Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

(Die vierzig Tage des Musa Dagh)

Hatalmas munka! A Nápolyi apa, a Barbara nagy írója ezúttal megtalálta a magához illő, nagy témát.

Ehhez a témához tudás, szorgalom, bátorság és meleg emberi szív kellett. Werfeli tehetség és werfeli lélek kellett hozzá.

A Musa Dagh félig-meddig történelmi regény. A világháborúban játszik, és eseményei nagy vonalaiban igazak. Ez a legszörnyűbb benne.

A tények olyan megrázóak, hogy az irodalom eltörpül mellettük. Sok fejezetet úgy olvasunk, mint egy szörnyű krónikát. Ezekben a fejezetekben a regényíró szerényen visszavonul, alázattal adja át a szót az életnek, mely túltesz borzalomban minden írói fantázián. Ezeken az oldalakon Werfel megveti mesterségének színpadi díszleteit. Nem színez, a stílussal nem zsonglőrösködik, nem fokozza írói eszközökkel a hatást, nem érzékenyít el. Egyszerűen elmondja az eseményeket, ahogy a szemtanúktól megtudta szíriai utazása alkalmával.

*

Szíriában történik a regény. A török impérium alá tartozó örmény Szíriában. Az örmény kisebbség regénye.

Amilyen idegen és távoli számunkra földrajzilag és néprajzilag ez a tárgy, olyan közeli és húsunkból, vérünkből való lelkileg.

Egy erős, harcos, uralkodó faj, mely önmagát felsőbbrendűnek, különbnek tartja, üldözi a gyöngébbet, a más vallásút, az idegen fajiságút…

Számunkra szokatlan, hogy Szíriában ez a gyöngébb kisebbség, ez a megvetett, elnyomott más fajta-katolikus. Az első osztályú állampolgár oszmán.

Az elnyomott katolikusoknak az egész világon hatalmas testvéreik vannak. Elsősorban a Vatikán mindent megtenne megmentésükre. Ez megnyugtató és felemelő érzés. Sajnos, azokat az örmény katolikusokat, [316] akik ezrével pusztultak el a szíriai országutakon és a sivatagban, ez a felemelő érzés nem menthette meg.

Az antanthatalmaktól el volt zárva a háborús Törökország. A szövetséges hatalmak nem segíthettek, mert nem mertek ujjat húzni a török kormánnyal, minthogy nagyobb szükségük volt a török szövetségesre, mint annak őrájuk.

*

Abdul Hamid alatt is voltak időközönként örménypogromok. Mérgezettkút-vádak mindenütt akadnak, és lélekmérgezők is, akik az ilyen vádakat elhintik. Ha valami felzavarta a kedélyeket, akkor a többség diadalmasan csapott le a kisebbségre, melynek szellemi fölénye, élelmessége, anyagi sikere és idegen vallása amúgy is idegesítette.

Háromnapi vérfürdő, aztán a hatóság kényelmes tempóban megmozdult, és rendet csinált. Utána évekig békesség volt.

Nem úgy az ifjútörökök uralma alatt. Ittihadnak (így hívják az ifjútörök kormányt) nincsenek szenvedélyei, Ittihadnak szisztémája van. Ittihad rég megfeledkezett a testvéri fogadalomról, a szabadságharcról, amiben az örmények pénzükkel, nyugati összeköttetéseikkel, intellektuális képességeikkel segítették diadalra vinni a forradalmat.

Enver pasa és Taalat bey számára az örmények „idegenek” lettek, élősdi a nemzet testén. A nyugati összeköttetés és műveltség egyszerre „nemzetietlen”, sőt nemzetellenes dolog. A vagyon, mely lelkesen áldozott a szabadság és testvériség céljaira, most uzsora, vérdíj és jogtalan szerzemény az államalkotó nemzet rovására. A szellemi fölény megvetendő képesség, amire a harcos nemzet fiainak nincs szükségük.

Enver és Taalat nem rendeznek pogromokat. Még csak nem is tűrnek pogromokat. Enver és Taalat kipusztítják rendeletszerűen, a törvény hatalmával az örmény népet. Ezt ők úgy hívják: államraison.

