Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

14.

Azt a szobát, melyben Boda Zoltán történetével küszködtem, toronyszobának hívjuk. Nem mintha a szoba volna valami toronyban; épp megfordítva, a torony van a szobában; az építész ugyanazzal a polgári túlzással, mellyel mi toronyszobává kereszteltük, egy nagyobbacska hengert biggyesztett a szabad sarkára, melyben rajtam és az asztalomon kívül még néhány cserép virág is elfért, s két ablakán keresztül az ember csakugyan valóságos „toronypillantást” vethetett a lombosodó kertek közt egyre gyérebben csillanó Duna felé. A ház egy homokbuckára épült, s a domb is segített a toronynak, mint a szemétdomb a kakasnak, hogy önérzetesebben kukorékolhasson szét a környék házacskái fölött, legföljebb a szűk körben felrakott cserepekkel volt baj, melyeket a tavaszi vihar éjszakákon át táncoltatott, s reggelre alaposan megkopasztott. Azóta száz számra keltek ki a villák a vasút és a Duna közt, köztük pirosra festett kockaházak lapos tetővel, csőkorláttal, de öt év előtt a tornyos-villa még úgy uralkodott a vidéken, mint régi tulajdonosa, a jegyző a falun s a látogatóknak, akik betegségem ürügyén Felsőgödre kiruccantak, némi pironkodással vallottam meg, hogy igen, ez a kastélyocska az én telekkönyvi tulajdonom; részben a tulajdont szégyelltem, különösen a tornyot, részben a háztulajdonosi jelleget, mely Boda Zoltán sorsával nem egészen harmonizált.

Az elődeim szerző emberek voltak; az apámban is ott lappangott a birtok nosztalgiája, de a tisztviselőélet s anyám „beosztása”, mely épp olyan bűnnek tekintette az adósságot, mint a hónap végéig el nem költött filléreket, beletörte őt az elsejék egyhangú gazdaságtanába; megnyugodott, hogy az ember azt szerzi, amit örököl, s azt veszti el, amit a körülmények kitépnek a markából. Otthon húsz-huszonkét hold szállt rá az anyámra, a keresztapjától, aki egyike volt az első magyar fényképészmestereknek, egy kétemeletes bérházat örökölt néhány csip-csup mellékörökössel s egy sikkasztó ügyvéd baráttal, akik ötvenéves amortizációs kölcsönbe folyatták a bérház minden jövedelmét, s az apám földjét is beszippantották. A háború alatt anyám, akit a hadilakbér végleg elkeserített, eladta a bérházat, s Gödöllőn vett egy kétlakásos épületet; de mivel ott meg a vörösök, románok, fehérek nyomorították agyon a beszállásolással, azt is felváltotta egy pesti öröklakásra. A darabaranyat tehénre, a tehenet malacra, a malacot lúdra cserélte; a lúdnál pedig épp akkor kötötte meg magát, amikor az döglődni kezdett, s az építkezések felére nyomták az öröklakások árát.

Engem a legkevésbé sem búsított vagyonunknak ez az olvadása; inkább némi humorral néztem ezt az imádandó hivatalnoki élhetetlenséget, mely megszabadított attól, hogy egy nap örökölnöm kelljen. Az öröklést ostoba, lealacsonyító dolognak tartottam. A vagyont nem. Megvetettem a napról napra élő Danaida-embereket, akik a munkájukból nem akarnak függetlenséget s hatalmat [274] csinálni, hanem tápcsatornájukon szalajtják át s bőrük közé tekerik a leszakadó vagyont, amelyet életük nagyobb céljai szolgálatába állíthattak volna. A magántulajdon mai anarchikus szentségének ellensége vagyok, de elveszettnek tartom azt a társadalmat is, amely lehetetlenné teszi, hogy a nagyra törő ember javak mögé sáncolhassa el nélkülöző függetlenségét, s a Góliát-hatalommal szemben legalább egy parittyakőnyi hatalomra ne tehessen szert céljai érdekében. Sorsdöntő tetteimet sosem követhettem volna el, ha nem így gondolkozom, s vállalkozásaim csak azért sikerülhettek, mert maradt bennem valami paraszt őseim vagyonbecsüléséből, s „idealizmusom”-nak ez a paraszt józanság a számvetője.

