Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

Az igazgató is „bedőlt.” Félig nyitott ajtaja mögül lesi a Salgó körül folyó nagy ünnepséget. Neki is szóba kell állni ezzel az emberrel. Ki kell nyomozni, hogy ki ő, mi ő: árnyék vagy veszély? Milyen furcsa, két hónapja ül az irodában, és azóta nem járt itt a Stux-irodából senki, szó nélkül hagyják írásbeli jelentéseit. Talán Salgót kérdezik meg… Ki kell nyomozni… Kitűnő ötlete támadt…

– Salgó bátyám, fontos ügyben kell beszélnem önnel. Miskolcon egy nagy textilüzlet kényszeregyezségben van. A cég hitelezői megkértek, hogy ajánljak egy becsületes úriembert vagyonfelügyelőnek. Önre gondoltam. Talán már holnap utaznia kell… Néhány hónap alatt megkereshetne jó néhány ezer pengőt… És a mai világban egyik vagyonfelügyelőség után jön a másik. Elfogadja?

Salgó tátott szájjal figyelt… Mi ez?… Vagyonfelügyelő? Jó pár ezer pengő, ma itt, holnap ott… Miért? Vagyonfelügyelő… Elmehet ezreseket keresni… Előtte az élet… Persze, persze! Rájöttek… Itt mindenki kitapasztalhatta, az igazgató is, hogy ő nagyon értékes ember… Érdekes, éppen így volt harminc év előtt, amikor bejutott a városhoz, ott is hamar megállapították, hogy mit ér. Csak egyet kellett mozdulnia, kettőt löktek rajta felfelé… Érdekes: életének e szakaszát is pénzbeszedői állással kezdte… Mosoly ül arcára. Az igazgató is mosolyog. Leselkedve, kérdezve mosolyog: vajon elfogadja e Salgó a vagyonfelügyelőséget?… Ha igen, és hajlandó nyomban Miskolcra elmenni, nem veszedelmes ember ő, szó sincs arról, hogy Stux bizalmi embere volna.

– No, Salgó bátyám, miért gondolkozik? Szóljon, elfogadja? – kérdezi mohón.

Csodálatos dolog, Salgót nem ragadja el a hév… Nem érti, miért kérdi az igazgató: elfogadja-e? Miért nem utasítja, miért nem parancsolja, hogy menjen Miskolcra. Két hónapja ül ebben az irodában, ez idő alatt jó néhány vagyonfelügyelőségi megbízatást osztottak itt ki. Nem kérdezték senkitől, hogy elfogadja-e. Naponta jelentkeznek, könyörögnek itt vagyonfelügyelőségért… és tőle azt kérdi az igazgató, hogy elfogadja-e? Hiszen ráparancsolhatna… Érdekes, vacsorát rendeznek a tiszteletére, vagyonfelügyelőséggel kínálják, ezreseket akarnak a zsebébe dugni…

– Drága igazgató uram! – Elhallgat, megütődik, hogy milyen merev a hangja, mintha nem is ő beszélne. – Nagyon hálás vagyok. Nyakába kellene borulnom… De nézze, idős [291] ember vagyok. Sose tettem egy lépést a feleségem nélkül. Harmincnégy év alatt összenőtt a szívünk, az eszünk… Szegény nőm hitetlenkedve, boldogan csapja össze a kezét… Hogyne egyezne bele. Manapság a szerencse ritka dolog…

- - - - - -

Délben, mint rendesen, Leontinnal együtt ment el az irodából.

– Figyelmeztetnem kell, édes Salgó, óvakodjék az igazgatótól…

– Miért?… drága Leontin, miért óvakodjam az igazgatótól? Mondja, mit csinálhat velem? Pénzt kérhet tőlem!?… Rosszra csábíthat?…

– Ne higgyen neki! Hamis ember. Figyelmeztetnem kell, mert egy óra hosszat tárgyalt vele.

– Igen, tárgyaltam. Legyen nyugodt, egyenrangú tárgyalófél vagyok. Én mindenki által elismerten szenzációs értelmi fokon állok. Érdekes, ne higgyek az igazgatónak. Hamis ember az igazgató? Hamis. Hazudik?… Hazudik. Mondja, drága fiam, miért vigyáz rám? Miért véd engem? Mi vagyok én? Kitett gyerek, gyámoltalan, elmebajos? A rossz emberektől akar távol tartani… engem? Leontin, engedje meg, hogy életemet magam kormányozzam. Nem szabad visszaélnie azzal, hogy mi ketten bensőn találkoztunk, és már az önfeledt percek boldog tébolyában is égtünk.

– Istenem, hogy beszél… A világon semmi sem fontos számomra, csak az, amit maga mond – szólt közbe Leontin, és elfogta Salgó hadonászó kezét, és szorongatta, és szenvedelmében kisujjába is belecsípett…

– Köszönöm, Leontin – szólt az elismeréstől meghatottan. – Én is értékelem magát. Bizonyosan oka van rá, hogy figyelmeztet engem.

– Igen. Nagyon komoly… Én tudom, hogy az igazgató lépre akarja csalni…

– Engem?… Engem lépre csalni? Csalt engem valaha valaki lépre?

– Engem is lépre akart csalni…

Ránézett az idős leányra, és a harminc év körüli, csinos, jó megjelenésű Schenk igazgatóra gondolt. Nem tudta visszafojtani nevetését.

– Hiába mulat, igenis lépre akart csalni… Igenis udvarolt! Mit csináljon egy magamfajta leány?… Egy szép fiú udvarol… Gondoltam, ízlése vagyok… Istenem…

– Leontin!… Maga engem az igazgató úr ellen akar uszítani… Magát lépre akarta csalni?… Udvarolt… Tatatata… Udvarolt!… Lépre akarta csalni… Persze, nem sikerült. És most nálam akar vigasztalást találni. Engem akar lépre csalni… Egyszerre én vagyok az ízlése… Hát gusztusa… az van… [292]

– Látja, most nem szeretem magát. Ne gúnyolódjék. Nem vagyok én olyan buta nő, mint amilyennek gondol…. Igenis, az igazgató, az a rossz ember ugyanazon okból, mint engem, akarja magát is…

– Ugyanazon okból?… Hahaha!… Jöjjön, gyermekem, ne menjünk a járdán, térjünk át a „Lovaglók számára” útra… igaz, hogy ott sár van, de legalább magányosan andaloghatunk, és zavartalanul kacaghatunk a maga bohóságán… így… itt vagyunk… Nincs is olyan nagy sár. Furcsa, hogy itt, az Andrássy úton még mindig fenntartják a helyet a „lovaglók számára”. Harminc év óta nem járt erre lovas… Tehát… hogy is mondta… ugyanazon okból…

Az angyali türelmet is el lehet veszíteni. Leontin kitört.

