Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. május) 5. szám, 325–398. p.

(A Kalangya számára írta Daka Popović szenátor, v. miniszter)

Örömmel teszek eleget a Kalangya szerkesztősége felkérésének, hogy mint államunk jó helyzet-ismerője, néhány szót szóljak a folyóiratról, viszonyainkról, és hogy törekvéseik megértő szellemét dokumentáljam.

Feladatom szabad, ám mégis kötött. Reám nézve két okból sem könnyű.

Az első, mert a Kalangya mindenekelőtt irodalmi folyóirat, márpedig én az irodalommal és művészettel régóta nem foglalkozom. Néha-néha elolvasok egy-egy költeményt, elmegyek egy-egy hangversenyre és kiállításra, sőt a vásznat is rongálom, és pocsékolom a festéket. Valaha bátorítottak és biztattak, de az élet a politika síkos porondjára sodort. Aki pedig csak egyik lábával jár azon az úton, a tudomány és művészet számára végképp elveszett.

A másik gátló körülmény, hogy én mint politikus kinőttem a politika gyermekcipőjéből. Tapasztalatom ugyanis arra tanít, hogy a politikusnak ma nem szabad nyilatkozni. Sem szóban, sem írásban, mivel a mai időkben nagyon könnyen megtörténhetik, hogy az események már holnap ránk cáfolnak. Ezt a fényűzést megengedheti magának az író, a művész, sőt a tudós is, de a politikus semmiképpen. Ha a politikust az események megcáfolják, örökre eltemetett, márpedig magunkat eltemetni se nem természetes, se nem ésszerű.

Nem így van ez a franciáknál, az angoloknál, sőt még a csehszlovákoknál sem. Ott a politikusok sokkal beszédesebbek és közlékenyebbek. Nálunk, jugoszlávoknál e tekintetben néhai Pašić olyan stílust teremtett, melyből az öregek és mi, fiatalok – a politikusok és színészek mindig fiataloknak tartják magukat – még a mai napig se tudtunk kivetkőzni. E stílus alapvonásai: a begombolkozottság, a szűkszavúság és a határozatlanság. Ezt a stílust sokan hajlandók bizantinizmusnak nevezni, jóllehet ez mindenekelőtt csupán egy bölcs öregember személyes tapasztalata. Ily bölcs ember mindenütt akad falvainkban, igaz, hogy nem sok.

A politikus helyzete egy idő óta erősen megváltozott. Mindjárt hozzáteszem, hogy hátrányára. Tőle mindent elvárnak, bár ő még magán sem tud segíteni. S csupa erényt követelnek tőle, bár ő maga is halandó, mint a többi ember. A politikust ma még saját kormánya, szűkebb köre s választói sem akarják megérteni, hát még politikai ellenfelei! A választás után, mikor elnyerte a nép bizalmát, elhagyatottnak érzi magát. Szűkebb vagy tágabb érintkezésbe jut az élet központjával, s mint a nyúl, kétségbeesetten fut az autó reflektorának fénysugarában. S ha a gázolást elkerülvén megmenekült, [325] mindnyájan azt kiabálják: ez vidra – és gyanúba fogják. A szegény politikus pedig – Hamlethez hasonlóan – elkezd kétkedni mindenben és mindenkiben. Mindenütt hurkot, vermet és összeesküvést lát. S míg azon fáradozik, hogy óvatosan lépkedjen, ráfogják, hogy ezt kevélységből, piperkőcségből vagy más okból teszi. És ezért ne csodálkozzatok, hogyha egyik reggel az egész világon ily plakátok jelennek meg:

– Világ politikusai egyesüljetek! Ne hagyjátok magatokat a nyilvánosságtól kínozni, különösen pedig az ellenjelölttől stb.

Tény, hogy ma a politikusoknál is beállt a krízis; nehéz és komoly. Mily szép volt egykor a politikus élete! De ma, e demokráciában nem az.

Ne vegyék zokon, drága olvasóim, e hosszú, félig tréfás s talán kissé fanyar bevezetést! Hosszú, mert szándékosan rá akartam mutatni, hogy a krízis elérkezett a politikusokig és a politikáig; de elismerem, hogy az ily hosszú bevezetés nem áll arányban azzal a kevéssel, melyet – csak úgy kapásból – alább fogok elmondani.

Tehát először is térjünk át a Kalangyára, s utána arra, ami épp eszünkbe jut.