1928 őszén jövedelmem hirtelen felszökött; a fogászat – ha hanyatlott is valamit – meghozta, amiből szűkösen megélhettünk, az iskolaorvosság ugyanannyit, tanulmányaimmal is kerestem havi száz pengőt, januárban megindult az Emberi Színjáték; azért egy év alatt négyezer pengőt kellett kapnom (alighanem ez volt a legnagyobb magyar folyóirat-honorárium ebben az évszázadban). Ha lazítok a házirenden, úgynevezett életszínvonalunkat duzzasztom a friss pénzzel, éreztem, tönkreteszem magunkat. Kétezer pengőt dobni ki egy nyári utazásra nem volt olyan veszély, mint a háztartáspénzt száz pengővel fölemelni. Mindenünk megvolt eddig, ami a szép élethez kellett, a pénz csak ronthatott rajtunk. S hogy táncolunk vissza, ha a pénzforrások váratlan elapadnak? Míg Boda Zoltánban jobbik, „impotens” részemet követtem, egyre jobban elkapott a jövő nélkülözések előérzete. Most fedeztem fel lelkem türelmetlen igényeit magammal szemben. Múló, pillanatnyi kedvezésnek fogtam fel anyagi helyzetemet, amely mögött a nehéz helytállás évei közelítenek. A feleségemben is kétféle vér volt; ha úgy hozzák a viszonyok, könnyelmű asszony, ha megszorítják, elszánt vállalkozó. Szokjék hozzá a vállalkozáshoz. Semmiből egy húszezer pengős házat vettünk; az apámnak volt egy kis tartaléka, ketten összedugtuk a pénz felét; ők kiköltöztek Gödre, s az ő lakbérükből meg a mi jövedelmünkből letörlesztjük három év alatt a másik felét. Az övék a ház negyede, mienk a többi. Tizenötezer pengőből tíz évig is elnyomorgunk aztán valahogy, ha Boda Zoltán szelleme úgy kívánja. Így lett a szilasi szőlőhegyre szoruló kuruzsló apostolból az én vagyonosodásom megindítója.

Most, hogy a betegség kidobott a városból, pompás menedék volt ez a friss magántulajdon, tornyával a homokhegyen. A május még szebb volt Felsőgödön, mint az előző augusztus, az ágak – mint a kamaszlány csontjai – eltűntek a lombok tetőhúsa alatt, s ha a Dunához leballagtam, a Szinnyei pacsirtáját kerestem a csillogó jegenyesorok felett. Mindig az ilyen tájakat szerettem, ahol természet és emberi munka tarka foltokban folytak össze; kicsi villák gyümölcsfák közt ültek, s a kertek körül még töretlen mezőn legelt a vasutas tehene. Ha a Duna töltésére kiálltam, a vontatott uszályokról a hajós nép otthonocskái néztek rám két cse[275]rép muskátlijukkal; szemben a Pilis sötétzöld nyugalma, s a folyókanyarban, a tornyos Vác fölött szőlők és szántóföldek fésült csíkjai. A természet itt valóban ölében tartotta az embert, s mosolyogva nézte küzdelmét s játékait. A halálfélelemmel beoltott tavasz csak csillogóbb lett, s nem idegesebb. Attól, hogy elveszthető volt, csak a sorskedvezés tűnt fel nagyobbnak, amely belehelyezett. Természet és tuberkulózis különben is összejátszottak. Éjszaka még elöntött a verejték, s reggel magam is éreztem hálóingemen a betegség savanyú szagát, de ugyanezek a mérgek, melyek éjszaka mirigyeimet zaklatták, nappal az érzékeimben bujkáltak, s csillogó izgalomba zaklatták körülöttem a világot. Mint valami pezsgőspohárból, csípős buborékok gyöngyöztek fel vizekből, fákból, levegőből, s a gyalogúton szembejövő munkáslány barna karja mintha nemzedékeken át gyűjtött napsugaraktól ragyogott volna. A betegség hirtelen gyengeségei az érzékiség szinte epilepsziaszerű rohamaival keveredtek. Tündérekkel volt tele a kapások lábát villogtató krumpliföld, s talán csak azért nem követtem el őrültségeket, mert az izgalom ereje valóban lenyűgözött, reszkető lábaim nem vitték tovább hirtelen szándékomat.