– Hiszen ha nem mindig maga beszélne, akkor már régen megtudott volna mindent.

– Úgy?… mindig én beszélek?… Ha jól emlékszem, csak öt perce annak, hogy így szólt: „A világon semmi sem fontos számomra, csak amit maga mond.” Most meg rám szól, hogy miért beszélek folyton… hogy miért jártatom annyit a szám… A! Most már tudom, bebizonyosodott előttem is az az állítás, hogy maga rokona Stuxnak. Teljesen egyforma a természetük. Stux se szereti, ha beszélek. Szeretné megtiltani, hogy szóljak. Mindig ő akar beszélni. És beszél is. Folyton szaval, szónokol, bár nincs soha egy klasszikus mondata.

Leontin megállt, megfogta Salgó kabátgombját. A szemébe nézett. Salgó visszanézett. Már sokszor voltak közel egymáshoz, de eddig Salgó minden igyekvése az volt, hogy ne kelljen Leontinra nézni… Most látta meg először alaposan: „Minden egyezik. Ez a leány rokona Stuxnak. Nagyon hasonlítanak egymásra. Még a gusztusuk is hajszálnyira stimmel… A Stux família bukik a Salgó családra.”

– Igenis, Stux rokonom… Azért akart engem az igazgató lépre csalni… Az irodában mindenki, az igazgató is azt hiszi, hogy maga is rokona Stuxnak… Hát nem vette észre, hogy mi történt tegnap és ma maga körül?

– Úgy?… Azt hiszik, hogy rokona vagyok Stuxnak?… Ezen segítek. Délután ünnepélyesen kijelentem, hogy nem vagyok rokona… Mi történt tegnap? Nem tudom. Mi történt ma?… Szeretettel vettek körül. Mindenki. Az igazgató is. Délután bevallom, hogy nem vagyok Stux rokona, még jobban fognak szeretni… Leontin! Nem szabad irigykedni… és nem szabad engem kisajátítani. Én minden embertársam szeretetére vágyom… Én is szeretek mindenkit. Filantrop vagyok. Boldog időmben sokszor megírták rólam az újságok: „Salgó Miksa, a nagy filantróp”… Azt hiszi, hogy az irodában olyan nagyon szeretik Stuxot, hogy arra a puszta feltevésre – hangsúlyozom, puszta feltevés! – hogy én rokona vagyok, már engem is körülrajongnak? [293]

– Nem szeretik Stuxot… Ma, amikor az irodákban kétszer annyi alkalmazott van, mint amennyi szükséges, mindenki retteg a kenyérért. A gazda rokonától rettegnek a tisztviselők. A gazda rokona az, aki kitúrja állásából az idegent. A gazda rokona a spicli, aki mindent „bemond”. A spicli rokontól rettegnek és ezért szeretettel veszik körül. Én tudom… A Binder-cégnél tizenöt évig voltam állásban. Binderné unokaöccse leérettségizett, engem leépítettek, hogy az a gyerek a helyemre ülhessen. Binder sógora tönkrement, kenyér nélkül maradt, a főkönyvelőnek menni kellett. Azóta is állás nélkül van… A sógor, az unokaöcs és a mostoha idők sok alkalmazottnak törték ki a nyakát. Persze, a rokonok mondják meg mindig, hogy kit kell leépíteni… Tudja, hogy milyen boldog volt a régi világ? Tudja-e, hogy míg jól ment a világ sora, egy főnök se alkalmazott rokont az irodájában… még az édes fiát se… Nézze, itt vagyok én. Engem elküldött a Binder-cég… Stux megsajnált, ő nagyon jó ember. Jó ember ?… Elküldte a pénztárost, és én ültem a helyére… Kollégáim mindjárt gyanakodtak rám, és az első héten kinyomozták, hogy rokon vagyok. Ó! Hogy szerettek engem… Virág, mindennap virág… Az igazgató is… Az igazgató udvarolni kezdett nekem… Lassan kiderült minden… Kiderült, hogy én egy mamlasz, ártani nem tudó lény vagyok… Stux bedugott ebbe az állásba, szegénynek százezer dolga van, és vagy harminc rokona, akiken segíteni kell. Mióta itt vagyok, egyszer sem volt nálam. Mi, rokonok csak akkor megyünk hozzá, ha bajban vagyunk, és ha segített rajtunk, elfelejt bennünket. Kiderült, hogy nem vagyok spicli… Fokról fokra hűlt az igazgató…

Leontin megpihent. Fájt neki a visszaemlékezés. A millenniumi emlékhez értek. A Stefánia út irányában folytatták útjukat. Szótlanul mentek. Salgó a maga módján boncolgatta a leány előadását. Leontin várta, hogy megszólaljon, de hiába várt. Szegény nagyon megijedt. Azt hitte, hogy nagyon megsértette azzal a „folyton beszél”-lel…

– Megmondja, hogy nem rokona Stuxnak? – kérdezte szepegve. – Ne higgye, hogy célt ér… Azt hinnék, hogy félre akarja vezetni őket… Különben is már nem fontos előttük a rokonság kérdése. Magát sokkal veszedelmesebbnek tartják. Azt hiszik, hogy egyenrangú Stuxszal. Nekem is azt kell hinnem…

Salgó megbocsátón nézett a leányra. Helyes, hogy Stuxszal egyenrangúnak tartják, és hogy Leontinnak is ez a véleménye. De honnan tudják, miből következtetnek erre? Végiggondol az irodában eltöltött heteken. Az első jelentős esemény az volt, hogy levelezőt csináltak belőle…

– Édes Leontin, árulja el, kinek a gondolata volt az, hogy engem levelezőnek tegyenek meg…

– Én szóltam az irodafőnöknek. Nagyon megbántam. Láttam, hogy mulatnak a levelein. Nem is küldték el a leveleit. Ne [294] haragudjék, ha megmondom, hogy minden levelére azt mondták: „ragyogó marhaság”.

Salgó felhorkant.

