| John Boynton Pristleyt a háború utáni angol irodalom jelentős elbeszélőjének tudják, és a kritika minden regényét sikernek visszhangozza. Legérdekesebb a „The Good Companions” – a szigetországot bejáró tanítóról, a kóborolni akaró hölgyről, a derék ácsról, akik végül is egy vándor színésztruppban találnak egymásra – amely terjengőssége ellenére is derűs olvasmány. Valami megnevezhetetlenül kedves közvetlenséggel érezteti az idillikus időtlenséget, ahogy a derék kóborok – a romantikus angolok „katedrálisutazás”-aihoz hasonlóan az országot bebarangolják, és ezen keresztül a népi lélek, a népi szokás üdeségében találnak pihenésre. Az „Angol Pavement” a londoni City egy utcácskája kereskedelmi irodájának története a leghűbb londoni história, amit Dickens óta írtak, s ha letagadhatatlanul nagy mestere döbbenetes, szinte vizionárius emberlátását ugyan nélkülözi, a mai élet szürkére, közömbösre színtelenített tükrében is látjuk gigantikus városa apró emberkéinek vigasztalan sorsszerűségét. Első, magyarul megjelent munkája: „A nap hőse”.6) Érdekes, hogy ennek a min[313]denképpen korszerű regénynek minden részlete, háttere, levegője, fő, és mellékalakja mennyire ismerős, mennyire nemcsak angol, hanem európai, a mi mostani világunkhoz tartozó. Minden ízében mai ez a regény, hangjában, problémáiban, bátorságában egyformán, azonban sohasem lesz elfogult kritika vagy állásfoglalás, inkább merész rámutatás mindarra, amit közéletnek, egy ország szellemének nevezünk. A hősök: egy munkáslegény – egy szenzációt hajhászó, cinikus újságíró nemzeti hőssé reklámozza – és egy kisleány, a londoni színház és mozi lélekvására, a meghibbant sexepilt napi üzletté váltó zsivaja szépségkirálynővé koronáz. Ahogy ez a két megrontott életű, naiv fiatalember a hiperluxussal berendezett szállodában találkozik, s amikor a világváros folytonos újdonságot űző hajszájában elkoptatva, a metropolis kanálisaiba merülésük előtt újra rátalálnak egymásra, mindebben nem romantika, hanem a mai korszellem negatív változataiból táplálkozó vulgarizált realizmus mutatkozik, az a realizmus, amelynek süvítő szele – Pristley igazolja – az angolokat is megcsapta. Közben megmutatja az angol vidéket, a gyárvároskák munkanélkülijeit, kikötők elárvult dokkjait, beszél a kommunizmusról is, de csak annyit, hogy egy másik mondatában már az ellenkezőre mutasson. J. B. Pristleynek ily leírásai várakozást keltenek az olvasóban, amit azonban nem tud, de nem is akar kielégíteni. Érinti e problémákat, de gyakorlati hozzászólásai nincsenek, és ahol alkotó képzelete szilárd talajon juthatna tovább, ott felelőtlenül, mintegy álarc alatt röppenti fel apró petárdáit, így marad „A nap hőse” olvasmányul, idillnek, az újságíró és író egymást kiegészítő kvalitásaival dolgozó elbeszélő munkájának, holott ez a termékeny agyvelőre, energikus és szuggesztív egyéniséget kisugárzó lélekre apelláló regényből könnyen több is lehetett volna. |
Fejlesztette: GAS Softwares