Júniusra beállt a strand-idő s engem nem lehetett a víztől visszatartani. Rám bízott betegeknek persze nem ajánlhatnám, hogy utánozzanak, de meggyőződésem, hogy csak úgy gyógyulhatnak meg, mint én. A betegségnek van egy első, heves rohama, amely előtt meg kell lapulni; de amikor az elvonult fölöttünk, döntő csatát kell indítani, különben végleg fölülkerekedik. A szanatórium a langyos embereknek való, szépen elszoktatja őket a komoly élettől, rákapatja a kíméletre, kiereszti őket, visszavárja, s átringatja a halálba, vagy beleszoktatja egy silány, sínylődő életbe. Annak, aki élni akar, nem szabad évekre föladni élete szokott tempóját. Vagy-vagy. A víz előttem; mellemben az a bizonyos góc, karomban az élet, lássuk, a kar viszi-e a mellett vagy a „góc” húzza le a kart. Száz méternyire a parttól el-elfogott a félelem: most mindjárt megindul a vérzés. Kifeküdtem a vízre rettegve mozdulataimtól, majd kétségbeesetten kapálóztam ki a part felé, s félútról szégyenkezve megint visszaúsztam a mélybe, mint aki ok nélkül bokrosodott meg. Néhány nap alatt már kilométereket úsztam; a feleségem velem. Ott szuszogott mögöttem, s ha két tempó közt visszanéztem, láthattam piros fejét s víztől kisárgult haját, amint küzd a vízzel, s apró tempói közben nem tudja, hogy ossza meg figyelmét a szűkiben lévő levegő s a nekem szánt mosoly közt.

Az egyre hosszabb úszótáv s a napról napra szövő regényporció, melyek közt néha már egy-egy tanulmányra is futott idő (ekkor írtam Tersánszky- és Tolsztoj-tanulmányomat), egy-kettőre visszaállítják régi munkakészségemet, ha betegségem ideje alatt körém nem lopakodik a barátság s a tuberkulózis helyét el nem foglalja körülöttem az irodalmi élet. Marconnay Tiboron kívül idáig alig ismertem írót, s őt is el kellett zavarnom; annyira gyö[276]törték „sikereim,” hogy viszontgyötrései sértésekké fajultak. Harsányinak azután, hogy megbarátkozott velem, kiújult a rákja, egyszer a trieszti vonaton láttam őt, amint a tengerhez sietett, egyszer a karosszékében, amint haldokló nagyurak tárgyilagosságával beszélt Sainte Beuve-ről, s hallgatott önmagáról s egyszer az ágyban, akkor már a felesége mondta el a mocorgó holttest helyett, hogy a regényemet olvassák neki, s tetszik, csak nem tud figyelni soká. Rajtuk kívül csak Földessy járt nálam, de ő is inkább csak a betegségem alatt. Negyedik éve szerepeltem, s még teljesen szűz voltam az irodalmi élettől, a betegségem volt a legjobb alkalom rá, hogy körülfolyjon és megejtsen.