Egy irodalmi folyóiratot szerkeszteni és azt már harmadik éve fenntartani: nagy ügyesség és magas fokú politika. Ez a kényes munka próbára teszi a szellemi képességet – az ideg- és ösztönéletet. Kétszeresen nehéz kisebbségi folyóiratnál, melynél a vezetés még nyitott kérdés, s melynek feladata, hogy megteremtse saját, új irodalmát, irodalmi körét s a jugoszláv területen három járásban, tömbökben, Bezdantól Bela Crkváig pedig hol ritkább, hol sűrűbb diaszpórában élő 380 000 főnyi magyarság agyában és szívében az új tájékozódást. Mindezt új politikai alapra helyezni, összeforrasztani, fenntartani és fegyelmezni: nem kis dolog. A jugoszláviai magyar irodalom zsenge hajtását új és fiatal írókkal s a parasztian keményfejű közönséggel – amilyenek vagyunk e sík földön valamennyien – felnevelni: keserves munka. Hogy a reális, se túl széles, se túl szűk kereteket megteremtsék, égaljunk színeivel kitöltsék, s mindenütt megtalálják a mindenhol megfelelő hangot, ritmust és hangsúlyt, ahhoz évtizedek kellenek, de elsősorban önbizalom és a követők hite. És mindezt ma csinálni, mikor a fékevesztett nacionalizmus hullámai kicsaptak medrükből!… Mikor a hullámok ritmusa szabálytalan, nem mint a szinusz-görbe, s a természet és ész törvényeire törő; ma, mikor más módszerekkel dolgozik a tudós, s az újságíró nem tollával, hanem vérével és idegeivel írja cikkeit, s midőn az emberek oly gonoszak, hogy még a legközönségesebb dolgoknak is pokoli tendenciát tulajdonítanak… Valóban nem irigylendő azoknak a munkája, akik – mint a Kalangya szerkesztősége is – tiszta és nemes célokat tűztek maguk elé. Ez a munka jelentős, minden tiszteletünket megérdemlő, s amellett felelősségteljes is. E szerep vállalásához nem elegendő, hogy valaki ügyes újságíró, író, esszéista, művész és jogász legyen, ehhez valamivel több kell: politika éspedig a szó legmagasabb értelmében.

Még a legkiválóbb történetírók is csak közepesen aluli politiku[326]sok voltak; az irodalom és az irodalmi kritika legjobb tanárai még az átlagírókat és költőket sem érték el, s a festőművészet nagy kritikusai csak mázolóknak, kézműves képfaragóknak számítottak. Valamely folyóirat szerkesztésének írásba foglalt vagy nem foglalt irányelveit az alkotmány szakjogásza száz szempontból is kifogásolhatja, Hitler azonban egyetlen tollvonással egészen 1937-ig felfüggeszti a weimari alkotmányt, melyet valószínűleg a német alkotmányjogászok elitje fogalmazott. Így dolgozik ma Kemal pasa, így Mussolini s így Roosevelt. Nincs idejük a várakozásra. Az élet minden esetben tettet és gyors elhatározást követel tőlünk. Bárha ez reájuk nézve gyakran hátrányos és nehéz. De az élet nem várhat. Így áll ez a Kalangyával is, mely kissé büszke is lehetne, mert a fiatal írók olyan gárdáját teremtette meg, amilyen e területen még sohasem volt, még a magyar impérium alatt sem, abban az időben, mikor a magyar irodalom legnagyobb expanzióját élte. S ennek a gárdának tagjai – egynéhány kivételével – mind e tájon született fiatalemberek. Kiegyensúlyozódásuk és kiforrásuk csupán idő kérdése. A fő azonban a tehetség, s többségük – nem tehetség nélkül való.

