Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

(Az eddigi regényrészletek rövid tartalma: Szalay Kornélia, érettségizett vidéki varrónő tekintélyes hozományt kuporgatott már össze, és „tanulmányútra” indul. Utazásának különösen főcélja, hogy személyesen is megismerkedjen ideáljaival, írókkal és művészekkel, s főleg az, hogy férjet szerezzen. Azonban első stációján csakhamar kiábrándult a művészekből, akik valósággal ünnepelték, versengtek érte, de csak könnyű kalandnak kívánta mindegyik. Megundorodik tőlük is, önmagától is, és váratlanul gyorsan elutazik a városból. Utazása alatt Mátray festőművésszel ismerkedik meg, kicsit idegenül fogadja már a „művészt”, de hamarosan összebarátkoznak. A festőművész meginvitálja Liát műtermébe, ahol modellt ül, csak még abban nem egyeznek, hogy Mátray szeretné Liát aktnak megfesteni, Lia viszont ragaszkodik a báli ruhához…)

Annyi meggyőződéssel beszélt, hogy Lia szégyellni kezdte, hogy szégyelli magát, és a spanyolfal mögé húzódott. Didergett a fülledten meleg kis műteremben a nagy izgalomtól. Míg vetkőzött, a festő előszedte irónját, egy „öreg zsidót” legumizott egy papírról, és a táblára feszítette. Közben beszélt, beszélt, és amikor a lány előlépett, mintegy folytatta:

– Így la, feküdj le kicsikém! – Egyszerre tegezte, mintha a ruhával a lány minden formaságot levetett volna. Most már modell volt neki, semmi más. – Várj, itt van ez a takaró. Kicsit rongyos, színvesztett, ne félj, majd kenek olyan szinergiát, hogy belekábul a néző. De nem úgy lesz. Inkább meghagyom ilyennek, amilyen szegény festő szegényes műtermének szegény kellékeként. Így stílusosabb… Ez lesz csak a művészet, meglásd, ahogy ezt a koldusműtermet fogom megfesteni, ahol egy hercegkisasszony álmodik…

Lia belenevetett a párnába.

– Varrótűhercegnő – gondolta.

– Tudod, a festőállványt is előtérbe helyezem, és azon lesz a Mű, amin a művész dolgozik. Az egész műterem veled együtt kicsibe. Ezen a képen aztán nem olyan lesz minden, amilyen a valóságban, hanem amilyennek a művész megálmodja. Megszépülten, stilizáltan lesz benne minden, amit itt látsz, és a takarót ott festem meg pompázatosra.

– No és engem? Én is szebb leszek ott, a kis képen?

A festő odament hozzá, és leült a lábához.

– A művészetnek is vannak határai. Téged nem tudlak szebbé tenni, mert így, ahogy látlak, te vagy nekem a legszebb…

Megfogta a lány lábát.

– Na, lám, a cipőcskék még nincsenek levetve… no, várj, majd levetem.

A dolgok összefutottak, de tiszta és fehér maradt minden, mert kintről lármás gyermekhang hatolt a szobába.

A festő pillanat alatt az állvány előtt állt, vonalakat húzott a papírra, és arca vérvörös volt.

Lia dermedten nézte.

A következő percben kinyílt az ajtó, és egy rózsás arcú, szép szőke nő lépett be egy kétéves fiúcskával. A gyermek apjának olyan csodálatos mása volt, hogy egy pillanat meggyőzte Liát a valóságról. Rémülten húzta fejére a takarót.

– Édesem, mi jutott eszedbe, engem munka közben háborgatni?

– Bocsáss meg, elfelejtettél reggel pénzt adni, és így nem tudok főzni ebédet.

A festő tolta kifelé a nőt, és az ajtóban suttogva beszélt hozzá.

Nyilván megnyugtatta nejét – egy festő felesége tud egzaltált, szeszélyes gazdag nőkről – mert a nő beszólt az ajtón:

– Bocsánat, asszonyom, Isten Önnel.

Lia már vacogva kapkodta magára ruháit, és halottsápadt volt.

A festő könyörgött, mentegetőzött:

– Olyan különös véletlen… a feleségem igen ritkán jön fel ide, és ebben az időben úgyszólván sohasem. Rendcsinálási láza támad, ha idejön, ezért nem engedem… de miért lett ilyen, lelkem, nem történt semmi, látja, megnyugtattam a feleségem, ne féljen, nem fog többé háborgatni.