Még a Napkeletnél mutattak nekem egy csillogó szemüvegű, koraősz urat, aki egy ideig a Szózat szerkesztője volt. Épp elég ok, hogy ne kívánkozzam megismerkedni vele. Hallottam, hogy újabban ő vezeti a Napkelet képzőművészet-rovatát; de a cikkeit nemigen olvastam el, egyrészt mert semmit sem olvastam el a Napkeletből, másrészt mert Szózat-szerkesztőség és a Napkeletből a Szinnyei Társaságot magasztaló képzőművészeti kritika még a mi magyar viszonyaink közt is túlságos protenszságnak tűnt fel előttem. De a Napkelet-asztalnál inkább múltja, mint jelene révén nagy tekintélyű úr maga kérte, hogy bemutassanak neki; dicsérte Pirandello-tanulmányomat, s mint megjegyezte, nemcsak ő volt elragadtatva tőle, hanem barátja, Babits Mihály is. „Ez az önhöz méltó téma, nem a Faj és irodalom” – mondta egy felolvasásomra célozva, mely a Napkeletben is megjelent, s bizonyára jóval mérsékeltebb álláspontot foglalt el a fajvédelem kérdésében, mint – mondjuk – a Szózat. Engem, megvallom, kellemesen lepett meg ez a bemutatkozás. A Pirandello-cikkemről eddig csak azt hallottam, hogy az embernek háromszor is hozzá kell rugaszkodni, amíg végre megérti. S lám, vannak emberek, akik azt tartják, amit én is, hogy ez a legjobb írásom. S köztük Babits Mihály, a Szózat volt szerkesztőjének benső barátja is. Babits Mihály csillaga, mint említettem, akkor állt bennem a legmagasabban, ő volt szememben a nagy európai utazó, s Boda Zoltán útján is talán csak ő járt előttem, legalábbis erre következtettem lírája néhány részletéből. A Szózat szerkesztőjében egyszerre háttérbe szorult a Szózat, szóhoz jutott a képzőművészet, s mint meleg hitel csillant fel Babits barátsága. Mély megvetéssel beszélt a Napkeletről, szabatos mondatai előkelő hivatalnokra emlékeztettek, ítéleteinek a szövegezéséből pedig a művészek titkos cinkossága kacsintott felém. Akkor már a nyomdában volt Babits-tanulmányom; néhány héttel a megjelenése után ő megint előkapott: Együtt ültünk – mondta –, Babits Mihály, Schöpflin Aladár és én, s szóba került az ön Babitstanulmánya is. A bevezetésében van valami kamaszos, de különben magának Babitsnak is az a véleménye, hogy idáig ez a legjobb, amit írtak róla.” Később, amikor az Emberi Színjáték megindult, ő és Eckhardt Sándor torkolták le az Erzsébet királyné különszo[277]bájában az általános felzúdulást. „Egyes” – kiáltotta felém, amikor az ajtón beléptem, majd bizalmasan félrevont, s közölte, hogy Schöpflin el van ragadtatva a Zöld disznó legendájától, s engem tart a jövő emberének. Van egy rendkívül tehetséges íróbarátnője, nagyszerű asszony, az is alig várja, hogy megismerkedhessék velem.

Ez a nagyszerű asszony és rendkívül tehetséges írónő, akihez új barátom még betegségem előtt bevezetett, Bochuniczky Szefi volt, azt hiszem, egyetlen nő, aki a háború óta valami „irodalmi szalon”-félét tartott fenn Magyarországon. Ez a szalon egész jól illett irodalmunkhoz, épp olyan garasokon tengődő volt, mint az. Szefi férjét a kommün után nyugdíjazták, s most diákokat tanított, s az asszony novelláit gépelgette gyengén fizető folyóiratok számára. Albérletben laktak a Vérmező közelében, a házigazdájuk egy munkanélküli ős tanárjelölt, az végezte körülöttük a bejárónői feladatokat is. Két sötét udvari szobájuk volt, melybe hosszú dörömbölés után egy fürdőszobán át lehetett behatolni, a kád előtt függöny, hogy a befelé tuszkolt vendég mégse az írónő legintimebb bútordarabján kezdje az ismerkedést. De ha az első benyomás kissé riasztó volt is, maga a szalon hamar bemelegedett; az ember úgy ült a süppedékes díványon, a locsogás kellemes hullámaiban, mint valami langyos vízben, észre se vette, hogy az ötórai teából éjféli hazamenetel lett. Akkoriban némi lelkiismeret-furdalással fogyasztottam a tejszínhabos süteményeket, háromrét szenvicseket s a házi nevezetességnek kikiáltott feketekávét, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a hallgatag férj nehéz leckeórái olvadtak el az ínyünk közt, s ezt a „terülj-asztalkám”-at a nélkülözés női bűvészete varázsolta elénk. Utólag nem látom értelmét ennek a lelkiismeret-furdalásnak. Ez a két ember ezekért a társasestékért élt, az asszony azért, hogy átbeszélje, a férfi azért, hogy áthallgassa; nyomorúságuknak a „szalon” volt feledkező szigete, s éppolyan szívesen nélkülöztek érte, mint a költő a versírásért vagy az ópiumszívó az ópiumért. A vendégeknek alig volt dolguk, eldőltek a székek rossz rugói közt, ettek, és egy-egy megjegyzéssel tovább-továbblökték a háziasszonyt. Szépen beszélt, eleven dunántúli hangsúllyal, ahogy csak a parasztnyelv hallásához szokott, műveltebb vidéki tud, akit az irodalom megóv a tájnyelv gorombaságaitól; a tájnyelv viszont a szürke, városias beszédtől. Az apjának ötszáz holdja volt belső-Somogyban, később tönkrement, gazdatiszt lett. Ő maga, amíg az urát nem nyugdíjazták, Csurgón fiatalasszonykodott, s akárhogy icamította-ficamította magát, maradt benne valami üde parasztmenyecske-szerű, aminek az sem árthatott meg, hogy unalmában Nyugat-írónővé képezte ki magát. Műveltsége nem volt nagyobb az olvasgató vidéki asszonyénál, a normannokat a mormonokkal tévesztette össze, a mormonokat viszont fél percen belül a hormonokkal, de volt valami gyilkos pszichológiai ösztön benne, igazi női műveltség, amely felelőtlenül simult hozzá az em[278]berek hiúságához, s felelőtlenül leste ki gyengéiket. Emberszólásában igazi emberismeret lapult meg, s kényeztetésében amilyen kevés őszinteség, éppolyan sok igazi ajándékozókedv. Egy kicsit ő is megbokrosodott az irodalomtól, mint annak idején Kaffka Margit: a „nagy élet,” „nagy szenvedély,” „nagy nyughatatlanság” ott kísértettek megjelenésében, svádájában és fejfájásaiban, de jó vadalany volt, aki e bágyadt irodalmi oltásba is ízt tudott vinni, modernsége messze állt az irodalomra fanyalodott gépírónők lotyóskodásaitól. Az ő beszédzuhataga alatt ismerkedtem össze Schöpflinékkel, ott láttam viszont Gellért Oszkárt, akinek most már a verseit is ismertem, nemcsak a bólintásait, néha Fáy, a festő is betoppant fantasztikus híreivel, melyeket talán a készülő illusztrációja számára talált ki szövegül, eleven Tersánszky-figura, mintha csak maga rajzolta volna önmagát.