– No, édes, nem szabad haragudni… Az információs osztály vezetője eleinte sanyin mosolygott… Kilestem én mindent. Úgy fájt a szívem… A múlt héten azt mondta az információs: „Próbáljuk meg, küldjünk el egy Salgó-levelet.” Éppen olyan adósnak szóló levelet választottak ki, aki még egyszer sem fizetett… Képzelje! A maga levelére személyesen jelent meg, és két részletett, fizetett ki. Az információs büszkélkedve mondta, hogy neki van igaza. „Ezeknek a megátalkodott adósoknak kár blankettákat küldeni, túl vannak már azok efféle nyomtatványokon… Ilyen Salgó-féle, barátkozó, sorstárshangú levelezésre van szükség.”

Salgó peckesen haladt a leány mellett.

– Tudja, hogy milyen szép leveleket ír maga? Néhányat megmentettem, eltettem emlékbe.

– Egyszer, egy szép napon írok magának levelet… Majd abból meglátja, hogy milyen levelet tudok én írni… Az információs embernek jó szeme van. De azért ő is tévedett. Nagyon ijesztgetett engem azzal, hogy maga rokona Stuxnak. Tőle tudtam meg… Azt hitte, hogy bajom lesz abból, hogy maga előtt kellemetleneket mondtam Stuxról.

– No, hallja!… Úgy beszélni a Stux-irodával, ahogy maga beszélt? Fel se szabad hívni. És az irodában hangosan kimondani Stuxról, hogy „rendetlen ember”, „majd megtanítom!”… Hogy ilyen kijelentéseket mert tenni, ezért „szeretik” magát, ezért rendeznek vacsorát tiszteletére… Ezért akarja lépre csalni az igazgató…

Salgó megértette a helyzetet. „Ó, ezek a szamarak, igazgatókkal együtt!… Ilyesmit kitalálni? Tehát minden azért van, mert én tegnap a Stux-irodában gorombáskodtam? De hát hogy jöhettek volna rá az igazságra? Nem tapogathatták ki a felháborodott apai szívet, melynél hatalmasabb nincsen, mely nem ismer tekintélyeket. Szánalmas, porban csúszó népség, ha ti egy bátor, erős hangot haltok, mindjárt odavagytok. Ó, ha tudnátok, hogy a ti drágalátos Stuxtok ellen miért hördültem fel?… De így is jól van… Rendben van!” – így szónokolt magában Salgó.

– Rendben van! – mondta hangosan is, és magában úgy döntött, hogy a nagy ügyről, „felülről” beszél Leontinnal.

A Thököly út sarkára értek.

– Már késő van. Nem kap, lelkem, ebédet. Üljön fel egy taxira!

– Igen… Mindjárt… De előbb mondja meg, ugye meggyőztem arról, hogy az igazgató lépre akarja csalni?

– Ugyan, ugyan! Édes Tinkám (előlegkéréskor szokta így becézni), maga gyűlöli azt az embert…

– Csak magát féltem… Én nem gyűlölök senkit… Én csak [295] magát szeretem – mondta pityeregve a leány, és tűrte, hogy Salgó besegítse egy taxiba.

Salgó gyalog bandukolt tovább. Míg hazaért, így társalgott magával:

„Hát így vagyunk? Most már tudom, hogy az igazgató miért ígért vagyonfelügyelőséget. Az a szamár így akar eltenni útjából. Több ezer pengő, nem is egyszer, hanem többször néhány ezer pengő… Úgy látszik, az egész egy svindli. Az igazgató nyomozott nálam. Elfogadom-e a vagyonfelügyelőséget?… Ez a kérdés. Ha mohón kapok utána, fellélegzik, nincs semmi baj, nagyon megijedt ettől a szegény ördögtől… „Salgó bátyám”-ból, „Salgó bácsi”, rövidesen „Salgó” lesz… A vagyonfelügyelőség… „Sajnálom, a dolog késik, úgy látszik, el is marad”… Ez volna a Leontin-féle lépre csalás? De hátha stimmel az a vagyonfelügyelőség?… Nono, igazgató úr! Majd kinyomozom… Majd én szorítlak sarokba, és nem te engem… Csak az a piszok Stux ne jöjjön hamarosan haza, csak négy-öt napig várjon… Micsoda komédia lesz itt! Nagy-nagy komédia… Kábáré… Ká-bá-ré…”

Nevetve megy az utcán, fuldokló nevetéssel mászik fel a második emeletre… Azon nevet, hogy benn az irodában biztosra veszik, hogy ő bizalmi embere Stuxnak… annak a piszoknak.

…

Salgóné nem merte megkérdezni az urát, hol késett ily soká. Nagyon elkényeztetett férj, apa volt Salgó mostanában.

– Hol van Emmi?

– Itt volt Lián, vele ment el. Valami közös titkuk lehet. Napok óta összebújnak. Emmi ma nem is jön haza ebédre… Hogy utálta azt a szegény asszonyt, most meg mintha összenőttek volna…

Salgó rosszul ebédelt. Izgatottan gondolt a délutáni találkozóra.

– Ma este jön el a Jakab bácsi fia – szólal meg az asszony.

– Ki ?… Micsoda Jakab bácsi fia ?

– Henrik… Malvin addig irkálta neki a leveleket, míg végre rászánta magát… Emmi nem tud róla, hogy ma leánynézőbe jönnek hozzánk.

– Henrik?

– Hát nem tudod? A múlt hónapban szólt felőle Malvin… Derék ember… Az nem baj, hogy özvegy…

– Ahá! A nagyobbacska fia tizenöt éves… És te hozzáadnád?

– Mit csináljak ? Hála Istennek, van állásod… De telik ebből az állásból több, mint egy Henrik?

– Nina! Te nem ismersz engem. Nem ismered a lányodat. Te ismered Malvint, Malvin ismer téged, de a Salgókat nem ismeritek. Emmi is egy Salgó! Vedd tudomásul… ha idejön az a sószsák, az a lajosmizsei kocsikenőcs… de nem jön ide… Nina, gondoskodj arról, hogy Henrik ne jöjjön el hozzánk. [296]

Bement a hálószobába. Lefeküdt. Fal felé fordult, és háromig jóízűen aludt.

Pihenten, jó hangulatban ébredt. Ma vette fel először elegáns télikabátját. Még a múlt hónapban, a boldog pénzbeszedői korban egy tőzsdetanácsostól kapta ajándékba.