A világháború egyszerűsíti a dolgokat. Az örmények egyszerre „megbízhatatlan elem” lettek. A Balkán-háború hősi halottai, az életben maradottak dekorációi nem számítanak. Az örmény legénységet lefegyverzik, a tiszteket nem hívják be.

Az örmények falvai, városai Szíriában fekszenek.

„Ahogy szent helyek és vallási búcsújáró helyei vannak a világnak, melyek áhítatos megilletődéssel töltik el a lelkeket, úgy a gyűlöletnek és haragnak is vannak kiválasztott helységei, amik felforralják a népi fanatikusok vérét.”

Ehhez a fanatizmushoz segédkezet nyújtott az, hogy Szíria félig-meddig hadszíntér, tehát a lakosságot evakuálni kell.

Előzőleg azonban elszedik útleveleiket, igazolványaikat, ami nélkül háborúban a szomszéd faluig sem szabad utazni. És miután így ketrecbe zárták őket, jön a deportálás. Hova? Nem mondják meg nekik. Csak tovább, mindig tovább… Csendőri fedezettel, csendőrszuronyok ösztökélésével.

A Sztambultól távol szolgáló csendőröket is megváltoztatta az új rezsim: „A vallási gyűlölködés rövid lobogású fanatizmusát a fajgyűlölet hideg, lassan égő fanatizmusával cserélték fel.” [317]

A zsandároknak parancsuk van, hogy hány kilométert kell a deportáltaknak naponta megtenniük. Aki nem győzi a tempót, aki csendőrszuronyok és korbács ellenére sem bír tovább menni, az elhullik az úton. Megállni nem szabad, még akkor sem, ha egy asszonynak szülni kell útközben.

Néhány hét alatt hullák százezrei borítják az országút melletti árkokat.

És akik győzik? „Das Ziel der Deportation, ist das Nichst” – így szól egy bizalmas kormányrendelet.

De azért mégis megengedik annak a néhány száz szívós embernek, akik csodálatos módon élve eljutnak a szíriai sivatagig, hogy ott a sivatagban békességben éhen haljanak.

Mindez nem az Egyiptomi Birodalomban, nem is Néró császár alatt és nem a középkorban történik, hanem 1915-ben.

*

A szíriai tengermellék egyik ilyen örmény vidékén történik a regény.

Hőse képzelt alak: Gabriel Bagradian. Szíriai születésű, de korai ifjúságától fogva európai nevelésű, kozmopolita. Gazdag kereskedőcsaládja lehetővé teszi számára az európai bel esprit életét. Tulajdonképpeni foglalkozás nélkül, a tudományoknak és művészeteknek él. Párizsi nőt vesz feleségül, és el is felejti örmény származását.

Csak 1907-ben az ifjútörök megmozdulások idején jár el abba a párizsi kávéházba, ahol az ifjú-törökök az örményeket testvéri keblükre ölelték, és szent jelszavakkal készítették elő a szabad, egyenlő és testvéri új Törökországot,

Ennek az összeölelkezésnek hatása alatt Bagradian önként jelentkezik a Balkán-háborúban, katonának. Mint török tisztet többszörösen ki is tüntetik hősiességéért.

Háború után „hazamegy” Párizsba, és csupán beteg fivére látogatására utazik néhány év múlva a yoghonoluki régi családi házba. Ott éri a háború. Nem mehet vissza többé.

És akkor néhány hónap alatt csodálatos változás megy végbe Gabriel Bagradianban. A fajtól, nemzettől, vallástól idegen, kozmopolita, az „absztrakt ember”, ahogy nevetni szerette magát, faji öntudatra ébred. Most, a közös baj és veszély idején örménnyé lesz. És örménnyé lesz a tizenhárom éves fia is, az Avenue Kléber jól nevelt, francia fiúcskája.

A párizsi asszony pedig, aki olykor el is felejtette, hogy az ura nem francia, vagy talán azt, hogy ő maga francia, most rémült magára maradottságban érzi, hogy idegenek közé került.

