Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

A realista-naturalista formanyelvben megszokottá, semmitmondóvá meredő magyar regényirodalom még mindig nélkülözi a „Zeitroman”-t, az aktív társadalmi kapcsolatokból kiívelő, mai értelmezésű emberábrázolást, mely minden napi politikai cél nélkül is hitet tenne a korunkból kibontakozó egyéni lét és határozott életélmény mellett.

Irodalmunkra jellemző, hogy a korregényt Móricz Zsigmond közelíti meg, aki egy vidéki város közhivatalnokai környezetének lírai erezetű rajzából a panamák és a „kérlek alássan” – gazdálkodás kérlelhetetlenül mai drámáját duzzasztotta. A „Rokonok” az inflációs, a milliós üzletektől megfertőzött magyar vidék kegyetlenül igaz regénye, s az idők erjedésében a valóság művészetéig érő, nagy magyar írónak ez a könyve pozitív remény, hogy ezzel a szigorú tükörképpel attól az irodalmi-polgári teljesítménytől búcsúzik, amelyhez a speciális magyar szellemviszonyok fűzték. Új regénye, „Az asszony beleszól”¹⁾ írásművészetének tiszta, invenciójának megsebezhetetlenül biztos újabb megmutatása, és ha szociális tartalmának, a pesti bérház lakói társadalomszemléletének mélyebb figyelmet szentelünk, lehetetlen észre nem venni, hogy ez az új regény a „Rokonok” vonalán indul el, de sajátságosan szeszélyes, forrásában az idillig ért. A „Rokonok” súlyos realizmusa nem szórakoztatott, nem volt könnyed. Nehézkes humorában több volt a természetrajz, mint a kedély. Móricz Zsigmond mostani, egyben első pesti regénye könnyű, derűsen mosolygó, egy biztos, hatásos ötletből elinduló, sok embert mozgató, nagyobb novella, amelynek belső formai sajátossága, kétszer huszonnégy óra alatt lepergő eseménye tulajdonképpen többet láttat, mint amennyit írója mutat. Négy színházi szabadjegy indítja el a regényt, s ahogy ez a négy jegy lakásról lakásra, kézről kézre megy, díszletek nélkül, atmoszférikusan emberileg mutatja a bérház méltóságos és tekintetes lakóit, akiket a hónap vége, a pénztelenség demokratikusan fog össze. Az új pesti környezet, a lakásokba beszoruló hivatali levegő, kávéházi éjjelek vitája, szerkesztőségeknek a közélet nagyjaihoz való kapcsolata, asszonyok pletykái… mind oly tipikus, dúsan pesti élmény, mintha nem is az Alföld nosztalgiásan nagy szerelmese írta volna, de a „Rokonok” erkölcsi s új, őszinte pátosza súlyos terhét magán hurcoló író sem, aki az igazság logikai értékéről lemondva itt újra az életet szolgálja, a pesti életet, ahol míg az újságírók a képviselők kötvényüzletein keresnek, „a lakások nagy részében ingyen lakók vannak, és ügyvédek, orvosok népkonyhára járnak”. A kettő együttvéve sem ad teljes, igaz képet, de mindkettő mutat az igazból is. Móricz Zsigmond világszemléleti bázisa ezen a kettősségen épül. Hatóeszközeiben éppen úgy nem nélkülözi a cinikus valóságot, mint az igazságot. A „Zeitroman”-t persze másképpen képzeljük el, és másnak is akarjuk. De ebben a könyvben nemcsak a korról van szó, hanem Pest „kollektív lelkiismeretéről” is, amit őszinte és leplezetlen látású írója nem is firtathat, mert a pesti eszmék irodalmi piacán ebből vajmi kevés van.