Nina gyengéden simítgatja a valódi szilszkingallért. Salgó a tükörbe néz, széles mosollyal mondja: „Kabaré”…

Csöngetés hallatszik be, majd egy erős hang: „ Távirat”, és máris belép a szobába a kézbesítő.

– Nina, adj a postás úrnak húsz fillért. Remélem, megér húsz fillért… Ki táviratozik nekem? Nekem szól: Salgó, Budapest, pontos cím.

Nina szorongva közeleg.

– Istenem, talán meghalt valaki… De mért gondoljak rosszra? Biztos, hogy Henrik sürgönyzött. Tudja, mi az illem… Bontsd már fel, Miksa…

Salgó feltépi a táviratot. Csak az aláírást nézi: „Stux”… A mennyezetre bámul. Nem szól egy szót sem, csak a szája mozog… Végre erőt vesz magán, megint belenéz a táviratba, és elolvassa a szöveget is… aztán lassan, lassan, mélyen elgondolkozva összehajtja…

– Baj van ?… Csak mondd meg…

– Nincs semmi baj… Nem érdekel téged, üzleti ügy…

Elmegy hazulról, zavarában megcsókolja a feleségét…

A lépcsőházban előveszi a sürgönyt, de gyorsan eldugja, véletlenül jöhet Emmi.

Betér az útjába eső legelső kávéházba. Egyenest a telefonfülkébe siet. Mielőtt telefonálna, még egyszer elolvassa a táviratot: „Ne jöjjön, holnapután indulok hazafelé.” Most már tárcsáz. Kéri az igazgatót: „Bocsásson meg, igazgató úr, csak négy felé jöhetek be.”

Leül a kávéházi asztalhoz. Mokkát és konyakot kér – mint régen. Újból előveszi a táviratot, megállapítja, hogy Párizsból jött, és világos, hogy Emminek küldte Stux. Tehát az volt a terv, hogy Emmi utánamegy Párizsba. Ahá! Azért bújik össze napok óta Liánnal! Lián segíti a szökésben. Ez a gyermek nem törődik a szüleivel… Mindegy: „Ne jöjjön”… Stux holnapután indul hazafelé. Emmi jóban van Stuxszal… Az egész terv, mit kínnal összehordott, most összeomlott. De ő az oka, mindent arra alapított, hogy Stux gaz csábító… Mi volt az ő terve? Kihasználni az időt, míg Stux, az a piszok, hazajön. Addig ő nagy kabarét rendez, és tudja Isten, mennyit keres rajta. Mindent meg mert volna tenni, hiszen ha Stux hazajön, neki úgyis pucolni kell, hiszen Stux régen elhagyta a leányát, miért tartaná őt tovább? „Ó, marha Salgó! Szégyelld magad, hülye Salgó! Mily nagyot tévedtél!”… „Vissza az egész!” Stux nem szakított Emmivel, Stux hazajön, és az ő állása nincs veszélyben… Kabaré!… de egészen új szöveggel… [297]

No, most bemegy az irodába, és megrendezi, eljátszatja ezt az operettet. „Van zsíros vagyonfelügyelőség? Van? Elfogadom. Visszavonulok. Nem kell nekem Stux kegyelemkenyere. Fedettebb állásba vonulok vissza… De ha nem igaz az a vagyonfelügyelőség?… Csak jöjjön haza Stux: feljelentem nála az igazgatót és az egész csirkefogó bandát. Igen, most emberükre, spiclijükre találtak. Mit ?… Spicli ?… Szemtelenség. Nem volnék becsületes ember, ha ezt a naplopó bandát a panamista igazgatóval együtt szét nem kergettetem… Tartozom ennyivel Stuxnak. Utóvégre bizalommal volt hozzám. Kell, hogy vigyázzak az érdekeire. Még ha a vagyon-felügyelőség is igaz, és ha el is vállalom… Kellemetlen kötelesség… de Stuxszal szemben teljesíteni kell. Engem nem lehet megvesztegetni… Talán Schenk igazgató adja nekem azt a megbízatást? Tévedés! Engem a királyi magyar törvényszék nevez ki mint büntetlen előéletű, különben is tisztes polgárt és hazafit. És miért fogadjam el a vagyonfelügyelőséget? Schenk igazgató úr elmegy a fenébe… Az ő helye az enyém! Majd beszélek Emmivel… Az az édes gyerek elintézi Stuxnál… Jó Isten! Negyed öt! Hogy elszaladt az idő!” Fizet, elrohan…

– Igazgató úr! – kiált a bunda után a pincér…

Ki kiáltja utána: „igazgató úr”? A pincér? Évek óta a pincér se szólította igazgató úrnak… Jó kabala.

– Itt tetszett felejteni ezt a táviratot.

– Köszönöm, Henrik…

A pincért Zsigának hívják. Salgó ezt nem tudja. Otthon délben szó volt egy Henrikről, ez a név jutott az eszébe.

Mérgelődött, hogy majd elvesztette a táviratot… Mégis csak át kell majd adni Emminek. Fél öt… Beugrott egy taxiba… Nagyon érdekes lesz a távirat átadása… Az a lány nagyon titkolózik… Egy gyermek ne titkolózzék, mert így apját szörnyű bajba keverheti… Mi lett volna, ha nem csípi el a táviratot… Jó, hogy így sürgönyzött: „Salgó”… Milyen smucig ez a Stux! Egyszerűen: Salgó, és nem: Salgó Emmi. Egy szót elspórolt… Néha a smucigság is jóra vezet… Derék ember ez a pincér… Hogy lehet egy ilyen fontos okmányt a kávéházi asztalon felejteni?… Egyszerre megállt a gondolataiban, vagyis egy ötlete támadt… „Szenzációs! Teljesen áttöröm a frontot… Felgöngyölítem a frontot!” Ragyogó arccal mondta maga elé: „Megcsinálom”…

…

– Bocsánat, igazgató úr, négyig kértem szabadságot, és már ötre jár az idő…

– Nincs semmi baj, Salgó bátyám… és ne vesse le a kabátját. Uzsonnaidő van, gyerünk az Abbáziába.

