is rideg volt. Csupasz falait csak a boltozat csúcsívben végződő gerincvonalai törték meg szabályosan. Nagy, kietlen szoba volt. A fal körül keményfa szekrények, ócska, nyikorgó almáriumok állottak. Ezek misézőruhákkal és kegyszerekkel voltak tömködve. A sarokban porlepte, nagy láda állott, azokban ócska könyvek garmadára hányva. Liturgikus, dogmatikus, apologetikus munkák halmaza volt. Nem voltak sem régiek, sem ritkaságok. Péter mégis egymásután kezébe vette őket. Valamelyik káplán szerény hagyatéka lehetett. De a sok könyv közül olyan akadt Péter kezébe, amit többé nem tett le. Néhány oldal elolvasása után engedelmet kért, hogy ott végigolvassa. Este gyertyákat kapott, és annyira belemerült, hogy csak éjfél után a szent ember sürgetésére ment el. A könyvet magával vitte. A könyv Keresztes Szent János munkája volt, amit spanyol eredetiből a sarutlan karmelita rend egyik névtelen tagja fordított századok előtt franciára.

Péter mintha újjászületett volna. Azt érezte, amit a vak, ha váratlanul újra lát. Szinte nem hitte el, ami vele történt. Türelmetlenül lapozott a könyvben, s alig várta, hogy Borislava elhagyja szobáját.

– Borislava – mondotta Péter –, érzem, hogy a misztikus tanítás útján, aminek legnagyobb mestere Keresztes Szent János volt, mindent meg fogok érteni.

Péter a szent könyvét hajnalig olvasta. Nem mozdult ki. Szokott tanulmányait abbahagyta, félredobta valamennyi könyvét, igazi és hamisított pergamenjeit. Nem volt többé kíváncsi a középkor társadalmára, rendjére és szokásaira, az uralkodókra és az elnyomottakra. A realitások már nem érdekelték. Keresztes Szent János ezeroldalas, sűrű betűs könyvét bújta.

Lassan lehiggadt. Azután úgy találta, hogy felesleges tovább a középkor városaiban bolyongania. A gótika szellemét ebből a könyvből fogja megismerni. A szent könyvében minden megvan. A könyv pedig mindig vele lesz.

A kenyérkereset is szólította már.

Péter felkészült útjára. Vonata éjfélkor indult. Borislava még utoljára elkészítette teájukat. Halkan és keveset beszéltek. Csendes nyugalommal akartak egymástól elválni.

Az éjszaka csöndjében jól hallották, amint Péter kocsija a ház elé gördült.

Péter Borislavától egyszerűen búcsúzott.

– Péter – mondta Borislava –, maga most mindörökre elmegy, és nekem nem lesz többé gótikám, sem katedrálisom.

* [335]

Péter a száguldó vonat egyhangú ütemét kábultan figyelte. Roueni tartózkodására gondolt. Úgy érezte, hogy az egészet csak álmodta. Amint hajnalban Párizs felé közeledett vonata, már hivatali teendői foglalkoztatták. Gondolataiban mégis roueni átéléseibe kapaszkodott, mert félt, hogy azok nyomtalanul szétfoszlanak, megsemmisülnek.

Reggel már az újságpalota nagytermében ült. Íróasztalok tömege. Azok mellett keskeny sínpárok, amelyeken kocsik gördültek tova megrakva folyóiratok és lapok millióival. A levélposta sárgaréz csöve, mint valami óriási kígyó, kanyargott, tekergett a levegőben. Telefonok csilingeltek, írógépek kattogtak. Az óceánjáró hajók és a nemzetközi vonatok indulását búgó jelzés és a tisztviselők mindent túlharsogó kiáltozásai, felriasztott méhkas zűrzavaros, zajgó képét mutatták. Pedig rend és fegyelem volt. Óraműszerű pontossággal működött minden és mindenki. Nem volt egyéni munka, sem jó, sem rossz tisztviselő. Egy akarat, egy gépezet, és mindenki ennek a kolosszusüzemnek kereke. Vagy belekapcsolódott az ember minden idegszálával és összpontosított akarásával, vagy munkára alkalmatlan volt. Ha a gigászi üzem legkisebb kerekének csak egy foga kihagyott vagy megtört, mint használhatatlant rögtön eldobták, kicserélték. Péter naponként kilenc-tíz órát töltött ebben a lélek nélküli agymunkában. Lázasan cselekvő, robotoló számológép volt.