Merész markolás Szitnyai Zoltán új regénye, az „Öt testvér”.^+2.) Túlságosan merész, nagy, hogy a matéria végig kitartson, s öt testvér életének különböző irányok felé kanya[309]rodását lélegzettel bírja. Nyomasztó regény. Amit elmond, és ahogyan elmondja, mindaz a felvidéki kisváros dermedtségétől a főváros lélektelenségének nyersre, vastagra festő ecsetjével olyan, mint kopár, tömör szikla, amelyet napsütés sohasem világít meg. Emberien emberi, amihez ez az új magyar regényírók első vonalába ért elbeszélő közel jut, amiről beszél, s figurái, kisebb szerepű, a hétköznapi események ködében itt-ott feltünedező alakjai is megmutatják arcukat, szívüket, értelmüket. Sokat szenvednek, és tört energiájuk, megváltozott életlehetőségük tragikusságában álmodozásokra hajló természetek, a Felvidék lágy szívű szlovákjaival keveredett magyarok. Mégis, a földönfutók romantikusságával otthagyják a lankás hegyi várost, anyjukat, megöregedett, beteg öccsüket, a harminc évével aggastyánt, aki gyermekpuskával a vállán játszik. Ennek a megöregedett testű, lelkileg gyermeknek maradt emberkének sorsa a regényben megfoghatatlan összefüggések következményeként lép fel, sok finom érzést hoz, családi apró konfliktusoknak oly tüneteit, amelyeknek lélektanilag könnyen sebezhető részleteiből elfojtott szenvedés, a felszabadulás lázadó vágya lobban. Általában: mélyről feltörő, ifjúkori emlékek tisztasága az „Öt testvér”, emlékek, amelyekhez szívesen menekülnek mindazok, akik sóhajtva vágynak a régi ház, az anyai arc és az elhagyott városka melegéhez. S ahogy indul, a régi hazából az új határon túlra költözködők reményére mutató regényül, egy kis föld megszerzéséig, hogy a Boryak családfája zuhanása megállván, a megmaradó három fiútestvér álmában épüljön az új ház, mindez szerény részt kérés abból a kis boldogságból, amire a sokat kínlódott, tépett Borytestvérek mégsem hiába vártak. Így oldja meg Szitnyai Zoltán regénye a soha sem hangos, soha sem demonstráló problémát, a mai magyar sors rendeltetését, szürkén, leegyszerűsítetten, talán nagyon is józanul, az egyhangúság síró melódiájával, ami mögül a szív hangja is kirezdül. Az „Öt testvér” Szitnyai Zoltánnak nem a legsikerültebb regénye, de jó írói kvalitásaiban fellelhető az a kész szépség, amely előző munkái olvasóinak rokonszenvét most is kielégíti.

Kassák Lajos első, nagy regényében, az „Egy ember életé”-ben a maga életét írta meg. A magyar szocialista irodalomnak ez a maradandó alkotása – Révész Béla novelláin kívül máig sincs ehhez mérhető, a benne kinyíló élettel és őszintén feltörő, rurális naturalizmusában is messze táguló művészetével időbe növőbb magyar szocialista írás – az avantgardísta költő, Kassák belső, nagy küzdelmének megtisztulása, szegénységéből, nyomorából kiemelkedni akarása. A szocializmussal való találkozás életének, íróságának döntő élménye, és ha a világháború utáni forradalmi és ellenforradalmi idők ájult zavarában el is kapja a dadaizmus szele, a lírikusszekták lázasan furcsa kísérletezései reménytelensége, visszatér a nagy élményhez. Életlátásával, centrális világszemlélete tisztaságával élete jelenségeire való visszaemlékezéséből eposzt teremt. Azóta öt regényt írt, s a hajsza elől – az irodalomban mindig újat teremteni – szerényen kitért. Következetes maradt világfelfogásához, Budapest proletárnegyedeihez, a munkásifjúság lelki fejlődése problémáihoz, s korunk regényirodalma számára a munkanélkülit, a munkanélküliség bizonytalan perspektíváit hangsúlyozza. Minden újabb regényében hű marad önéletrajza kompozíció-rendszeréhez is, és reális látásának leegyszerűsített színezésével küzdő emberei kesernyé[310]sen fanyar arcára a lélek sugarait vetíti. Embereivel sok baj van; egyhangúak, fogyatékosak, szögletesek, ha reflektora fényével útjaik csak egy kis szakaszát világítaná meg, holott kálváriájukat teljes fényben akarjuk látni. Legújabb regénye, „Az utak ismeretlenek”, ³⁾ és a realista kifejező művészet csúcsai felé tartó Kassák Lajos a valóság végtelenségével tér vissza első, autobiográfiai regénye ősi ösztönéhez. Egy csavargót, egy országúti filozófust tart fel kóborlásában, és az ihletett fiatalember, akinek csillogó, el-elboruló szemeiben egy panteista filozófus, egy nyugtalan forradalmár temperamentuma vergődik, egy csöppnyi szájharmonika csodás muzsikájával kerül a városkába, polgári otthonba. Már asszonya van, gyermeke, munkája, hegyi folyók hátán nyomorgó munkásokkal tutajoztatja erdeje szálfáit (a valaha novellista Kassák Vág menti hangulatainak lírai képeire emlékeztet itt a regény!), de múltja, kóborlása, sztrájkoló munkásai, a városka küzdő bányászai felé viszik. Sztrájk, sortűz és a polgárrá áporodott Dánielből kitör a régi harcos. Majd otthagyja az újra betörő csendet, vállára akasztja a hátizsákot, és sárba dagadt, meddő esztendeje után könnyű léptekkel siet a megkeményedett dombokon új vándorlás felé! Víziósan szuggesztív líra, ahogy az író a kisvárost, a munkásokat, az őszből tavaszba forduló tájat látja, és éppen ily izgalmas, reális-romantikusan heves az a líra is, amellyel hősét mutatja. A meddő napok álmodozásából, a világváros aszfaltjának lelkét koptató mechanizmusából és a színtelenedő témák sorvasztó világából Kassák Lajos nosztalgiája, fájdalmas áhítata tör fel itt újra, és felbukkannak az „Egy ember élete” eseményei, az országutakon csavargó ifjú lélek aki az embertestvér kék madarát kergette, de el nem érte. S a csavargó: Kassák Lajos borúsan szlávos arcát mutatja, a polgári íróvá vedlett szocialistát, aki „Az utak ismeretlenek” belső leszámolásával újra a maga lelke tükrében mutatkozik. Csupa erő és harmónia ez az önmagára mutatás, s tájképeit, emberlátását, aszketizmusig primitív, mesterkéletlen stílusát az a tempó, az a forró áram diktálja, amely a hamsuni regényeknek jellemzője. A regényei különböző lehetőségei között hánykolódó író problematikus eredményei után itt kiegyenesedik, visszakanyarodik küzdelmesen gazdag élete anyagához, íróiságának tulajdonképpeni forrásához, ami mindig elég lesz arra, hogy újra meg újra felszítsa benne a régi szomjúságot, ami kiapadhatatlanul jó és értékes benne.