Schenk már az ajtónál állt, és sürgette Salgót, kinek azonban íróasztalánál akadt sürgős dolga. Kotorászott a fiókban, de amit keresett, nem tudta megtalálni. A nagy kutatásban ki is melege[298]dett… „Bocsánat, igazgató úr, azonnal!” Levetette a kabátját, és a tisztviselők látták, hogy a bélése is szőrméből van. Az igazgató odasúgta Leontinnak: „azért viszem el Salgót, hogy maguk nyugodtan megbeszélhessék a bankett dolgát.” Közben Salgó megtalálta, amit keresett. „No, hála Istennek!” – komédiázott az öreg. Kabátja után nyúlt, de nem érte el, mert győzött az egyik készséges kolléga, aki mohón csípte el a finom bundát, melyet feladni nagy boldogság volt.

Salgó rohant az igazgató után, aki már az utcán várt rá.

Salgó elment, de a földön ottmaradt a távirat. A szolga emelte fel, és odavitte az egyik tisztviselőnek… A bomba felrobbant:

„Szenzáció” – kiáltott fel a fiatalember –, és mindnyájan körülvették. Belebámultak a táviratba. Valaki közülük döbbent hangon olvasta: „Ne jöjjön, holnapután indulok hazafelé. Stux.” A távirat kézről kézre járt, és eljutott az irodafőnökhöz is… A távirat, semmi kétség, Salgónak szól… Párizsból jött… Salgót két nap óta súlyos egyéniségnek tartották, de azt mégsem képzelték, hogy Stux olyan viszonyban van vele, hogy arra kéri, ne menjen utána Párizsba, inkább ő jön haza. Világos, a dolgok nincsenek otthon rendben, Salgó már tegnapra várta haza Stuxot. Nagyon haragudott, és ebben a hangulatban táviratozhatott „annak a rendetlen embernek”. Bizonyára értesítette, hogy utánautazik. Stux most meghunyászkodva táviratoz vissza: „Ne jöjjön, holnapután indulok haza.” Kenyerüket féltőn teszik fel a kérdést: „Mi lesz itt?”

…

Az Abbázia egyik rendes sarkában tárgyalt az igazgató Salgóval.

– No, bátyám, örült-e a nagyságos asszony a jó hírnek?

– Hát tudja, igazgató uram… az asszonyok ezt nem értik. Különösen az én feleségem… Régi vágású, magyar úriasszony. Nem hivalkodó természet, minden gazdagsága a lelke. Igaz, hogy akinek olyan kincses lelke van, mint neki, könnyen lemond minden világi hívságról, belenyugszik, hogy ez a világ kirabolt bennünket… Nemcsak belenyugszik, hanem szereti is tisztes, szerény sorsunkat… Bevallom, nem örül a hírnek… Sopánkodik, hogy jó ideig külön kell élnünk, tudja már, hogy hosszabb időn át Miskolcon kell tartózkodnom. Szegény asszony, sírva csomagol…

– No, igen… néha áldozatot kell hozni – mondta az igazgató és tüntetően nézte az óráját. – Negyed hat… Jó lesz visszamenni, alá kell írni a postát. – Pincér után nézett, egy kétpengőssel türelmetlenül kocogtatta poharát. Egy pincér odarobogott, és az asztalra tette az újságot… „Igenis… fizetni… azonnal!”

Salgó sértődötten vette észre az új atmoszférát. Szikrázott a szeme: „Majd adok én neked lépre csalást”…

– Igazgató uram, szeretném, ha most az ügy minden részleteiben megállapodhatnánk. [299]

Schenk letette az újságot.

– Miféle részletekre gondol? Mondhatok én részleteket? A miskolci cég tegnapelőtt kérte meg az egyességi eljárást. A bíróság még ki se tűzte az első tárgyalás napját.

– Akkor én rosszul értettem délelőtt. Én abban a hitben éltem e percig, hogy holnap utaznom kell…

– És utazott volna, Salgó bácsi?

– El én… hogyne utaztam volna el, ha megegyezünk… Egy kis előleg…

„Schenk igazgató úr! Telefon!” – hallatszik messziről. Az igazgató indul a telefonhoz, de a telefonosfiú még ötször kiáltja: „Schenk igazgató úr! Telefon.”

Az igazgató boldog. Már tudja, hogy Salgó nem veszedelmes ember. Örül, hogy hívják a telefonhoz… vissza se megy, üzenni fog a pincérrel: sürgős dolga akadt…

Ám a telefonhoz az irodafőnök hívta, és megtudta tőle, hogy mit táviratozott Stux, így hát mégis visszatért Salgó asztalához.

– Az ember alig teszi ki a lábát az irodából, mindjárt megakadnak – panaszkodott Schenk.

Salgó az újságban lapozgatva vetette oda:

– Hja! Az igazgatói állás nagy felelősséggel jár… Vigyázni kell az ilyen kitűnő állásra… különösen ma, amikor annyi kiváló szakember lesi hiába a napot… Igazgató úrnak, ugyebár, vissza kell menni?…

– Ráérek. Az irodafőnöknek megadtam az utasítást… Ott tartottunk… igen… tudom már… Édes Salgó bácsi, hát olyan fontos, hogy már holnap meglegyen a vagyonfelügyelőség… Volna itt egy másik, abban is nagy szavam van… És ha előleg kell… tudom, hogy a legjobban szituált ember is megszorul olykor… én szívesen rendelkezésére állok…

– Mondjuk, ezer pengő…

Az igazgató rámeredt Salgóra… Ezer pengő! Miért kér ez az ember tőle ezer pengőt? Hogy lehet az, hogy akinél Stux táviratilag jelentkezik, az tőle ezer pengőt kér… Hiszen ő csak vergődésében beszél már Salgóval a vagyonfelügyelőségről, és csak zavarodottságában ajánlott fel kölcsönt… Kell is Salgónak az ő kölcsöne.

Salgó figyelte az igazgatót. Ő nem lélekbúvárkodott. Rendezte a kabarét… Ezt a kabarét végre realizálni kell. Az igazgató fizessen neki ezer pengőt. Stux három-négy nap múlva itthon lesz, kiderül az ő pünkösdi királysága… ő maga mondja el… Majd elmondja, hogy miféle ember ez az igazgató… de előbb adja ide ez a szegény ember azt az ezer pengőt…

– Azt mondja, Salgó bátyám, hogy ezer pengő… Én nagyon jól tudom, hogy magának nincs szüksége ezer pengőre… Tudom, tréfálni tetszik.