Bácska, Baranya, Bánát nékünk, akik itt születtünk, valamennyiünknek drága tájak. Annyira azok, hogy királyságunk összes népei közül mi vagyunk a legkevésbé vándorhajlamúak. Mi válunk el legnehezebben földünktől. Azt mondják, hogy a Crna Gora-i, líkai és dalmáciai szereti kopár hegyeit és szikláit, de mi azt látjuk, hogy évekig is megvan anélkül, hogy arcára kiverődnék az elhagyott szülőföld miatti szomorúság. S bármennyire is szépek hegyes vidékeink, alföldünknek megvan a maga varázsa. Rónáinkat meg lehet szeretni, de senki se szeretheti jobban nálunk, akik itt születtünk, s akik tudjuk, hogy mit adhat, s mit nyújthatunk mi néki. Népünk egész éven át együtt él a földdel, mint az asszonnyal és a gyermekekkel; kapálja, egyengeti, forgatja, töltögeti, kitakarja és barázdálja; néhánya még el is beszélget földjével. Amikor a vetések fölött zöldes-fekete fellegek jelennek meg, oly aggodalmas tekintetet sehol sem látni, mint népünk szemében. Amidőn júniusban, aratás előtt a falusi gazda letép egy kalászt, szétmorzsolja széles, kérges tenyerén, egyik kezéből a másikba szórja – kiszitálván a toklászt és a pelyvát –, oly megelégedett arcot sehol sem lehet látni. Ha gyalog, kocsin vagy vonaton szállások mellett haladunk el, a szállások és az istállók után szinte holdnyi pontossággal meg tudjuk mondani, hogy kinek mennyi a vagyona; tudjuk, hogy hány marhája lehet ennek vagy annak a gazdának, sőt még azt is ki tudnók találni, hogy a szállási nép mit ebédelt. Találkoztam Dél-Szerbiában ott letelepedett embereinkkel: szerbekkel, svábokkal és magyarokkal. Sokan már mély gyökeret eresztettek, s dolgoznak, gyarapodnak, de leveri őket a nosztalgia. Ilyenek vagyunk, helyi hazafiságunkat, röghöz kötöttségünket rajtunk kívül nehezen értheti meg valaki.

Problémáink a világ nagy problémáihoz képest csekélységek. Tájunkon nem csírázhatnak földeket rengető eszmék. A nagyvilág [327] számára talán acélos, tiszai búzánk legnagyobb hírességünk. Még itt született, legkiválóbb embereink is, ha hazai földön nőttek volna fel, sohasem fejlődhettek volna ki. Pupinból, a tudósból, ha Idvorban marad, hihetőleg jó falusi gazda válik, László talán eléri Predićet, Lénau Csatádon sohasem írja meg Savonaroláját. Tájunknak sajátságos a gravitációja; magasba törni senkit sem enged, de olyan gazdákat, mint a Dungyerszkiak, Lédererék és Machmerék, csak ő adhatott. Földünkön senki sem erősebb embereinknél, s aki tisztában van vele, hogy mi kell talajunknak, és meg is tudja néki adni, annak sokszorosan fizet a szeretetért.

Problémáink világviszonylatban igaz, hogy csekélységek, s matematikai fogalmazásban n-dik értékűek, de hazánk szempontjából elsőrendű jelentőségűek. Hogy államunk ez idáig kevés figyelmet fordított reánk, annak oka egyszerű. Mi nem éreztük a háború szörnyűségeit. Hambárjaink színültig telvék még 1919-ben is, mikor szerte a világon nincstelenség és éhség uralkodott. S mi széles gesztussal adtunk. S adunk állandóan attól az időtől kezdve, de mind kevesebbet, amit észre kellett venni pénzügyminiszterünknek is. Hagyni kellene tehát, hogy fellélegezzünk, hogy ismét adni tudjunk.

Ámde problémáink összefüggőek. Még magunknak sem sikerült valamennyi helyét kijelölnünk. És ezt senki sem fogja akarni, de nem is tudja megtenni, ha mi magunk nem csináljuk meg. A jugoszláv impérium bekövetkeztével a németek találták fel magukat a legjobban; a Kulturbund eresze alá gyülekeztek; a többi testvérek pedig hadd ázzanak! Véleményem szerint ez nincs rendjén, mert ha valamennyien saját abroncsainkkal vesszük magunkat körül, és kultúr-, közgazdasági és tudományos életünkkel külön tető alá húzódván a nemzetiség csigaházába zárkózunk, könnyen és jogosan azt kérdezheti valaki: „de hát hol van itt a jugoszláv állam?” Nem lehet, hogy nyelvi, vallási és faji különbözőségünk akadálya legyen kulturális és anyagi fejlődésünknek. Ez a gondolat hatotta át már Magyarország első szent királyát is. Együttes életünk e kérdésében még nincs döntés, de alkalmunk lesz rá, hogy megtárgyaljuk.