Ö, akinek haza és család csak szavak voltak, most remeg a francia győzelemért, és vágyva izgul anyja és nővérei sorsán.

Még visszautasítja a menekülés lehetőségét, ki akar tartani az ura és a gyereke mellett, de azok napról napra távolibbak, idegenebbek lesznek.

A Bagradian családnak ez a belső felbomlása a másik témája a Werfel-regénynek. [318]

Mikor a deportáció rendelete hónapok remegése, félelme és reménykedése után Yoghonolukot is eléri, Gabriel Bagradian az, aki fajtestvéreit ellenállásra hívja fej. Talán ez az egyetlen európai még benne, ez az aktív akarat és cselekvőképesség. A többiek lelkét megülte az ázsiai passzivitás: kiszmet. Úgyis hiába minden.

De Bagradian nem ismer kiszmetet. Itt van a Musa Dagh, a Mózes hegy, a falvak háta mögött. Dús forrásaival, buja növényzetével, lankás és meredek, termő és sziklás, változatos alakulataival alkalmas a táborozásra és védelemre. Mögötte a tenger.

Az Orontesz völgyének népe nagy számban vele megy. Nyolc faluból ötezer ember. Inkább elpusztulni fegyveres, hősi ellenállás közben, mint kimerülve, megkínozva, összeverve elhullani az országúton, mint a beteg állatok.

Negyven napig tartja Gabriel Bagradian a hegyet.

Hihetetlen, csodálatos az, amit ott megszervezett, és ugyanolyan csodálatos az, ahogy az író ezt a hőskölteményt megírja.

A negyven napnak minden perce tele van izgalmas feszültséggel. A Musa Dagh egy egész világ. Jó és rossz, bátorság, gyávaság, hiúság, kicsinyesség, szerelem, házi perpatvar, minden elfér a Damlaji fennsíkján, és minden belefér negyven napba, ami olyan hosszú, mint máshol egy egész élet.

Rengeteg sors, különböző jellemek, de mind közel állnak hozzánk az emberi élménynek ebben a bőségében, melyben velük él az olvasó.

Tárgyilagos leírások váltakoznak a legköltőibb részletekkel.

A nagy Schuschik, a durva, rideg parasztasszony, ahogy az erdőben titkon, senkitől sem látva búcsúzik a fiától, aki önként jelentkezik az életveszélyes futárszolgálatra. És a nagy, vad, marcona Haikanint zokogva bújik az anyja ölébe.

Az öreg patikus halála, Krikoré, a yoghonoluki filozófusé, a könyvek szerelmeséé, akinek bölcsességétől tanult nyolc falu intellektuel fiatalsága, és akinek bölcs mondásait soha senki nem idézi, csak ő maga.

És Stephan, a Bagradian fiú, akinek minden ambíciója, hogy levesse magáról a párizsi nevelést, és vad, falusi örmény gyerekké legyen a többiek közt. Aki egyik vakmerőséget a másik után követi el ezért a célért, de végül is elbukik, mert európai gyerekkora erősebb, mint a hirtelen fejlesztett testi erő és a későn felébresztett ösztönök.

Stephanból soha nem lehet Haik, aki mint egy fiatal állat, a szaglásával, a bőrével, minden ösztönével benne él a természetben. Stephan az Avenue Kléberről jön, a lelke vad, bátor, örmény lélek, de a teste finom, gyenge, párizsi test. Mikor minden ösztönével a menekülési lehetőségeket kellene szimatolnia, akkor Stephan túl kimerült fizikuma a múlt álmaiba merül: Párizs… apuka, amint leszáll a vonatról… anyuka a piros napernyővel… és Stephant megölik úgy, hogy jóformán észre sem veszi, „a valóság tengere végtelen távolságban veszi körül”. Negyven sebből vérezve esik össze.

Csodálatos jelenetek ezek, csodálatos művészettel megírva. De nemcsak a művészet, a tökéletes stílus, a meseszövés fölényes kezelése, a feszültség mesteri fokozása az, amit bámulunk Werfelnél. A rengeteg [319] szeretet, megértés, idegen élet teljes felszívása és érzékeltetése az, ami megragadja az olvasót. A szív megnyílik a nagy emberi szív csodálatában.