– Hogy én tréfálok? – háborodott fel a sértésre Salgó. – [300] Igazgató úr, én nem tréfálok. Tudja mit?… Én tudom, hogy azzal a vagyonfelügyelőséggel baj van. Ne kínozzuk egymást… Felejtsük el az egészet. Csak a barátságunk maradjon meg. Akinek én barátja vagyok, az számíthat rám. Az a barátság, amelyet mi ketten most megkötöttünk, örökké élni fog, és nem zavarhatja meg az az ezer pengő, melyet oly szívesen ajánlott fel.

Elhallgatott. Csak egy mondat maradt benne: „Meg fog lepődni, milyen hamar visszaadom.” Salgó néha nagy ökonómiával beszél.

Schenk igazgató lépre ment.

– Köszönöm, bátyám, a barátságát. Számítok rá. Arról a kis összegről pedig ne essék több szó.

Együtt mentek vissza az irodába. Az úton Salgó bizalmaskodva beszélt:

– Sokszor van ám arra eset, hogy valaki nagy megbízást vállal, de nem árulja el nyomorúságát, mert azt akarja, hogy megbízója anyagilag független embernek tartsa. Nem akar függni tőle, nem kér előre pénzt, mert ha így viselkedik, az elszámolásnál minden követelését be tudja hajtani. Ért engem, barátom?… Legyen nyugodt, jó helyre teszi az ezer pengőt… Nem egy milliós vállalat sorsa volt már a kezemben… És most is… az ember nem beszélhet…

Az asztalán megtalálta a táviratot… Fejcsóválva rakta tárcájába.

– Salgó úr, legyen szíves, vegye fel a fizetését – szólt tremolázó hangon Leontin.

Az egész személyzet nevetett, amikor Salgó, a hatalmas ember felvette a havi százötven pengőjét. „Jó vicc” – gondolták. – „Salgó fixe 150 pengő. Mennyi a mellékes ?”

Az irodafőnök lépett most Salgó elé, és hamisítatlan és főképp magyartalan üzleti stílusban, de szertartásos hangon beszélt hozzá. Az igazgató is jelen volt.

„Mélyen tisztelt Salgó urunk! Ma reggel örömmel állapítottuk meg, hogy tegnapi betegsége csak múló rosszullét volt. Ebből az alkalomból már délelőtt elhatároztuk, hogy abban a helyzetben vagyunk, hogy szerencsénk lehet becses tiszteletére egy vacsorát rendezni. Egy vacsorát, mely a nemes kollegialitást az igazgatótól és tőlem lefelé a legkisebb tisztviselőig van hivatva ápolni. Annak a szerencsés helyzetnek a birtokában vagyunk, hogy módunk van mélyen tisztelt Salgó urunkat és becses családját holnap este nyolc órára kitűzött és a Royal kistermében az ön tiszteletére rendezett vacsorára meghívhatnunk.”

„Kabaré!” – röhögött magában Salgó, de pózba vágta magát, és már átszellemülten válaszolt:

„Kedves igazgató uram-barátom, édes Tinka húgom, ifjú barátaim!… Két hónapja élek köztetek. Már az első pillanatban szeretettel közeledtem felétek. Boldog révben kötöttem ki nálatok. Mindnyájan megéreztétek, hogy egy meleg szív foglal helyet tár[301]saságtokban, és egy pillanatig sem fukarkodtatok baráti érzelmeitekkel. Amikor elfogadom szerény személyemet meg nem illető ünnepléseiteket, tudom, hogy önzetlen szívből adtatok nekem holnap estére találkozót. Mi holnap a fehér asztalnál együtt leszünk. Teljesen távol a közélettől, ettől a hivataltól, ahol én ma nem vagyok senki, talán a legértéktelenebb helyet töltöm be köztetek. Nem ámítom magam azzal, hogy ez a rendkívül nagy tiszteletadás anyagi emelkedést is jelent számomra. Remélem, ti sem ámítgatjátok magatokat irrealitásokkal… Fő az, hogy holnap mindnyájan boldogok leszünk… Gyönyörű dolog a boldogság… bár ritkán van jövője… Örülnék, ha családom is részt vehetne estélyünkön, mely mindnyájunkat összeforraszt… Uraim! még egyszer nagyon köszönöm…

Mindenki éljenzett, csak az információs osztály főnöke mondta maga elé halkan: „Az öreg nagyon diplomatikusan, szinte kellemetlenül beszélt.” Ez az értelmes ember előtt is megnőtt Salgó alakja. Ügyes, alakoskodó, tehetséges embernek tartotta kezdettől fogva. Most már ő is hitte, hogy hamarosan diktátor lesz itt belőle. Eddig vonakodott, de most már elfogadja a megbízást. Holnap este ő köszönti fel Salgót.

VI.

A cseléd benyitott a szobába.

– Nagysága kérem, mi lesz az osszéheringből ?

– Oroszsaláta, fiam… Előétel.

Emmi felfigyelt.

– Előétel?

Salgóné elvörösödött.

– Jól elszóltam magam. Most már meg kell mondanom. Estére vendéget kapunk. Délelőtt itt járt Malvin nénéd, és elhozta a nagy hírt. Henrik ma este eljön, és megkéri a kezed.

Emmi mosolyogva vette tudomásul, hogy Henrik háztűznézőbe jön.

– Mégis rosszul csináltátok, anyus. A magunkfajta embereknél az a szokás, hogy a fiatalembert és a leányt először egy kávéházban hozzák össze.

– Mondtam én is Malvin nénédnek, de ő hallani se akart kávéházról. Azt mondta, hogy a régi világ elmúlt, neki nem telik kávéházra. Szerette volna, ha azt mondom, hogy mi fizetjük az ő cehjét, de nem mondtam, mert arra gondoltam, hogy a Samu bácsi cehjét is nekünk kellene fizetni. Malvin nénéd azt hiszi, hogy nekünk most már megint mindenre telik. Mióta apád azt a sok finom ruhát kapja, és nekik is mutogatja, meg hogy én a te jó konyhákból való ruháidban járok, az egész rokonság azt hiszi, hogy megint tele vagyunk pénzzel. Mondtam Malvinnak, hogy miért vacsoraidőben hozza el Henriket, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy itt vacsorázzon a jelölt, hagy tekintsen bele a finom úri házba. Tu[302]dom én, miről van szó, Malvin jól akar vacsorázni, nagyon szereti a hasát, egyenesen kikötötte, hogy a vacsora négy fogásból álljon, és hogy okvetlen legyen előétel. Nem baj, nekem az a fontos, hogy Henrik látogatását ilyen nyugodtan veszed tudomásul. Emmikém, ígérd meg, hogy kedves leszel hozzá.