De alkonyatkor ledobta munkaköpenyét, és mintha bujdosnia kellene, Párizs szűk utcáin ődöngött céltalanul. Mégis minden este Sainte Chapelle templomába tért. A színes ablakok már nem bocsátották át a lemenő nap megtört sugarait. Rejtelmes homály burkolta a magasra törő, karcsú oszloprendeket, a csipkés oltárokat, a szentek szobrait. Szent Sebestyén megnyilazott teste alatt viaszgyertyák égtek. A mártír elkínzott arcát az örökmécs piros sugara még vonaglóbbá tette. A szobor alatt fekete ruhás öregasszonyok térdeltek. Fejüket lehajtották. Dermedt mozdulatlanságba süppedtek, csak ajkuk mozgása mutatta, hogy imájuk lelkükből árad. Néhány fekete ruhás, idősebb ember mozgott még itt-ott a templomban halkan, nesztelenül. Csend és áhítat ült meg mindent, és a tömjén szétfoszlott füstje enyhülten terjengett a levegőben. Fenn a sötétbe burkolva az orgona ezüstsípjai meredtek, s néha egy-egy mély futam tört ki belőlük. Javították, vagy az egyházfi a játékban gyakorolta magát.

Péter a templom sötét zugában, magas hátú padban húzódott meg. Eleinte a főoltár sejtelmes körvonalait igyekezett meglátni, azután lehajtotta fejét padra támasztott karjára, behunyta szemét, és elmerült abba a világba, amit nem ismert, de amiről érezte, hogy van, ahová tartozik, amelyik énjének belsejéből őt kiáltóan követeli.

Már két hete elmúlott, hogy Rouenból visszaérkezett. Nappalait a munka foglalta el, éjjeleit Keresztes Szent János misztikus tanítása tartotta kábulatban. De munkája és az aszkézis szigorú rendszabályainak tanulása közben is fel-felmerült egy halvány leányarc mélyen fekvő, fekete, égő szemekkel. Péter felé most [336] is, itt, a templomban is két finom, kék eres, fehér, segítséget kérő kéz nyúlott, és bársonyos hang szólalt meg: „Péter, maga most mindörökre elmegy, és nekem nem lesz többé gótikám, sem katedrálisom.”

Pétert lelkiismerete napok múlásával mindjobban nyugtalanította. Borislavának vallomása megvilágosodott előtte. Amikor Borislava ezt mondta, ő szándékosan elsiklott felette, mint annyi nagy ajándékon, amihez véletlenül és könnyen jutunk. Most érezte egészen át Borislava szavainak értelmét. Erősen nyugtalanító érzések hullámoztak rajta keresztül. Visszagondolt az együtt eltöltött időre. Meghitt, meleg órákra, arra a tiszta jóra, amit neki ez a remegő lelkű, beteg lány jelentett. Milyen természetességgel fogadta el ezer anyáskodó figyelmét. Milyen önzően kívánta meg, hogy a lány az ő dolgaival foglalkozzék. Soha, soha nem kérdezte, mit akar, mit szeretne, mit rejteget lelke mélyén? Nem bántja-e nagy testi baján kívül valami más is? Lelkiismeretlen volt, komisz, mint azok az emberek, akiket Péter szívből gyűlölt és megvetett. Az egészségesek önhittsége, biztos fölénye élt benne… és ő akar, és ő mer arra gondolni, hogy megtisztuljon, hogy egy szent nyomát messziről is követhesse! Pétert megvetés fogta el maga iránt, és szívből sajnálta Borislavát. ő volt a férfi. Ő volt az erősebb, az egészséges, ő hibázott. Engedett érzése kényelmének, és többet volt együtt a lánnyal, mint ahogyan szabad lett volna. Borislava beteg, de érzetei egészségesek voltak. Ezt neki tudni kellett volna. Úgy érezte, hogy visszaélt a beteg lány gyöngeségével, mert megajándékozta lelkének hullámával, tekintetének szembemélyedésével, kezének meleg szorításával, és a jó együttlét minden velejárójával.

