Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

Kedves Barátom,

„egy irodalomnak egy időben csak kevés igazi írója lehet” – írtam Önnek néhány hónap előtt. Ön most visszatér erre a mondatomra, s igazat ad nekem. Nem szeretném, ha úgy adna igazat, hogy közben félreértene.

Nagy érzés tudni, hogy pótolhatatlanok vagyunk, a közösség, melyhez tartozunk, bennünket választott érzékszervül vagy izomul tájékozódásra vagy cselekvésre. De éppilyen megalázó tudni, hogy amit érzünk, mások jobban érzik, s hebegő mozdulatainkat mások előkelő könnyűséggel hajtják végre. Szépíróink legnagyobb része, sajnos, fölösleges érzékszerv, második orr és harmadik kar, s az erő, melyet műveikbe ölnek, kárba vész.

Annál bántóbb ez a pazarlás, mert ennek az erőnek nagyon is sok helye volna a magyar szellem háztartásában, s az a sok jó szándékú élet, mely versben, novellában mások árnyékában fonnyad el, bántó hiányokat pótolhatna más helyütt. A magyarság tájékozottsága ijesztően tökéletlen; semmit sem tud a világról, s alig valamit magáról. Ide-oda tántorgunk a történelemben, s még az árkot sem nézzük meg, amelybe belelöktek. Panaszkodunk, hogy elfogy alólunk föld és nép, s azt sem ismerjük, ami megmaradt. Hirdess pályázatot versre, regényre, drámai költeményre, megfojtanak a rádözönlő művek, de kérdezd meg, ki hajlandó egy magyar tájat leírni, jönnek a tunyaság áltudományos kifogásai.

Mint tudja, én egy előkelő novellapályázat nyerteseként bukkantam föl az irodalomban; eszközök és lehetőség a kezemben voltak, s ma mégis a Tanú írója vagyok, a nemzeti tájékozódás egyik „novum organum”-ja – tökéletlen, mert lehetetlenre kellett vállalkoznom, s mégis tehetségem felüli szerepben is pótolhatatlan, mert olyanra vállalkoztam, ami hiányzott. A Kalangyában folyó életrajzomat egyrészt épp azért írtam meg, hogy a volt szépíró életének a kitágulását ebben az új szerepben megmutassam, s a föltárult területre gyarmatosokat csábítsak.

Örülök, hogy ez az életrajz vagy inkább pályatörténet éppen egy kisebbségi folyóiratban jelenik meg. Sehol sem olyan [284] fontos, hogy a tájékozódás a mulasztásaim s a hátralékmunkában nyíló nagyszerű szerepre a figyelmet felhívják. A magyar kisebbségek sorsa attól függ, hogy mennyire tudnak tájékozódni helyzetükben, megismerik-e igazán magukat és környezetüket, s sikerül-e küldetéssé alakítani balsorsukat. A magyarságnak – legalább ezeken a területeken – rég pótolnia kellett volna, amit önismeretben és helyismeretben elmulasztott. Mégsem merem egyik kisebbségtől sem az idevágó munkákat kérni, többnyire verseskönyveket adhatnának csak, s regényeket.

Amikorra ez a levél a Kalangyában világot lát, talán már meg is jelent új folyóiratunknak, a Kísérletnek az első száma, mely épp az ifjúság érdeklődésének ezt az átcsoportosítását akarja megkísérelni. Örülnék, ha a Kalangya velünk tartana ebben a vállalkozásban, s az ottani magyarság sorskérdéseire (tájmutatás, jugoszláv viszonyok, összehasonlító tudományok) megfelelő író-szakembereket képezne ki. Az igazi szépíró ebben a munkában – a közügyben fáradó ember jó álmán kívül – írói ösztönzést is találhatna, a nélkülözhetők pedig olyan területekre szivároghatnának át, ahol nélkülözhetetlenek. Igazi író egy időben, egy országban csak kevés lehet; de egy egészséges kultúra fel tud használni minden igaz szellemi készséget és készültséget.