– Ismeri anyus Henriket ?

– Ismerem. Utoljára a háború elején láttam. Katonaruhában volt. Przemiśliben fogták el az oroszok. Légy kedves hozzá, Emmim… Nézd, apád és én is elöregszünk. Nem tudom, meddig bírja az emeletmászást.

– Kedves leszek hozzá, hiszen rokonom… De mondd, anyus, olyan biztos az, hogy Henrik engem elvesz? Miért nem házasodott meg eddig? Zsidó ember, különösen ha gyerekei vannak, és falusi boltos, hamar újranősül. Henrik is bizonyára igyekszik, de úgy látszik, nagyon válogatós… Éppen én kellenék neki?

Szelíden beszélt az ügyről. Miért vetné meg azt a derék rokont, akit ideráncigálnak? Miért keserítse anyját, akinek napról napra csendesedett szava. Miért keserítse anyját, kinek lénye visszafolyt a múltba, s ott tart, ahol az élete kezdődött. Anyja is lajosmizsei volt, mint Henrik, onnan hozta Pestre az apja, a Kereskedősegédek Egyesületének pénzbeszedője, akinek átadta magát és ezer forint hozományát. Miért mondja meg anyjának, hogy Henrikről szó se lehet. Hiszen még Stuxhoz sem akar feleségül menni. Pedig mehetne… és talán megy is. Stux nevével úgy elfújhatná ezt a vacsorát. Csak szólni kellene az apjának, csak igazat kellene mondani örökös érdeklődéseire. De hazudik, válaszai olyanok, melyekből csak az olvasható ki, hogy semmi köze sincsen Stuxhoz. Apjának ezt kell hinni… Nem tudta megtagadni apját akkor sem, amikor elvetemült embert látott benne, most meg szeretni is tudta, ragaszkodott is hozzá, mert hitt a csodában, hogy jó útra tért. Mégis óvatos volt. Apja elment pénzbeszedőnek, de megmaradna-e ezen a pályán, ha csak annyit árulna el neki, hogy Stuxtól naponta kap levelet?… „Hohó! – mondaná az apja –, én kínlódom reggeltől estig, és neked csak egy szavadba kerülne, hogy az a Stux idedobjon havonta néhányszáz pengőt ?” Csak ne tudjon az apja semmit se Stuxról, menjen, inkasszáljon tovább… Ez a szegény, megöregedett anyus milyen reménykedően néz rá… Ha a cseléd nem kérdezi meg, hogy mi legyen az Ostsse-heringgel, tán meg se meri mondani, hogy kérő jön a házhoz. Mielőtt az előétel kiderült, csendben gubbasztottak együtt. Mindketten hallgattak, ki-ki vigyázott a maga titkára. Anyus nem merte megmondani Henrik jövetelét, ő is hallgatott inkább, semhogy elmondja, amit két hete titkol, hogy Edus eltűnt. Lián azért jár ide, hogy titkon kisírja magát előtte. Emmi sok mindenbe belenyugodott. Liánnak is megbocsátott. Amikor Edust lefogták, úgy viselkedett, mint az igazi hitves, ezért szeretettel állt Lián mellé, és segített kutatni az eltűnt Edus után. Edus nem halt meg, most be se csukták. Régi pajtásai gyakran adnak hírt felőle. Itt látták, ott látták. Át is [303] vette az üzeneteket, de csak Emminek küldött választ, legyen türelemmel, néhány napon belül meglátogatja…

– Emmikém, elmehetnél ondoláltatni… addig én elmegyek Edusékhoz. Nekik is köztünk kell lenni ma este.

– Ne menj, anyus. Edus elutazott, és Lián sem jöhet el.

– Nincs azok közt valami baj?

– Nincs, anyus… nincs semmi baj. Jól vannak. Anyus, igazad van, elmegyek ondoláltatni… te se vagy vénasszony, gyere velem!

*

Salgó belépett az előszobába, és bámulva nézett végig az ajtót nyitó cseléden. Az örökké szutykos Lizi fején bóbita fehérlett, és melles fehér kötény volt rajta. A konyhából ínycsiklandó illatok terjengtek. Benézett a konyhába. A tűzhelyen lábasban és serpenyőkben húsok pirultak. Az asztalon oroszsaláta, üvegtálakon kétféle rétes… „Mi ez? Mi van itt? Kinek szól ez?” Le se veti a kabátját, megy be a szobába a válaszokért.

Odabent új meglepetések várnak reá. Felesége, leánya ünneplő ruhában, az asztal hat személyre terítve… Csupa finom porcelán, csiszolt poharak, ezüst evőeszközökből egész arzenál. A csilláron az égők teljes létszámban világítanak. Minden teríték mellett virág.

–… Bocsánatot kérek… talán rossz helyen járok… itt lakik Salgó Miksa?

Emmit megnevettette apja bohóckodása. Nyakába borult, és kuncogva mondta:

– Drága apus, meg kell adni, te mindig hatásosan tudod jellemezni a helyzetet.

– Igen, igen, lányom, én ebben is erős vagyok… de nézd anyádat… ő nem borul a nyakamba. Ő szilárdan és komolyan áll előttünk… Nina!… mi készül házamban ?

Salgóné valóban komolyan és szilárdan állt a férje előtt. Mindjárt meg fogja mondani, hogy rövid fél órán belül megjelenik Henrik. És téved az ura, ha azt hiszi, hogy ő hiába vette kölcsön az Edény Királytól a sok drága szervizt, és költötte el megtakarított konyhapénzét.

– Miksa! Nincs sok tárgyalni való időnk. Samu és Malvin Henrikkel együtt ma nálunk vacsoráznak.

– Hat személy… stimmt… meg kell őrülnöm… Hát nem mondtam meg délben, hogy házamban Henrik nem kívánatos elem? Nina, ha tudnád, mit tettél!

– Mit tettem ?… Térj magadhoz, Miksa! Szegény pénzbeszedő vagy.

– Mi vagyok én?

– Pénzbeszedő!

– Én?!