– Nem, nem fog – dadogta Lia, és tántorgott az ajtó felé.

– Mindenem, én nem engedem így el… Most már rabbá tette a fantáziámat, megnövelte a művészi becsvágyamat, annak a képnek el kell készülni mindenáron.

Lia nem tudott mást leemelni a szívéről, mint ami egész súlyával rajta feküdt.

– Miért nem mondta meg, hogy felesége van?

A festő keserűen felkacagott. Haját tíz ujjával összeborzolta, és három óriási lépéssel mérte keresztül-kasul a szobát.

– Ezek vagytok ti, nők. Mind egyformák. Férj kell tinektek, nem férfi. A feleségemnek is az kellett. Szerettem… elvettem. Ha nem vettem volna el, még talán most is szeretném… hogy ezt ti nem tudjátok soha megérteni, hogy a művésznek láz kell… láz kell, szenvedély, élmény, friss érzelem, fogcsikorgató vágy, hogy birtokba vehesse a szín, az élet, a tónus teljességét…hogy a művészt megöli a kötöttség… mindig ugyanaz a táj… ugyanaz a mosoly, ugyanaz a csók… Nézz körül… ugye nem fogja meg itt a szemed semmi? Nem, mert én már három éve nem tudok alkotni…

– És most te jöttél… Lia… Álom a neved, puhameleg a jelenséged… lásd, én nem kérdeztem, ki vagy, honnan jöttél. Úgy éreztem, nekem jöttél, hogy megválts engem… Bocsáss meg, és ne sajnálj! Az a kép elkészül most már nélküled is, neked köszönöm a nagy felszabadulásom. Érzem, nagy művész leszek, de hű férj soha többé.

Egészen hozzá ment, és úgy ölelte át, mint egy testvért:

– Bevallom neked, én mindeddig hű voltam a feleségemhez… most világosan érzem, ha te lettél volna asszonyom, soká meg tudtál volna tartani magadnak, mert neked szerető is kell, nemcsak férj.

– Érzem, el fogsz menni tőlem, és én mivel tarthatnálak vissza? Csak köszönni tudok forrón mindent…

Lelkűk tökéletesen összesimult e pillanatban, és Lia felzokogott, mint egy gyermek. Annak is érezte magát egyszerre, árvának, magányosnak, aki furcsa útvesztőkben tévelyeg.

Ismeretlen rengetegben jár, faunok, manók leselkednek rá, és végül rémisztő karmokba kerül.

Már az utcán mentek, és Lia öntudatlanul suttogta:

– El kell veszni… el kell veszni… mert ez az elveszettség bűbájos, hatalmas erő, mert ez a téveteg út csókoktól virágzik, mert irtózatos lemondani erről a mellette haladó szemekről, szájról, karokról, erről a hangról, és mert szédületesen szép lehet ott, ahova a csókos út torkollik…

Lassan erőt vett magán, és mintha sok-sok esztendő kiesett volna az életéből, mesélni kezdett diákkoráról, apáról, akit Hopla bácsinak neveztek a gyerekek, mert szójárása volt a „hopla”. Aztán elmesélte a varrodát, elvágyódását, és végül mondta:

– Én egyetlen férfié akarok lenni, aki szeret engem, és akit én is szeretek!… én hittem, hogy magáé lehetek így, és most nagyon szenvedek.

– Édes, kicsi lánykám, egyet mondok: Ne féljen! Ne féljen… Ha úgy érzi, szeret, szeressen…

Lia most nagyon érezte, hogy szereti. Érezte, tudta, ha itt marad, az végzetes lesz a számára. Ez nem volt játék többé… Menekült.

Mátray délután a portásnál tudakolta Lia szobaszámát, és a portás jelentette, hogy a hölgy a kétórai gyorssal elutazott.

*

Liával újra kattogott a vonat. Tovább… tovább, holott most fáradtnak érezte magát nagyon. Ajka még tüzelt egy férfi csókjának édességétől. Úgy érezte, végzetesen meg van bélyegezve ezekkel a csókokkal, és folt esett vele lánybecsületén.