*

Nem elfogult Werfel az örményekkel szemben.

Ha Bagradian figurája olykor a Jókai-hősök tökéletességéig nő is fel, a többiek cseppet sem Übermenschek. Emberek, akiknek megvannak a hibáik, a kicsinyességeik, sőt a bűneik is.

Némelyiknek a jelleme a szükségben megnő, kiteljesedik, és olyan hősi magaslatokat ér el, ahová a jómódban sohasem jutott volna (Ter Haigasun, a pap, vagy az öreg orvosházaspár). A legtöbbjükben a veszély, a nyomor, az összezsúfoltság folytán felszínre törnek azok a tulajdonságok, amik a jól rendezett polgári életben alig észrevehetően szunnyadnak csak bennük: kapzsiság, hiúság, önzés, kicsinyesség, összeférhetetlenség, hálátlanság.

A törökökkel szemben sem él Werfelben elfogult gyűlölet.

Hűségesen megemlékezik a jólelkű török parasztokról, akik az életükkel játszva iparkodtak segíteni a házuk előtt elvonuló örmény deportáltakon. A mély vallásosságú dervisrendről, a régi rezsim híveiről, akik részint Ittihal elleni gyűlöletből, de leginkább igazi emberségből próbálják enyhíteni az örmény tragédiát.

*

Mindaz a szép emberiesség, amivel testvéreinél és ellenségeinél találkozik, nem elég ahhoz, hogy Gabriel Bagradiannak visszaadja az életben való hitét.

A negyven nap alatt negyven évet élt. Kifáradt. Felesége testileg tönkrement, megöregedett, megcsúnyult, lelkileg eltávolodott: egy idegen francia asszony. Fia ott fekszik a Musa Dagh új temetőjében. A kis örmény lány, aki szereti, nem tud tartalmat adni az életének. Mit is csinálna, ha elmegy innen? Éljen az egyiptomi koncentrációs táborban, ahová az életmentő francia hajó elvinné? Újabb fogságban? Kihez tartozzon? Ezek a szegény, egyszerű örmények csak a közös bajban váltak testvéreivé. Itt, ahol rá volt bízva az életük, ahol vezethette, segíthette őket, érezte hozzájuk tartozását. Van köztük néhány igen öreg, atyai barátja és egy nagy tömeg, melyhez amint lejön a Musa Daghról, semmi köze többé.

És a tudomány? A nyugati civilizáció? Bagradian kiábrándult belőle.

A Musa Dagh hadvezére túlságosan messzi nőtt a régi Bagradian fölé, hogy annak a régi, úri életét újrakezdhesse.

Kultúra és civilizáció iránti szükségletét elvesztette anélkül, hogy mást kapott volna helyette.

Mit akar? Ő maga sem tudja. „A megmagyarázhatatlan bennünk és felettünk…” Ez a misztikus mondás áll a régi aranytalizmánon.

A megmagyarázhatatlan viszi Gábrielt fel a hegyre, amikor a francia hajók sorra veszik fel a menekülőket.

Mindenki a fedélzeten? A hajók elindulnak. Bagradian fönt a hegyen, a fia sírja fölé hajol. Fájós, keserű szimbólumként a fia faragatlan fakeresztjét rántja a mellére, mikor egy óvatosan közeledő török csapat golyója a halántékába fúródik. [320]

Ez a Franz Werfel nagy regénye. Egy darab igazi, véres élet, ezért nem üdítő olvasmány. Ökölbe szorult kézzel olvassuk. A fájdalmat, a keserűséget csak itt-ott enyhíti az emberiességnek egy-egy megható, de a sok gonoszsághoz képest elenyésző dokumentuma.

Mégis el kell olvasni, és jól esik olvasni. Nemcsak mert tanulságos, nemcsak mert izgalmasan érdekes, hanem mert azt a tiszta és mély örömet nyújtja, amit – bármilyen kegyetlen és szomorú a témája – minden igazi művészi alkotás megismerésénél érzünk.