Az osztrák-magyar impérium letűntével látszólag alig változott itt valami. A földeket éppúgy bevetették, mint azelőtt. A falvak, városok, a közélet, a közegészségügy és a társadalmi gondoskodás mind a javulás irányában halad. Egyes városaink stagnálnak, mert határmentiek lévén, hiányzik a tápláló környékük. De fejlődésben vannak új nagyvárosok is. Agrárreformunk, melyről ma mindenki úgy gondolkozhatik, beszélhet és írhat, ahogy akar, megszüntette a nagybirtokot s vele a nagybirtokosokat, akik e vidéken korábban kivételes helyzetet élveztek. Befolyásuk néhol jó hatást gyakorolt, de a közösség fejlődésére legtöbb esetben károsnak mutatkozott.

Ám sokkal nagyobb jelentőségű az a belső átalakulás, melyen az eltelt tizenöt esztendő alatt valamennyien átmentünk. Átélte ezt a többségi és kisebbségi ember. Átalakult a földműves és kereskedő, a tanár és a tanítvány, az asszony és a gyermek, a miniszter, a vladika és a püspök. (Legkevésbé talán a hivatalnok változott meg, aki ugyanaz maradt a zsupánságon, a tartományok és bánságok közigazgatásai[328]nál, mint aki volt valaha a vármegyénél. Úgy látszik, hogy a reformok ezt az osztályréteget érintik a legkevésbé, mert az akta akta, a törvény pedig törvény.) Mindannyian átalakultak az osztályöntudat és személyi jogok, saját érdekeik és társadalmi helyzetük erőteljesebb kiemelése irányában. Ma minden hangosabb és dinamikusabb, mint volt valaha.

Bizonyos megelégedéssel állapítható meg, hogy az írástudás és könyv csak nyert ezzel az átalakulással. Ha párhuzamba állítva, különválasztjuk azt, amit a vármegyében, zsupánságokban, tartományokban, konzisztóriumokban és plébániákon írtak, s ha csupán az újságokra és könyvekre szorítkozunk, bizonyos, hogy a szóban levő területen a világháborútól a mai napig többet írtak egyéni kezdeményezésből, mint Szvatopluktól és Árpádtól a világháborúig. Mit mond ez nekünk? E tény nyilvánvalóan igazolja, hogy a földműves, és kispolgári osztály végül is feladta a könyvvel szembeni közönyös és passzív magatartását. Szellemi életünk átlagos színvonala nem nüansszal, hanem sok fokkal jutott előbbre. Valaha alig lehetett látni Gardinovcén, Nadrljanon, Torakon és Branjinán könyvet vagy újságot az emberek kezében. Az ilyeneket tíz ujjunkon meg lehetett számolni. De nézzünk széjjel most! Ma minden nemcsak a jugoszláv, hanem a világeszmék áramlásaihoz „gleichschaltolódott”. Ma minden meggyorsult: a gondolkozás, a cselekvés, az ütem. Ma már csak vasár- és ünnepnap lehet látni a községháza vagy a templom előtt egy-egy méltóságteljes öregembert nehéz, kifényesített csizmákban. Ezek a fekete ünneplő ruhájukban álldogáló öregek anakronizmusként hatnak. Valamennyit elsodorja a meggyorsult változás, a sárga cipő vagy a szandál, a kerékpár és a motorbicikli.

Semmi sem természetesebb, mint hogy ez az új világ keresztülhúzta a régi szokásokat és divatot. A falvakban nincs meg többé a háború előtti családi élet. Hát még a városokban! Ma már nem jönnek össze a családok tambura-, hegedű- és énekszó mellett. Nincs ez meg már többé a gazdagabb szállásokon sem. S hiába keressük a városokban, parókiákon és monostorokban. Kiveszőben a felköszöntők szokása is. A nagy ebédek és a vacsorába nyúló evés-ivások kora elmúlott. Nincsenek már hajdani szlávák és búcsúk. Egy teljes világ van itt pusztulóban. Az a világ, melyet szerettünk és megértettünk, s melyben értelmet, melegséget és szépséget találtunk; letűnőben van nálunk, szerbeknél, bunyevácoknál, sokácoknál, szlovákoknál, ruténeknél és magyaroknál. Már zsidóinknál sem találjuk meg a „lumpáciuszokat”. Minden kicserélődött, szolidabbá vált. Csak németjeink maradtak meg ugyanazoknak: okosak és racionálisak. E tekintetben valamennyien életmódjukhoz hasonultunk. S ez így is van jól, mert a magasabb életrendhez való nivellálódást jelenti, ami valamennyiünknek csak hasznára lehet.