Betegségem alatt egyik is, másik is ellátogatott hozzám meggyőződni, hogy mi igaz a szétfutott rémhírekből. Felsőgödön minden ünnepnapra akadt vendég, úgyhogy az apám, aki nem tartotta valami nagy megtiszteltetésnek az irodalmi látogatásokat, már zsörtölődni kezdett részben saját irodalmi vélekedéseitől felbosszantva, melyeket – úgy érzett – vendégeinknek okvetlenül elő kell adnia. A nyárra Szefi is kiköltözött Gödre, itt akarta megírni regényét, sőt Schöpflin Aladár is bevonult a helyi penzióba, hogy drámairodalmunkat gazdagítsa. A regényből és drámából, nem tudom, lett-e valami; Szefi szőke haját a határ nyárfásai közt láttuk ellebegni; Schöpflin a söröspoharat őrizte fakírkomolysággal; a természet, melytől írói ihletet vártak, rájuk mosolyodott, s az amúgy is heverésre hajlamos igyekezet édesen nyújtózott el bennük, ásítva, hogy megszabadult önmagától. Szefi egy öregasszonynál lakott, akinek idegbeteg vénlányain kívül furcsa, tótos kiejtése volt, s annyi lelki rejtelme, hogy Szefi minden reggel új elemzésekben számolt be nekünk a szállásadónője körül megfigyelt tüneményekről. Az ő kertjükben rendezkedett be most, a göcsörtös fák alatt a szalon, vasárnapon Gellérték és Fáyék is kirándultak, sokszor a fiaik is öten, s Farkas Zoltán is meghozta az Emberi Színjáték sorsáról szóló Napkelet-híreket és saját elismerését, mely annál értékesebb volt, mivel nem a közvéleményt fejezte ki. Tizenöt-húszan is voltunk a kertben, a szállásadónő tanár fia is ki-kijött, sőt a körorvos is odatette a Schöpfliné mellé a maga méltóságteljes hallgatását, úgyhogy az írók köre a tisztelők körében élvezhette fölényét, s ez sokat ért, hiszen a beavatatlanok mindig hozzátartoztak a beavatottak eufóriájához.