Már nem a régi Szalay Kornélia többé…

A meleg délután álmossága ráfeküdt a vonatra, az utasok tikkadtan lógatták fejeiket, és párologtak a hőségben. Lia a jegyét böngészte. Elhatározta, hogy most nem megy Borosvárra, kiszáll egy fürdőhelyen, és egy hétig, vagy amíg jól érzi magát, ott marad.

Az út felséges tájon vitt keresztül. Havasok bűbájos völgyében, ahol minden állomás egy-egy fenyőoázis.

Egész úton a tájat nézte az alföld lánya, és egyszerre úgy érezte, hogy eddig vakon utazott.

Belebújt önmagába, hallgatta a vére zubogását, és nem látott semmit.

De amikor az is ugyanolyan új élmény volt, mint a hegyek!

Nem kellett volna… De ha nem kellett, miért történt?

Mindegy. Most a sajogásra gyógyírnek csavargatta szívére az elé tárult táji szépségeket, és a tiszta öröm hűsítette a belső forróságot.

Ahogy egyre mélyebben hatoltak be a hegylánc közé Lia egyre jobban lelkesedett. Állandóan egy folyó mellett haladt a vonat, majd játékosan befutott egy alagútba, és egész úton kacérkodott a vízzel. „Szervusz, szervusz!” – dübörögte, dohogta, és a folyó szendén csobogott:

– Viszontlátásra…

Öt órakor aztán kiszállt egy elegáns kis fürdőhelyen. Erős lélegzéssel szívta mellre a felséges levegőt, és beült a Villa Rosalinde autójába.

Zene, jól öltözött férfiak és nők a Rosalinde melletti kurszalón előtt, és kíváncsi szemek nézték az érkező új vendéget.

Egy óra múlva Lia már a fenyőerdőben sétált, és szívta, szívta a jó levegőt. Mintha nem is ő lett volna a délelőtti tragikomédia hősnője. Magafeledkezetten élvezte a természet drága kincsét, és úgy elvesztette benne a délelőttöt, mint egy leszakadt gombot.

Most már örült, hogy kiszállt, és hamar rájött, hogy fáradt, lestrapált idegeinek elsősorban e jó levegő és a nyugalom kell, nem pedig férfi.

Eszébe jutott a fürdődressze. Még nem is használta, mióta úton van. Milyen butaság, pedig mindenütt van strand. Egészséges napozás helyett árnyas hotelszobákban átálmodozta, tervezgette a napokat. És minden nagy lelki felkészültségére mit kapott?

Csupa csalódást bizony…

Pedig már egy hét múlott el indulása óta.

Szép volt a kis fürdőtelep, modern, komfortos. Mindene volt. Mozija, hangversenye, bálja, teniszpályája, pingpongja, brigettasztalai, még olvasóterme is.

Nem kellett unatkozni annak, aki nem akart unatkozni.

Lia pedig nem akart.

Elég elegáns és disztingvált volt ahhoz, hogy a lányok közeledjenek hozzá, és pár nap múlva már a legjobb társasága volt. Most kielégülhetett az a vágya, hogy éppen olyan úrilány legyen, mint a dolgoztatóinaklányai, mert társasága csakugyan abból a körből került ki, amelynek ő szállítja a toalettjeit.

Hamar látta azonban, hogy jobb lesz tartózkodónak maradni, mert roppant fogyatékosságokat észlelt önmagán.

Például a lányok Freud álomelméletét fejtegették, jártasak voltak a psihoanalizis rejtelmes berkeiben, sőt olyan is akadt, aki tagadta Freudot, és valami Adlerre esküdött.

Liának nem volt módjában Freudig sem jutni olvasmányaiban és amikor az egyik lány – elsőéves egyetemista a filozófiai tanszakon – Einstein relativitásáról akart vele beszélni, Lia ügyesen megszökött.

És nem cigarettázott, a tenisztől fáj a háta, a pingpong idegesíti, a kártyát utálja.

Szóval egy érdekes, excentrikus lény, aki a „rendestől” különbözik.

Annál jobban szeretett fürödni. Táncolt is, karcsú alakja percek alatt hozzástimmelődött táncosához, és most előkerültek az esti toalettek, amelyek megadták személyének a köztiszteletet.