Az élet elesettjei és az emberi nyomorúság a témái Tersánszky Józsi Jenőnek, a végzetesen magyar írósorsra mutató visszhangtalan tehetségnek, aki mintegy tizenöt regényt és legalább száz nagyobb novellát irt anélkül, hogy a kritika és a közönség azzal a megértéssel, azzal a szeretettel fordult volna feléje, amelyet művészete, figurái, szociális igazságokra apelláló, sárral és könnyel átitatott szemlélete méltán kiérdemelt. A tisztánlátás, a valóság naturalizmusa… ez írónk oeuvre-jének ritmusa, a valóság ezer arcát minden retus nélkül adó, szuggesztív naturalizmus. Mintha minden regénye, novellája konfesszió lenne, életgyónás, és hogy mennyire az: majdnem valamennyi hőse első személyben beszél, maga mondja el mindazt, ami vele történik. Az esemény és a szereplő a fontos, az író messze van, nem néz befelé, nem töpreng sorsokon, féke[311]zi duzzadó alkotóerejét, egyéniségét, kerüli az irodalmiság dionüszoszi atmoszféráját, s az olvasó érzése, hogy alakjaival közvetlenül beszélget. Legelső írásai: novellái, egy háborús, egzaltált szerelemről írott első regénye, s az utána jövők is ezeknek a tulajdonságoknak gyökereiből sarjadtak, csak a nyomor, a züllés sorvasztó kálváriáját szélesíti, tereli kérlelhetetlen realitása felé, s háttérül a szatmári vidéket festve meg, Nagybányát és környékét, a természetnek a levegőnek, a világításnak, a rálátásnak azt az egységét, amelyből a magyar piktúrának valóságfestészete, az ún. „nagybányai korszak”, az a legtisztább piktúrális naturalizmus fakadt, amely mindent, amit meglátott, fontosnak tartott, szeretett, s inkább részleteket rajzolt, mint színesített, inkább analízist, mint összefogott. Ez a festői látás, s őszinte színei alól kibuggyanó, és ebben az atmoszférában válik derűs, humoros alakká Buzikán, a hamiskártyás, Ruszka Gyuri, a naplopó és Kakuk Marci, az ácsorgó, piaci munkából éldegélő legényke. Ide s tova tizenöt éve, hogy a világháborúból hazatért író Kakuk Marcit, a társadalomnak ezt a kitaszított tekergőjét régi emlékeiből, ifjúsága legelső íráspróbálkozásaiból új életre hívta, s melléje komponált hozzá hasonló alakokat, emberegzotikumokat, álkreténeket, félszegeknek, ostobáknak tetsző csavargókat, akik azonban józanok, és primitív észjárásuk, vaskosságuk, csúfondáros nyelvöltögetésük pompás álarc arra, hogy az író a ma társadalmának hazugságát, az emberi közösség reménytelenségét rajuk keresztül lássa és láttassa. Tersánszky Józsi Jenő első, osztatlan sikere Kakuk Marci volt. Annyi év után ezt az ízes kamaszt most új útjára lódítja, a bányatelep primitív lakói, zsarnok munkafelügyelők, úrhatnám hivatalnokok és asszonyok között csetlő-botló bányaigazgató közé, kihámozza régi gúnyájából, züllöttségéből is, mintha az alak ősereje, hajlíthatatlansága magát az írót is elragadná, megtisztítja múltja alkoholos, bűnöző salakjától, dolgozó embert farag belőle, kertészt, aki a cselédség konyhai traktátumán, pletykázó házinépek idillumán át ér a bányászok sivár életéig. „Kakuk Marci a zendülők közt”⁴⁾ – ez új élményének összefoglalója, s ahogy Cervantes Don Quijotéja, a flamand Coster Eulenspiegele, Hašek Svejkje, az erdélyi Tamási Áron Ábele túlnőve íróik könyvein, valóságos nemzeti, népi figurává váltak, úgy megy álarcos gunyorával – hátán batyujával –, a langaléta zsivány Somával neki a holdvilágos országútnak, és hogy hová, merre ér, azt Tersánszky Józsi Jenő most már ne évtizedre mondja el. Mert Kakuk Marci szánerképéből örök figura kerekedett, akitől elszakadni nem tudunk.