Én magam sem éreztem rosszul magam ebben a környezetben. Én voltam itt a szépreményű ifjúság, s nyilvánvaló volt, hogy az egész gödi tolongást ugyanaz a jóslat rendezte meg körülöttem, amelyet Farkas Zoltán közölt velem, amikor az Erzsébet királyné különtermében félrevont. A jövő embere voltam, az imént feltűnt ifjú tehetség, aki körül az irodalmi élet most kezd csomósodni. [279]

Szefi magasztalásostroma, Schöpflin komolysága, mellyel irodalmi nézeteimet hallgatta (különben borzasztóan unta az irodalmat) s Gellért Oszkárnak az irodalmi barátság színétől óvakodó ízléses rokonszenve más-más hangon ugyanazt mondták. Az a tekintet, mellyel Osvát fogadott a Nyugat szerkesztőségében, állandó kísérőmmé vált, s ha nem is habart olyan asszonyos, kelletőző fecsegésbe, mint akkor, a primadonna vidáman sütkérezett bennem, ha arcomra elnéző komolyságot erőltettem is. Az ember azt hiszi, büntetlenül szagolhatja a bókokat, melyekről tudja, hogy ma neki, holnap másnak virágzanak, s elég, ha a megbecsülés csendesebb jeleivel szemben újra s újra konstatálhatja közömbösségét, a méreg mégis szétfut benne, s mint a mákony, újra és újra megkívántatja magát. Ha a dicséret kifejezéseit lenézi is, a kényeztetés hangulatához hozzászokik, s absztinenciás tünetek lépnek fel, mihelyt megvonják tőle. Makkegészségesen bizonyára ellenállóbb lettem volna ezzel az élvezeti szerrel szemben, mint minden élvezettel szemben, mely szabadságomra tört, de most mégiscsak lábadozó voltam, s nem engedheti-e meg a lábadozó néhány hónapra a jó társaság fényűzését. Eddig sosem fordultam meg igazán művelt emberek közt, őszinte örömet találtam az érintkezés művészetében, mely egyéniségünk örökös feláldozásában s mégis örökös dokumentálásában áll. Az időölés mint társas műalkotás, ha léhább is, sok tekintetben ígérőbb, mint az írás, s nem lehet csodálkozni, hogy vannak írók, akik az írást a pletykázás és fecsegés kényszerű intermezzóinak tekintik csak. Akikkel Pelsögődön, a Szefi barackfái alatt összeültünk, félig-meddig ilyen írók voltak, s nem utolsó mesterek a társas időölés művészetében. Maga a háziasszony még ötletesebb volt emberszólásában, mint novelláiban. Farkas Zoltán inkább művészek barátja volt, mint művész, legfőbb igyekezete, hogy a neves emberek közt, akik iránt rossznyelvűsége ellenére is igaz tiszteletet érzett, korrektebb viselkedésével és nagyobb tájékozottságával helyt állhasson. Schöpflin, akinek bírálatai mindig gondolkozóba ejtettek: mi ez, bölcsesség vagy papucsban csoszogó banalitás? – okossága garanciájaként ült köztünk, kezével föl-fölfésülte a haját s ha megszólalt, mintha a bölcs öreg bérest hallottam volna, amint a kocsisok és szolgálók huzakodásához csöndesen belemondja az életet szabályozó halhatatlan laposságokat. A legjobban Gellért Oszkárhoz vonzódtam, ő mégiscsak költő volt, s verseit annyiszor védtem zsírosabb ízlésű magyarokkal szemben, hogy lassan szinte pedagógiafeladatnak tűnt fel a magyar közönséget az olyanféle hangtalanabb, játékosan nemes költészet tiszteletére szoktatni, mint az övé. Az emberben is megtaláltam költészete erényeit. Volt valami ízléses hangtalanság benne, mely visszahúzódott a „nagy témák”-tól, s a társalgás váratlanul felbukkanó, apró elemeit kapta fel, azokat iparkodott megforgatni, megcsillantani. Célzásait gondosan, szinte játékosan tálalta, s mihelyt elvillantotta, már tovább is siklott, szinte visszavonva a képzelete [280] ugrását eláruló szót. Kedve telt leleplező gondolat-kapcsolások megrendezésében, s örült, ha az emberekből sikerült kiugratni, amit ki akart ugratni anélkül, hogy szándékát elárulta volna. Volt benne valami az intrikusból, aki a játék kedvéért játszik, s a cselszövényben fontosabb neki a szövény mint maga a csel. Barátsága jeleit is úgy tudta elhelyezni, hogy azok szinte elenyésztek az érintkezés szokott formái közt, s felvillanásuk pillanatában mégis szokatlan bensőséget teremtettek aközt, aki szólt bennük, s akihez szóltak. S csak növelte hitelét, hogy e mögött a jelentős imponderábiliákra született ember mögött egy egészséges, egyenes természetű asszony állt, aki négy fiút hozott a világra, s az esernyőjével verte meg az újságírót, aki a férjét a forradalom után feljelentette.