Lia hamarosan rájött, hogy ő a legérdekesebb vendége a fürdőnek. Senki nem tudott róla semmit, messziről jött, kitűnően öltözik. Titkokat éreztek benne, és különösen a férfiak kíváncsisága irányult a Villa Rosalinde felé.

Lia újra hercegnőnek érezte magát. Játszott. Sejtelmes volt, sokat ígérő, szóval kacér, de erről nem volt tudomása. Varrótűhercegnő. Mindegy. Nem akart gondolkozni, mert az határozottan árt a szépségnek.

Szép akart lenni, mert ahol megjelent, máris udvara volt. A férfiak általában sokkal kisebb igényűek voltak Liával szemben. Direkt hálásak voltak az egyszerű mondatokért, az alany és állítmányért, amiből Lia beszédje állott.

Tagja volt tehát egy jólétbe fulladt, exkluzív társaságnak, akik nyilván szóba se állnak vele, ha megmondja, hogy varrónő.

Az idejét kedvére osztotta be, és ha egyedül akart lenni, erre is talált módot.

Legkitartóbb lovagja egy ügyvéd volt. Dr. Rózsa István. Modern férfitípus, abból a fajtából, akiért a nők rajongnak. Kis szandolinján többször vitte Liát csónakázni. Nagyon keveset beszélt, megtörtént, hogy elindultak, vissza is jöttek, és két szót sem váltottak. Talán azért volt Liának bizalma hozzá. A férfi lehetett harmincöt éves, férfierejének teljességében.

Most is mentek felfelé a folyón, és Lia rajtakapta magát, hogy nézi a férfi karjának izomjátékát, mellének előrefeszüléseit, haja barna fényességét és piros, duzzadt ajkait, örült hallgatagságának, hogy nem nyúl bele durva kíváncsisággal az életébe. Volt valami megnyugtató a lényében, olyasvalami, ami legtöbbnyire orvosokban szokott lenni, különösen nőgyógyászokban. Szóval olyasféle, ami azok sajátsága, akik ismerik a nőket.

Lia is mindig nyugalmat érzett idegein szétterülni, ha együtt volt ezzel a férfival. És kellett ez a nyugalom, mert csak most érezte, mennyire rászorul a fizikuma erre a pihenésre.

Az ügyvéd most partnak vitte a csónakot.

– Ki fogunk itt szállni… nézze, milyen szép itt…

Szép volt, nagyon szép. Lia önfeledten nézett szét, aztán az jutott eszébe, hogy ő az olvasmányaiban mindig átlapozta a tájleírásokat. Ezt nem lehet betűkkel, szavakkal plasztikussá tenni… Ezt látni kell… Tájleírás helyett csak annyit kellene mondani: „Akarsz szépet látni? Hát menj oda…”

És ő most itt van. Micsoda édes ajándék a sorstól, hogy itt lehet, és milyen sajnálni valók azok az emberek, akik soha, sohase kelhetnek útra a Szépért… Hogy nem elég ehhez a szem, a szív, a vágy, még kell hozzá valami, amiért izzad, küzd az ember: Pénz…

Lefeküdt a lejtős fövényre, és a férfi melléheveredett. Lia nézte egy darabig a távolba vesző táblás dombokat ölelő, vadzöld hegyeket, aztán mintha magába akarná menteni a képet, lecsukta szemét. Karját nyaka alá tette, nagy virágos pizsamájában olyan volt, mint egy fövényre hullott bokréta.

Egyszerre mintha ott feküdne ismét a műteremben. Mátray… hogy jött, és hogy ment el három nap alatt az életéből… Különös kielégüléssel gondolt erre az élményére. Nos igen… a térdeik összemelegedésén át ismerkedtek össze a legközönségesebb, legdurvább formájában a férfi és a nő egymáshoz való közeledésének, és úgy váltak el magasra szökkenő lélekkel. Igen. Egyesültek lelkükben abban a pillanatban, amint felszabadultak a testi varázs nyűge alól, és találkoztak; valahol, a művészet valóságot megvető határain. Felelőtlenség sugározta át érzéseiket, és ami átviharzott rajtuk, az akaratukon kívüli nagy Parancs. Mégis jó, hogy úgy történt minden, bizonyos, hogy úgy kellett történnie.