Mindannyiunk élete új külső és belső formát kapott; arcunk keményebb vonásokat, s úgy lehet: mélyebb redőket – szemünk: acélosabb tekintetet. Valamennyien éberebben, több megértéssel és figyelemmel kísérjük úgy a magunk körüli, mint a nagyvilági ese[329]ményeket. Életünk komolyabbá változott, és nem tűr semmiben felületességet. Mindenkitől megköveteli a maga napi munkáját. Sokan ezeket a dolgokat és jelenségeket csupán érzik, és a krízis szóval szeretik megjelölni. Közben azonban úgy látjuk, hogy itt valami mélyebb átalakulásról van szó, amit talán az tudna nekünk megmagyarázni, aki mindezt élettani – történeti szempontból nézi.

Magyarságunk egész irodalma és kultúrája teljesen az új jugoszláv irodalom és kultúra befolyása alá kerül. Ez a fiatal jugoszláv kultúra Bizánc, Olasz-, Francia-, Német-, és Magyarország közvetlen hatása alatt fejlődött ki. A jugoszláv kultúra alapját azonban a népdalok adják, melyek ma is népünk ajkán élnek! Šumadijában éppúgy, mint Zagorjében és Boszniában vagy akár Bánátban. Bennük kifejezésre jut valamennyi népi sajátságunk, erkölcsünk, örömünk, bánatunk, humorunk és ami a legfontosabb: történelmi állásfoglalásunk. Sok történelmi tapasztalaton mentünk át, ami természetes is, mert nincs nép a világon, melynek életében ne találkoznánk kilengésekkel és alkalmazkodásokkal. E történelmi faji jellegünket legjobban Šumadija őrizte meg. Míg pl. a horvátok évszázadokon át ezeresztendős jogokkal és igazságokkal ámították magukat, mi, szerbek e vidékeken faji ösztönünket pravoszlávizmusba és cirill írásba fojtottuk, melyeket századokon keresztül nemzeti jövendőnk leghatalmasabb bástyáinak tekintettünk. Svetozar Miletićünk mutatott rá elsőnek, hogy a patriarchiai mitra drágaköveivel és aranyszövésű ruhájával semmiképpen sem garanciája népünk jövőjének. Šumadija és Crna Gora egészségesebb érzékkel mérlegelte a fontosat és mellékeset, a lényeget és a formát. Ezért kellett egyiküknek Jugoszlávia Piemontjává válnia. A pravoszlávizmusból és cirill írásból nem támadhatott nemzeti újjászületés. Ezek az ismertetőjelek bennünket csupán belátható ideig tarthattak fenn. Egyesülésünket csak egy erősebb eszme segíthette elő, nemzeti függetlenségünk eszméje.

Népdalainkból, melyeken mint valami vörös fonál, úgy húzódik végig ez a törekvésünk, a jugoszlávnak még egy jellemző vonása tűnik ki – éspedig: sehol sem találkozunk az idegen népek leigázására és a hatalmaskodásra való törekvés nyomaival. És ha elő is fordult, hogy egy-egy szerb vagy horvát nemes – személyes ügyeiből kifolyólag népét szomszédja ellen támadásra vezette, az ily támadások rendszerint súlyos vereséggel végződtek. Ámde hogyha valaki, mint pl. Karađorđe is, kibontotta a szabadság lobogóját, népünk a legmagasabb fokú hősiességig menő önfeláldozást tanúsította.

Én a Kalangya munkatársainak figyelmét főleg népdalainkra hívom fel, és azokra a művészi alkotásokra, melyek belőlük eredtek, így fogják leghamarabb megismerni a sokat megpróbált és sokat szenvedett jugoszláv néplelket, és sokfelé való tévelygés nélkül megvalósítani programjuk ama részét, melyet kezdettől fogva maguk elé tűztek, s melyen a mai napig odaadással és látható eredménnyel dolgoztak. [330]

Minden tollforgató embernek kötelessége, hogy a népek kulturális közeledésén munkálkodjék, különösen, ha szomszéd népekről van szó. Így hamarább jutunk el a velünk szomszédos Magyarország és a Jugoszláv Királyság között a gentlemens agreement-ig. Addig pedig a szomszédi viszonyok, sajnálatunkra, nem lehetnek normálisak.

Fordította: Szirmai Károly