– Tán megsértődtél?… Hetek óta minden este majdnem azt követeled, hogy pénzbeszedői dicsőségedre elénekeljük a himnuszt. [304]

– Úgy?… hát vedd tudomásul, hogy nem vagyok már pénzbeszedő. Vége a pénzbeszedésnek. Régen vége. Nina!… én levelező vagyok, sőt annál is több. Öles csizmákkal száguldok fölfelé… Mit tettél? Megint elém álltál. Elbuktattál, mint egész életemen át mindig. A Végzet asszonya vagy! De nem, nem! Amíg én élek, az a lajosmizsei kocsikenőcsös ide nem lép be.

– Édes apus, türtőztesd magad! Nyugodj meg. Csak jöjjön Henrik. Ő megnéz engem, én megnézem őt… És gondolkozz csak, apus, anyusnak talán igaza van.

Salgó megdöbbenten vizsgálta a lányát, aztán a feleségére bámult.

– Nina! Te elcsábítottad a leányom… Emmi!… Nézz a szemembe!

– Apus, vesd le a kabátod… apus, ne csinálj komédiát! A vendégek mindjárt itt lesznek. Két hónapon át józanul viselkedtél. Anyus csak úgy csinálta a terveit, ahogy te hangosan gondolkoztál.

– Emmi! Úgy beszélsz, mintha szívesen várnád Henriket.

– Igen.

– Emmi, te komédiázol… Hát azt hiszed, hogy apád nem tud mindent? Emmi! Te napok óta Liánnal bujkálsz. Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy miért bújsz állandón össze Liánnal? Emmi! Te nem vezetheted félre atyádat. Tudom, hogy meg akarsz szökni.

Emmi nem kapta még meg Stux levelét, melyben Párizsba hívta. Érthetetlen volt előtte apja esze járása.

– Azt mondod, apus, hogy meg akarok szökni. Ugyan ki elől és kivel? És gyanúdat abból meríted, hogy Liánnal bujkálok?

– Igen, abból. A szökéshez mindig kell egy bűnsegéd. És az a romlott Lián… Az én logikám csalhatatlan. Tudom, hogy Párizsba készülsz. Ilyen útra készülődni kell. Liánnal kell megbeszélned. Neked nincs apád, nincs anyád, másodszor is megszöknél tőlük. Vedd tudomásul, Nina, a lányod komédiázik, csak tűri ezt a Henrik-ügyet. Nevet a mókán. Holnap vagy holnapután – adien… lógás Párizsba. Legalábbis ő azt hiszi. Lián már tudja. Igenis, tudja! Ha nem tudja, miért nincs Edussal együtt itt, a mai „ünnepélyen”? Na, ugye, hogy az én logikám csalhatatlan?

– Apus, bebizonyítom, hogy logikád ez egyszer csal. Edus két hete elhagyta Liánt. Ezért nincs ma köztünk se Lián, se Edus. Edus eltűnt. Anyus, ne ess kétségbe, fiadnak nincs semmi baja. Valaki tegnap is látta egy kávémérésben jókedvűen biliárdozni. Miatta nem kell aggódni, csak Liánt sajnálom. Most az a szegény asszony belém kapaszkodott, igen, összebújik velem, együtt keressük Edust.

– Jaj! – panaszolta. – Minden gyönyörű tervem összeomlott. Mi lett az én gyerekeimből? A leányom összevissza paráználkodik. Mily boldog voltam én, mikor otthonába megtérve megtalálta az erény útját, és megdicsőült szavakkal hirdette, hogy szegény, elesett szülőit a tőlük kegyetlenül elvont tisztesség, nyuga[305]lom hűs ösvényére segíti. Hogy repesett az én atyai szívem, amikor a családunkba betolakodott szennyes nőt kiutasította. Jaj! Azt kell hallanom, hogy most Liánnal jársz együtt, hogy visszaszerezzed neki a fiamat, egyetlen fiúörökösömet, hogy magad után húzd a mocsárba. Igenis, tudom, hogy benne vagy a mocsárban.

– Hallgass! – kiáltott Emmi.

– Mit hallgassak ?… Itt a bizonyíték! Elcsíptem.

Kivette tárcájából a táviratot.

– Olvasd el! És most már ünnepélyesen kijelentem, hogy nem akarok tudni rólatok. Nem veszek részt a gyalázatokban.

Bement a hálószobába, magára csapta az ajtót, kulccsal is bezárta.

„Ne jöjjön. Holnapután indulok hazafelé, Stux.” Emmi elolvasta a táviratot, mely már annyi kézben járt, és mindenütt robbant, de az ő kezéből mint döglött gránát hullott ki. Az anyja fölemelte, és lassan kibetűzte.

– Mi ez, lányom?… Apádnak igaza van. Te el akartál menni? Én nem is tudtam, hogy Stuxszal… de akkor miért bolondítasz? Miért nem mondod meg?

– Semmi… semmi alapja nincs – felelgetett tétován Emmi. – Nem értem a táviratot… Apus rettenetes. Nem értem a viselkedését. Félek, hogy az irodában baj van. Ma elseje van, és nem hozta haza a fizetését.

– Hangosabban beszélj! Az én házamban ne suttogjanak… Gyűlölöm a házam, mert titkok settenkednek benne. Ármány, fondorlat leselkedik rám.

– Apus! – kiáltott Emmi. – Ne komédiázz, mindjárt itt lesznek a vendégek. Remélem, elég hangosan beszéltem. Gyere ki, mondd meg, mi a bajod, ha tudunk segíteni, segítünk.

– Ó! – dörgött át az apa. – Ti akartok rajtam segíteni? Ti?… Ázalagok!

Felrántotta az ajtót, és Emmi felé rohant.

– Te akarsz rajtam segíteni? Te?… aki bedugtad apádat egy inkasszánsi állásba. Egy öregember vállára raktad az élet terhét. Emmi! Két hónapja az én keresetemből élsz, az én verejtékemből fested, púderozod magad. Te akarsz segíteni rajtam? Félek a segítségedtől, és nem is kérek belőle. Nincs szükségem arra, hogy szégyenedből egy morzsányit is elfogadjak. Meg kell javulnod, hogy felnézhess apádra. Ha nem ígéred meg, hogy úgy viselkedsz, ahogy én parancsolom, leveszem rólad a kezem… Mit nézed az órát?

– Azért nézem, mert a vendégeket várom. Ideje volna, ha végre lecsillapodnál, és végre úgy viselkednél, hogy végre „felnézhessek” rád. Iparkodj végre felszállni arra a magaslatra, melyet kijelöltél a magad számára.