Most már megérti jobban az írót is… Az is erjesztő lázat keresett ismeretlen ajkon, hogy szép gondolatokra váltva közkinccsé tegye.

Lia egyszerre megdöbbentően keresztüllátott a dolgokon, mennyi ártatlan lány esik áldozatul így a művészet oltárán.

Már tudta, hogy ezek között férjet nem találhat. Férjét csak magáének akarja, és boldogtalan lenne, ha férje az üdvöt más nő ajkain keresné.

Egyszerre eszébe jutott a közelében heverő férfi, és kinyitotta a szemét.

– Azt hittem, alszik – mondta a férfi.

– Nem aludtam, de jó érzés, hogy aludhattam volna is.

Bizalmát fejezte ki ezekkel a szavakkal, és a férfi megértette. Közelebb húzódott a lányhoz, és halkan mondta:

– Én nem vagyok gyáva… én csak várok.

– Mire?

– Hogy egyszer rájön majd, hogy a szép napokat még szebbé tehetnénk.

– Miért kell erre nekem rájönnöm?

– Mert nekem édesebb, ha kapom, mint ha veszem.

– Jaj, micsoda?

– Hát a csók. Csak ne nézzen rám ilyen rémülten!

Még közelebb húzódott, és felkarjával átölelte a derekát, Lia csakugyan mint egy ijedt nyúl húzódott össze, és dühöngve, felháborodva a saját romlottságán érezte, hogy jó itt, ezek között a roppant karok között.

– Tudja-e, hogy nekem rossz ez a maga bizalma?

– Nekem olyan jó – suttogta Lia.

– Hát jó. Én értem. Maga egy férjhez menni akaró lány, akire, úgy látom, döntő hatással volt a régi világbeli mama nevelése. Nagyon helyes. Ígérjen teljes bizalmat, és én ezzel szemben édessé teszem a napjait. Szeretni fogom, mint egy angyalkát, és teljes tiszteletben tartom azt, amit meg akar őrizni magának. Nem érzi, hogy kár a napokat csók nélkül élni le?

Lia a beszéd alatt összehúzódva egészen a férfi karjába került, és arcát a férfi meztelen mellére bújtatta.

Hosszú percekig maradtak így, és a lány nem tudott most gondolkozni. Érezte a férfitest friss szagát, szája kitüzesedett a forró test érintésétől, és öntudatlanul csókolt a szája.

A következő percben mint egy pelyhet emelte magához a férfi, két tenyér fogta Lia barna fürtös fejét, és a piros, élveteg ajkak szájára tapadtak.

Liára ezekben a napokban rászakadt az égbolt. Csókmámorban élt, és a csókok meg a férfi simogatásai asszonnyá érlelték anélkül, hogy valóban az lett volna.

Csodálatosan tisztultak előtte a dolgok, és teljesen megértette önmagát.

Otthoni nőkkel körülvett élete után egyszerre a férfiszemek és férfivágyak kereszttüzébe hullott. És megért a szerelemre, mint egy forró naptól kinyílt rózsa. Érezte az ellenállását legyűrő hatalmas erőt, és sajnálta a tíz évet, amit csók nélkül töltött el.

Úgy érezte, hogy a férfi egyre jobban szereti őt, szebben, gyengédebben nem lehet már nővel bánni. Lia ábrándozott, hogy egy napon így fog szólni az előkelő fővárosi ügyvéd:

– Bogárka, nemcsak nyár van, tél is lesz, menj haza szépen, szedd össze a cókmókodat eljövök érted!…Oh, és akkor jönne az igazi élet.

Jó lenne már egyszer beszélgetni Pistával, de nem lehet. Jön, ölbe kapja, azonnal mámorba ejti, és beszéd nincs, csak csók van, meg gyönyör.

A mámor napokon át mint egy bíborpalást borította be, és nem tudott önmagán túllátni.

Az idő múlt, egy reggel rossz kedvvel ébredt, és kínozni kezdte a kérdés:

– Elhagyja ez a férfi, aki most így szereti őt?

Rémült gondolat bénította el agyát:

– Szent Isten, ha „ennek” is van felesége!

Roppant felizgult ezen a gondolaton, és szinte futott ki a villából, el, el, hogy egyedül legyen.