Mint mondtam, jól éreztem magam ebben a társaságban, de volt valaki, aki még jobban érezte: a feleségem. Lánykorában ritkán volt körülötte kevesebb tíz embernél; a győri sétatérre egész kis portyázó csapattal szállt ki otthon, ha az üzletben kellett felügyelnie, a szakács vagy a felírónő apró panaszai éppúgy odaszívódtak köré, mint mulatságokon a fiatalok jókedve. Régi társaságából már a menyasszonysága alatt kilopott; én azokat néztem le, azok meg engem, az üzletbe sem mehetett haza, amióta szüleivel szakítottunk, legföljebb rokonlátogatások ürügyén szökhetett vissza régi elemébe: a sonkás kenyér fölött folyó traccsba s a jó családi hahotákba, ahonnan a jókedvben kimosakodva tért vissza dolgozóasztalom árnyékába. Most végre emberek közé került, s az én unatkozó képem miatt sem kellett szorongania. Megmutathatta, hogy ő tud alkalmazkodni az én társaságomhoz, nem úgy, mint én, s amellett, ha őszinte akart lenni, neki is jobban imponáltak ezek a népek, mint akikkel lánykorában hancúrozott. Persze, alaposan elkapatták. Szefi mint igazi társaságvezető, tudta, hogy a társasjátékban mindenkinek kell valami megkülönböztető, eredeti jegyének lennie, amire büszke lehet, s mivel Ellát nemigen feszélyezte sem kor, sem műveltségbeli különbség, ő lett a társasjátékban a „természetes.” Bizonyára ő is volt a legtermészetesebb köztünk, de ezt eddig senki sem mondta neki, s ha mondta is, nem csodálta meg senki a „természetesség” irodalmi kellékeit. Most már, hogy folyton emlegették, ő is figyelni kezdte a természetességét, s mint akinek a fogát dicsérik, s folyton mosolyog, ő is hangsúlyozni kezdte a természetességet. Ebben a természetes szerepében figyeltem meg rajta az első természetellenességeket, túlozta tudatlanságát, fütyült az irodalomra, egyes szavakra fontoskodó nyomatékot rakott, s mozdulatai hirtelenebbek lettek a kelleténél. Kétségkívül a legfiatalabb és a legszebb nő volt a társaságban, s az író bácsik, ha nem is udvaroltak neki, felelőtlenül rontották. Ő kinevette őket, de a bókok éppolyan jólestek neki is, mint nekem. Aki egymás mellett látott bennünket, a csöndes férfit és a gesztikuláló asszonykát, azt hihette, hogy kettőnk közül őnála tartjuk az akaratot és [281] elhatározást, s ha engem mint a jövő emberét vettek körül, őt mint a jövő asszonyát puhították. Ugyanakkor, amikor dicsértek neki, természetesen gyenge pontjaimra is figyelmessé tették; elválasztották tehetségemet a természetemtől, s elhitették vele, hogy tehetségemnek igazi ellensége van: természetem. Neki kell okos asszonynak lennie, neki kell karrieremet egyengetni; majd ők megmutatják, hová. Praktikussága, melyet eddig én az iparosok és páciensfölhajtások övébe szorítottam vissza, összefogott az idősebb barátok praktikusságával, s együtt akarták pályámat kormányozni. Augusztusban kiküldtek nekem ezer pengő Baumgarten-segélyt, amelyet én nem kértem, s azonnal visszaküldtem, de a pénz már megcsillant köztünk, s mit számit ki könnyebben egy szűkentartott asszony, mint hogy mit lehetett volna ezer pengőből vásárolni. A körém csoportosult emberek közt alaptétel lett, hogy engem ki kell gyógyítani ebből a fölösleges fellengősségből, s ez a tétel, mert hogy nem vendéglősök, hanem írók hangoztatták, Ella előtt saját lappangó elégedetlenségének szerezte meg a tekintélyt és fölényt.

