Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

(Válasz dr. Hermann Károlynak [Ambrus Balázs] a Jugoszláviai Magyar Újság április 8 számában megjelent Kalangya-kritikájára)

Aki kritikát ír, megállapításokat szövegez, ítéletet formál, az elkészült rá, hogy kifogásolják, megfellebbezzék. Jól vigyáz tehát gondolatainak logikusan világos fűzésére, kritikájának biztos átgerendázására. Kétszeresen áll ez valamely folyóirat szellemi irányítóira, akiket még inkább köt megállapításaik felelőssége.

A Kalangya vezetői midőn kritikát gyakorolnak, azt mindig fokozottabb felelősségük tudatában cselekszik. Joggal követelhetik tehát ugyanezt azoktól is, akik írásaikat felülbírálják. Mi tiszteletben tartjuk a kritika kritikáját, de csak akkor, ha magasabb szellem hatja át, ha tárgyilagos vagy egyéni szempontú megállapításaik komolyak, meggyőzők, s nem a jóindulat vagy tárgyilagosság mögé rejtőzött, emberi gyarlóságból (sértett hiúságból stb.) fakadó s bosszúból a közönség megtévesztésére szánt megnyilatkozások,

Az olvasók nagy része az ilyen kritikákkal szemben éppen tájékozatlanságánál fogva nem védekezhetik, s nem sejtheti azok kétarcúságát. Mindez azonban nem fontos, és nem veszélyes, míg csak a szóbeszédben lappang, kavarog és cserélgeti gazdáját, mert előbb-utóbb úgyis elkallódik; de mikor szavát a nyilvánosságon keresztül emeli fel, s fekete betűerekben folyik szét, hogy ítéleteivel mérgezőn szívódjék fel a közönség tudatába, fel kell emelnünk szavunkat, hogy a közönséget megóvjuk a megtévesztéstől, bármennyire is nem szívesen vesszük igénybe ily célokra folyóiratunkat.

Most is ily esettel állunk szemben.

Dr. Hermann Károly a Jugoszláviai Magyar Újság április 8-i számában, aláíratlan cikkében, a Kalangya 3. számát kritizálta. Elsiklunk azon, hogy a cikket nagyobbrészt többes számban írta, mintha megállapításaival mások álláspontját is képviselné, s még azon a szokatlanságon sem akadunk meg, hogy kritikáját aláíratlanul jelentette meg, csupán az előzményekre akarunk rámutatni, hogy a közönség tisztában legyen a cikk igazi indítóokával.

Március 31-én történt, hogy Szirmai Károly szerkesztőnk dr. Hermann Károly kapacitálására kénytelen volt udvarias formában, de határozottan megismételni, hogy verseit, mivel azok a Kalangya nívóját [321] nem ütik meg, nem közölheti. Semmi egyéb szempont nem vezette, amit legjobban bizonyít, hogy nevezettől közvetve és közvetlenül könyvismertetéseket kért, felfogadott és leközölt. Ez a csendes és békés szóval tompított intermezzo azonban annyira sértette dr. Hermann Károly hiúságát, hogy a fenti lapban – egy hétre rá – a Kalangya kritikájával felelt, annak élét a Fekete-tanulmány boncolása során Szirmai Károly személye ellen irányítván.

Az ellenbírálattal részletesen nem foglalkozhatunk, miután a cikkíró túlságosan aprólékos csipeszmunkát végzett, de hogy közben mennyire tévesek megállapításai, íme idézünk belőlük néhányat:

„Több vállalat és üzlet összeroppanást gallyaz.” – Ezt így értelmezi: „A fa új ágakat növeszt, mert tavasszal fejlődésnek indul. A fejlődés pluszt jelent, az összeroppanás mínuszt.” S ezzel tanújelét adja, hogy nem ismeri, vagy nem akarja ismerni a magyar nyelvet, mert éreznie kellene, hogy a „gallyaz” ige leplezést, takargatást jelent, s nem egyértelmű a „gallyasodik”-kal, amelyre ő gondolt.

Máshol stilisztikai járatlanságát árulja el, pl. ezt a mondatot kifogásolván: „Lamentációk hosszú, fekete sora vonul el előttünk. Ruhájuk szabása mutat csak némi különbséget.” – Azt mondja: „a lamentáció lelki folyamat, mely nem hord semmiféle ruhát”, ami úgy hangzik, mintha sohasem hallott volna a megszemélyesítésről.

Arról sem akar tudni, hogy költői kifejezésekben a rész használható az egész helyett, és megfordítva.

Kifogásolja, hogy a tanulmányíró az egyes szavak értelmét tágítja, és új kifejezéseket keres gondolataira.

Még azt is kétségbe vonja, hogy Fekete költeményeiből megállapítható szilágyi származása, holott el se olvasta azokat a verseket, melyekről a tanulmány szól. (!)

Az esszé első fejezete a vajdasági magyar líra kezdeti éveiről ad jellemzést és helyzetképet, a második Feketéről szól általában, a harmadik első kötetéről, s dr. Hermann mégis úgy tájékoztatja a közönséget, hogy a tanulmányíró „három oldalon azt fejti ki, hogy Fekete Kassák és Csuka hatása alatt állott”. – (Arról sehol sincs szó, hogy Csuka hatott Fekete költeményeire!)

Bírálata végén arra a megállapításra jut, hogy a tanulmányból nem tűnik ki, hogy Fekete „jó költő-e, sem az, hogy rossz”. Ez a legjobb bizonyítéka dr. Hermann pongyola fogalmazásának. Mert valaki vagy költő vagy dilettáns. A logika rossz költőt nem ismer, csak rossz költeményt. Ami padig a tanulmányírót illeti, már az első kötetnél vallomást tesz ezeket írván: „önkéntelenül kibuggyan szájunkon a szó: költő.”

Dr. Hermann ilyesmit sem tud megérteni: „össze-vissza billentyűkhöz kapkod” (második kötetében: idegen hatások korszaka), és „gazdag és egyénien formáló készség” van benne. Mintha gyengébb időszakok kizárnák valakinek fejlődésképességét.

Bírálata azt árulja el, hogy meg sem nézte a címet, mely egyedül nyithat folyosót a tanulmány szívébe.