Ment a vasútállomás felé, jóformán nem is tudta, merre megy. Amikor meglátta a vonatot, egyszerre forró vágya támadt: hazamenni, mamuskához. Talajtalannak, magányosnak és kiszolgáltatottnak érezte magát, és sírva fakadt.

Sírt a tehetetlenségén, hogy nem tud már küzdeni az érzelmi sodródásokkal, viszik egészen másfelé, mint amiért indult. Hites érzéssel hű férjet találni az emberrengetegben.

A férfira gondolt, aki uralkodik érzékein, és egyszerre undor fogta el.

– Nem így, nem ezt – suttogta kétségbeesetten, és érezte, most világosan érezte, hogy amit ő keres, fehér fátylas, mirtuszkoszorús menyasszonyságot, így, ezen az úton nem lehet megtalálni.

Egy csoport rongyos és piszkos munkáscsapat haladt el mellette. Arcuk komor volt, és hangjuk az elégedetlenség artikulálatlan, nem hangszerelhető melódiája. Mentek vagy tán meneteltek valami tompa ütemmel, amit tán a sorsuk egyformasága dirigált. Mintha gyászszertartásról jöttek volna. Áporodott szag úszott körülöttük, a szegénység savanykás illata.

Erdőirtók voltak. Vállukon a fejszék félelmetesen csillogtak.

Egy öreg néni törekedett a nyomukban. Mikor megpillantotta Liát, mellészegődött.

– Látja, nagyságos asszony, így bánnak a szegíny munkással az urak! Felmondták űket. Álló, mehetsz, vak-világba. Hogy mibű él a család, ki kérdezi? Nincs munka, gyárak nem dolgoznak, mondják. Hát az uraknak van munka? Azok miből élnek, és vesznek selyem, szoknyát?

Lia kiürítette az erszényét, és visszafordult az úton.

Egyszerre furcsa szégyennel érzett fel valamit. Hogy van valami, ami fontosabb a párosodásnál. A kenyér. Lám az öreg néni, a munkások sorsának osztályosa mély átérzéssel kesergett a munkás munkátlan állapotán, ami neki eszébe se jutott volna, ha a néni nem beszéli…

– Oh, csak a jóllakott ember szükséglete a csók – gondolta.

– De nem, nem igaz, nem lehet így, hiszen ez is éhség, de még milyen.

Furcsa gondolata fanyar mosolyra késztette:

– Nos, én egy nemi proletár vagyok. A szerelmet a társadalmi törvények szerint nem birtokolhatom, amíg valaki nem hajlandó oltár elé vezetni. Amit enélkül teszek, az bűn, mint a lopás, és a társadalom kiközösít magából.

– Egy szerelmi munkanélküli, egy csavargó nemi nyomorgó…

Maga sem tudta, hogy büntesse, vagy vigasztalja-e magát ezekkel a jelzőkkel.

Csodálatosan lehűlt, és úgy érezte, hogy az ő baja a kisebb a bajok közül. Megint örült, hogy van valami mestersége, mégpedig olyan, hogy számos embernek ad vele kenyeret. Hiszen ha a divatszalon jól megy, akkor jó a kereskedőknek, és több embert foglalkoztathat is. És a pénz éppen onnan jön, ahol a legtöbb, tehát nagyon helyes, hogy a dámák flancolnak, mert akkor van munka, van kereset.

Megértette a pénz sajátos keringését, és örült, mert úgy érezte, hogy a maga részéről eleget tesz szociális kötelességeinek. Sietett elfelejteni a szánalmas, de egyben félelmetes munkásarcokat.

Délután Rózsa szokatlan időben látogatott fel Liához. Mikor meg akarta csókolni, elhárította. Ebben a percben megérezte, hogy nem szereti ezt a férfit. Vérhullám futott rajta keresztül a szégyentől, hogy napokon át a legintimebb kiszolgáltatottságban adta át magát az érzéki örömöknek egy olyan férfival, akit nem szeret, Most pontosan érezte, hogy nem is tudná soha szeretni, és nem lenne a felesége soha.

– Mi az, édes?

– Semmi. Elég volt.

Azért mégis meglepte, hogy a férfi egyetlen kérő szót sem hallat, sőt mintha azt mormogta volna: jobb így.

Rövid ideig tartózkodott Liánál, és csak annyit mondott búcsúzáskor:

– Mindig kellemesen gondoljon rám!