Azután gondolt egyet, és otthagyta a lányt önzően, hidegen. És itt nincs mentség! A lélek előtt nem a szavak, nem a kimondott ígéretek számítanak, hanem az élő valóság, amit az emberi törvény még nem durvított formává.

Péter érezte, hogy lelkében – talán mint soha senkivel – egyesült Borislavával. Mi jogon hagyta hát el megkérdezés és engedelem nélkül? Vagy csak elfogadta a legnagyobb emberi ajándékot? Szórakozott vele, hiúságát legyeztette? Azután az emberi szokások és formák köpenyegébe bújva galádul visszaélt, mint a magukat korrektnek nevező emberek?

Péter fejét felemelte, tekintetét a főoltárra vetette, mélyet sóhajtott: „Istenem!”

Péter nem tudta tovább viselni ezt a becstelen állapotot. Néhány nap múlva szabadságot kért, és visszautazott Rouenba.

Az úton elhatározta, hogy jóvá teszi meggondolatlan önzését, vezekelni fog. Borislavát őrizni fogja, gondoskodik gyógyításáról, szeretettel veszi körül, és többé nem hagyja el.

*

Péter megint Rouenba érkezett.

Borislavát Péter az ő volt szobájában találta. Kerevetre vetett ágyában feküdt. Borislavát Péter váratlan visszaérkezése nem lep[337]te meg. Olyan természetességgel nyújtotta kezét, mintha csak az imént váltak volna el. Így szólt Péterhez:

– Miért jött vissza, elnyújtja szenvedéseim.

Péter nem felelt, Borislava ágyának szélére ült. A lány vékony kezét két tenyerébe temette, és mintha mi sem történt volna, néhány hosszúra nyúlt pillanat után közömbös dolgokról kezdett beszélni.

Péter a másik szobába költözött. Újra kezdődött megszokott, csendes életük. De Borislava ágyából nem kelt már fel.

Péter János könyvéből hosszú részleteket olvasott fel. A misztikus gondolat végtelensége mindkettőjüket hatalmába kerítette.

Csodálatos távlatokat futottak be.

Bűvös szellem érintette őket, és világossá vált előttük a testiség jelentéktelensége, az érzékek céltalansága. Az örökkévalóság leheletét érezték. Minden napjuknak megvolt az a csodálatos révülete, amit Keresztes Szent János szellemi követői újból átéreznek. Néha órákon át száraz tételek magyarázatát olvasták s egyszerre csak – mint varázsütésre – a végtelenség síkjai nyílottak meg előttük. Szentséges áram járta át bensőjüket, arcuk átszellemült, és ilyenkor hosszan, a csend szavát figyelve, kalandozott képzeletük az érzék fölötti végtelenbe.

Hetek vagy csak napok múltak, nem tudták. Nem mérték az időt. Semminek sem volt fontossága.

Egyik délelőtt Borislavát nagy gyöngeség fogta el. Ajka szederjessé vált, tekintete megtört. Verejtékező két kezével belekapaszkodott Péter alsókarjába, és így szólt hozzá:

– Péter, nem gondolja-e, hogy a legnagyobb misztérium a testi szerelem?

Péter megdöbbenve nézett Borislavára. Ezt a kérdést nem értette. Döbbenetét ijedség váltotta fel, mert Borislava szemei kifordultak, álla leesett, és lilára vált ajkait az utolsó, hörgő sóhaj hagyta el.

Péter lefogta Borislava szemeit, állát felszorította, és arcára lepedőt terített. [338]

¹ A „Péter” elbeszélések ciklusából