De ennek a rovásomra lázongó házi kritikának volt még egy veszedelmesebb szítója is, mint öreg íróbarátaim. Ők – azt hiszem – akkor még igazán a javamat akarták, s életelvük, mellyel feleségemet rontották, kissé kiábrándult öregségük természetes kigőzölgése volt csak, s nem valami megejtésemre szervezett összeesküvés. Gellért még mellém is állt néha, s szívesen célzott természetünk hasonlóságaira. Az a barátom azonban, akit itt Pongrác doktornak nevezek, a barátság színe alatt beteges gyűlöletet érzett irántam, s alaposan visszaélt az előjogokkal, melyeket kis családunkban évek óta élvezett. Még a középiskolából ismertük egymást, ő is orvos lett, az idegen környezetben az egyetlen ember, akinek irodalmi hajlandóságai voltak. Amikor Ellával meg akartunk esküdni, ő volt az egyik tanú, a Nyugat-pályázat hírével emlékezetes nap utáni reggel őhozzá siettem, s ő lett kislányunk keresztapja is. Tehetséges, szorgalmas, nagy érdeklődésű fiatalember volt, altiszt fia, aki maga taníttatta ki magát, s jóval többet ígért, mint akármelyik kortársunk, orvosi, gyakorlati kérdésekben én magam is a gyámsága alá helyezkedtem. Már diákkorunkban is föltűnt, hogy szerelmi életében valami hiba volt, melyet túlzott udvarlásokkal s még túlzottabb udvarlási történetekkel leplezett. Szerencsétlenségére épp az elmeosztályra osztották be segédorvosnak, s a kórformák ismerete nagy segítségére volt a maga kórformájának a tanulmányozásában és továbbfejlesztésében. A feleségem fiatalasszonyok házasító szenvedélyével a húgának szemelte ki őt, s aggodalmaim nagyon valószínűtlenek voltak ahhoz, hogy egy egészséges nő megérthesse őket. Állandó tanúja lett a mi házaséletünknek, s az ismert agglegény-nosztalgiába nála a betegek irigykedése keveredett. Az én írói pályám is megzavarta. Sok tekintetben képzettebb volt nálam, mért ne ugorhatna ki ő is? Sajnos, semmiféle írói te[282]hetsége sem volt. Mondatainál csak tehetetlen nagyravágyása csikorgott jobban. A véleményemet kérte, óvatosan, de megmondta. Részt vett a Napkelet-pályázaton, persze fölismertem az írását, s még egyszer megpróbáltam „lebeszélni”. Persze, azt hitte, nem akarom őt írósorba segíteni. Még maga előtt is ragaszkodott barátságunk színéhez, de közben a kettős tehetetlenség növő gyűlöletével lesett, s a paradicsomból kitagadottak elkeseredését átvitte az én paradicsomomra is, vagy inkább arra, amit annak tartott. Felsőgödre ő is ki-kijött, ott ült az írók közt, fölényeskedett velük, s versei majd kiégették a zsebét. Mindent odaadott volna egy hasábnyi helyért a Nyugatban. Képzelhető, mit érzett, amikor körülöttem a tülekedést látta. Szerencsétlenségemre ezekből az érzésekből a feleségembe is át tudott lopni valamit. Rejtélyes hazugságai érdekelték a nőket, ki-kicsillanó ügyefogyottsága meghatotta. S régi barátságunk biztos menlevele volt gyűlöletének. Egy nap azt vettem észre, hogy megváltozott körülöttem a kis család; egy lehelet idegenség csúszott közénk, s ha ujjaim biztos menhelyet kerestek, a kislányom hajába tévedtek a feleségemé helyett. A nyár elmúlt, Szefi és Aladár beköltöztek, hősöm, Boda Zoltán pedig kiköltözött a szőlőhegyre. Én, aki itt maradtam, magányosabb voltam az emberek közt, mint ő az egyedüllétben.