– Nem fogok magára gondolni soha.

A férfi mosolygott, kezet csókolt, és elment. Az ajtóból szólt vissza:

– Egy óra múlva utazom.

Este a vacsoránál melléült Kazár Jancsi, Lia második számú hódolója, akit Rózsa kiszorított.

– No, csakha már tiszta a levegő. Ettől a Rózsától nem lehetett magához férni. Csak evett a fene. Szemtelen pimasz, ma sürgönyt kapott a feleségétől Abbáziából, hogy a kislánya súlyosan megbetegedett. Hát pakolt az öreg. Mondja, sajnálja?

– Sajnálom…

Reszketett az evőeszköz a kezében, de arcizma se rándult.

– Mi tetszett rajta magának?

– Az, hogy sohasem élt vissza az adott helyzettel.

– A marha. Drága Lia, nevezzen ki utódjának, és én ígérem, hogy minden esetben vissza fogok élni az adott helyzettel.

– Rózsa pótolhatatlan veszteség.

– Abból, ahogy mondja, látom, hogy nem. Tegyen próbát velem! Magáé a szívem és az erszényem.

– Őrizze meg más számára… annak a számára, akinek a kezét is felajánlhatja. És most hagyjon magamra!

Ezen az estén még két kínos kalandja volt. Még két férfi ajánlkozott Liának pótolni a veszteséget, szívükkel és erszényükkel.

Megértette, hogy ezek Rózsa szeretőjének tartották, érezte, hogy ittmaradása lehetetlen. Még este csomagolt, és a reggeli vonattal elutazott.

*

Három hét szaladt el Lia felett, aki kezdett már megedződni az apró és nagyobb csalódásokon. Legszívesebben hazament volna már, de érezte, hogy ilyen lelkiállapotban csak szomorúságot vinne anyjának, aki csupa szépet és jót akar majd hallani. Össze kell szedni magát, hogy ereje legyen újrakezdeni a régi életet, ami most még sokkal színtelenebb lesz, hiszen hiányozni fog belőle a reménység. Anyja szemrehányásokat fog tenni, mert egyre mondta, ilyen módon nem lehet férjet találni. Igaza volt anyjának, de hát akkor hol van egy olyan rendes fiatal ember, akit férjül kívánjon magának egy szerény családi életet kívánó nő ?

Nagyon különös következtetést vont le tapasztalatai nyomán.

– Akinek pénze nincs, ezért szemtelen, akinek pénze van, azért. És akinek szíve van, az már mind nős ember.

Ösztöne egy idős néni mellé vonzotta a vonatban. Itt nem történhetnek vele zavaros dolgok. A néni hálásan vette a társaságot és Lia ezer apró, kedveskedő figyelmét. Maga sem tudta, hogy ebben a néniben most az anyát keresi, akinek közelségére vágyott. A néni mesélt a gyermekeiről, akiktől most hazatérőben volt. Apró emberi sorsokat ismert meg Lia, és a néni beszédjén keresztül tudattá ért benne, hogy a pénz a sorsok irányítója, mozgatója. Minden pénzkérdés, még a boldogság is, lám a néni lányánál majd visszament a parti, mert nem volt elég a hozomány.

– És hogy élnek? – kérdezte Lia.

– Boldogan. Öt év alatt három gyerekük lett. Csak a bolt jobban menne.

Az üzlet, csak az menjen, lám, az a legfontosabb, mert minden attól függ.

Nyújtózkodott. Ismét érezte azt az önző elégedettséget, mint már többször. Neki megy, hála Istennek. Most majd körülnéz a városban, amelyre azt szokták mondani, miniatűr Párizs. Valamivel frappírozni kell a dámákat, valami excentrikummal, mert ez hat. Elhatározta, hogy revideálni fogja a férjjel szemben támasztott igényeit. Nem fog többé nagyzási hóbortba esni, hanem egy jóravaló, szakmabeli férfival is megelégszik. Legjobb lenne egy női szabó… Hiszen amerre néz, amerre jár, gondban élő emberekkel találkozik, még a fürdőbeli dámák is redukált igényekről beszéltek, és mind anyagi veszteségekről tárgyaltak. Szinte licitálták egymást, hogy kinek a férjét érte nagyobb veszteség.

(Folytatjuk)