Fenn a fákon még cicázik, még kering az alkonyat,
lenn a kertben csend dorombol, át a lombon fény szitál,
mint a hinta, leng a mennybolt, és alatta száll a föld,
felhők nyája itt sereglik, ott fényár trombitál,
homlokunkra már az este pingál hosszú árnyakat.
Térdre hullott száz virág most, és az égre feltekint,
almafákon eljövendő gyümölcsérés terhe int,
itt a dolgok méhe szunnyad, ott holnap zászlaja,
száz karommal, száz szívével kúszik most elő, s dohog,
át a házak barna vállán jön felénk az éjszaka.
Körmeinket félretettük, jöttek immár új napok,
félelem ragyog szemünkben, s nincsen bennünk irgalom,
csuklón felgagyog szívünkben néha még a szeretet,
s bárha kísért mindenütt még milliónyi sírhalom,
éhesen már megfeszülnek szerteszét új kínpadok.
Vaksötét az éjjel útja, nincs előttünk szemhatár,
künn a végtelenbe futva ring a föld, a rossz batár.
Meghasadt a kozmosz itt-ott, rőten ég a messzeség,
égbe szökkent gépeinkről mi az, ami visszaránt,
föld ereje, menny, pokol vagy ősi, átkos szürkeség? |
Fejlesztette: GAS Softwares