Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

Az újkor végét járjuk, és nem vesszük észre, hogy egy ismeretlen, még el nem nevezett korszak felé haladunk, el a megszokott történelmi ösvényektől, messze kanyarodva a világháború után tobzódó eszmék átértékelődése zavarától, s mint hosszú, lázas téli éjszaka utáni ébredésre a fáradt világ, a megváltó Európa felett világító nap tüzes sugarait várjuk. Mint minden új történelmi korszak, ez is katasztrófával kezdődött, a khiliasztikus hangulat komor, nehéz felhőivel, a testvéri ölelkezésre szomjazó ember ösztönös léte sötétségének megmutatásával, embermilliók egymásra törésével, javak pusztulásával, a történelem évkönyveiből ismert s az antik világ összeomlására emlékeztető vigasztalan képpel: amelynek fázisait a huszadik századba lépett, művelt világ is átélte. Az óceánok és a kontinens hadszíntérré változása, az orosz nyugtalanság és a moszkovita tömegek rémuralmának veszélye után a ma diktatúrái, a polgárháború s alig néhány héttel ezelőtt Beethoven és Mozart városa munkásnegyedeiben ágyú- és géppuskatűz ropogtatta a reménykedő ember fülébe, hogy a „Nyugat alkonya” nemcsak nagyhatású könyveim, hanem élő, fájdalmas valóság is. Míg a világháború átszenvedése utáni események tomboló vihara az emberiség társadalmának alapjait rázza meg, s ismeretlen, új korunk küszöbén a világpusztulás réme ismét jelentkezik a szellemi horizont tágulása, a tudomány és a technika mélyreható változásai ellenére is, az egyéni lelki élet elfordul a racionalizmus és az autonómia gondolatától, a modern kultúrember önmagáért való, tetteinek forrását önmagában hordó valóságától, s individualizmusát feladva a marxi dogmáktól Nietzsche „Übermensche” gondolatáig tágul. Rabszolgaként akar görnyedni, primitív szám kíván lenni zseninek képzelt „Führerek” seregében. A kultúra demokratikus – kapitalista – technikai folyamata pedig mivel sem törődve megy céltalan, ellentétektől anarchikus álrendeltetése felé, hitet keltve, mintha rendeltetése örök életre szólna.

Ennek a világképnek irodalmát, irodalmának emberi tartalmát, [307] alkotásaiban kifejezésre jutó, új, művészi szenzibilitását analizálni lehetetlen. Ismeretlen nevű új korunk irodalmának kevés köze van a közösség életének hullámveréséhez, a kor lényeges jelenségeihez. Még mindig megelőző korunk erkölcsi apátiáját, érzelmi forrásokból ittasult objektivitását fújja. Nem képes saját lényegére látni, tudatára ébredni, hogy az irodalomtörténelemtől örökölt kereteit feszíti, és tradíciós tábláit töri anélkül, hogy szelleme új reneszánszának alapjait rakná le. Nietzsche rombolói, és tagadó humanizmusának, Marx elvont, antihumanista kollektivizmusának hatásai teszik lehetetlenné, hogy irodalmunk emberi világnézet felé forduljon, lelki beállítottságra szomjazzon, s napjaink legsorvasztóbb bajai: a szegénység, a szolgaság, a háború és a türelmetlenség ellen küzdjön. A világ újjáépítése szempontjából nem lehet közömbös, részt vesz-e benne az új irodalomnak az a szelleme és az a hite, amely a humanizmus leple alatt felgyülemlett dekadens ellentmondással és gyötrődő kriticizmussal szakítva az embert szabad energiáihoz, új élet új panteizmusához vezeti vissza a lírában Whitmanig, Verhaerenig, akik az örökké nyugtalan költői lelket a közösség óceánjának friss hullámaiba merítették, és a dalt a mai ember és a természet szimfóniájáig szélesítették.

Európa dinamizmusa és indiviualizmusa beteljesedett, elért a lélektelen ember lélek nélküli irodalmáig, az automata szellemig. De soha nem volt kiteljesedettebb a vágy, az értelmi kultúrába süllyedt, tragikus válságba került szellem számára jobb, újabb szintézist, tökéletesebb emberséget hirdetni, többet a filozófiánál, egy új vallás körvonalaira mutatva, mint napjainkban. S amíg „mindenki a maga útján, reménytelenül, undorral, közönyös egy helyben járással a születés fájdalmas sikolyától az agónia szívet tépő hörgéséig – a végső bizonyosságig, amely mögött minden bizonytalanság megmutatkozik”, az irodalom felszabadul a politikai-katonai közösségek szellemi determinációja alól, elfordul az „Untergang des Abendlandes” fehér embere sorstragédiájának végzetétől, és új korunk igazi hirdetői – mint mindig – újra a megrágalmazott, a sokaktól kigúnyolt idealisták.