Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

A genfi temető egyik sírfelirata szerint érchomloka van az igazságnak, de érchomloka legyen annak is, aki az igazságot keresi. Ezer félreismerésre és ezer szenvedésre készüljenek fel azok, akik a mindennapi életet taposók látókörén túl új világokat látnak, és a fennálló rend bástyáiba új utakat törnek. Minden nagy gondolkodó és nagy cselekvő az emberiség nagy szenvedőinek számát szaporította. A Szókratészek, Savonarolák, Brunók és Servetek mellett, kik életükkel fizettek lángolásukért, ott fénylik még Gautama királyfi, a Sakya törzs Buddhává lett bölcse, ki szegénységgel, övéi lenézésével, a világtól való teljes visszavonulással fizetett azért, mert 2500 évvel ezelőtt hirdette minden ember egyenlőségét és azt, hogy többet jelent a lelki tisztaság a társadalmi pozíciónál. S ott van Dante, ki az örök száműzetések és szegénység kenyerét ette, mert erkölcsöt és nem csupán hatalmat látott a világ történéseiben. Ott van Galilei, kit némaságra kárhoztatott az inkvizíció, ott van Pascal, ki fiatal életével fizetett azért, mert az erkölcsöt kiszabadította a szép szavak és csúf tettek, az üres ájtatosságok és valóságos erkölcstelenségek ellentéteiből. S ott van Lessing, a német vallási és erkölcsi világnézet reformátora, a német irodalmi és művészeti értékelések újjáteremtője, kinek hatalmas vállain helyezkedik el Németország modern kultúrája. Életének boldogságába került igazságainak megtalálása, és el kellett szenvednie mindent, miben embernek része lehet. S vajon a legnagyobb zsidó etikusnak, Maimonidesznek életét nem a vakbuzgó, korlátolt fanatizmus, a betűhöz való ragaszkodás és a szellem meg nem értésének ostoba gonoszságai keserítették-e meg?

Az igazság keresői mind fiatalon haltak meg, és alig érte el egyikük is a 60-ik életévet. Mintha a természet is bosszút akarna állani azokon, akik a szenvedély konokságával iparkodnak titkaiba behatolni; mintha az igazság lángja emésztené azokat, kik életüket kizárólag neki szentelik.

Baruch Spinoza is az igazságkeresők közé tartozott. Született 1632-ben, Amszterdamban, a nagy spanyol-németalföldi harcok lezajlása után. S meghalt 1677-ben, midőn Hollandia hatalmának tetőpontján állott. Jómódú, jámbor szülei az inkvizíció üldözései elől Portugáliából menekültek, és Amszterdamban, a már akkor népes és virágzó hitközségben telepedtek le. A fiatal Baruchot gondos nevelésben részesítették, s az elemi iskola elvégzése után Morteira Levi, Hollandia akkori legkiválóbb talmudistájánál beavatták a Talmud titkaiba és más világi ismeretekbe. A tanár az amszterdami zsidóság szabadelvűbb s lazább vallásosságának megfelelően közepes tehetséggel és lanyha, konzervatív szellemben végezte feladatát.

Az éles eszű és minden benyomásra érzékenyen reagáló gyermek tudásvágyát ez az oktatás nem elégítette ki. 13 éves korában kinőtt mestere szárnyai alól. A vallás tanításával sehogy sem [266] tudta összeegyeztetni, hogy szüleinek és a zsidóságnak vallása miatt kellett elhagynia Spanyolországot. De nem elégítették ki a teológiai magyarázatok sem, melyek az istenség akaratára, a zsidók kiválasztottságára és a prófétai kijelentésekre támaszkodtak. Nem érthette meg, hogy a vallás nevében mért pusztította a katolikus II. Fülöp tűzzel és vassal Hollandiát, a szabadságban, polgári büszkeségben és kultúrában felnőtt, protestáns polgárok hazáját. Nem érthette meg semmiképp, hogy mért viselnek a vallás nevében háborúkat, midőn minden ember Isten teremtménye, s midőn Isten nevében nem lehet teremtményeit leöldösni. Ez a meggyőződés már kora ifjúságában kialakult, és végigkísérte egész életén át. Innen eredt minden pozitív vallás iránti ellenszenve s a vallási türelmesség bátor hirdetése. Nemsokára összeütközött volt tanítójával és az amszterdami zsidósággal. Azok közé tartozott, kiknek elfogulatlan belátása összhangban állott érzelmeikkel, s akiket annyira áthatott a meggyőződés, hogy valami tökéletesebbet és jobbat hirdetnek az eddigieknél, hogy sem terrorral, sem erőszakkal nem voltak rábírhatók véleményük feladására. Tőle származik az a mondás, hogy akinek igaz eszméje van, tudja, hogy eszméje igaz, és nem kételkedhetik annak igazságában. Nagyon is érthető, hogy az ilyen ember inkább szenved igazságáért, semhogy megtagadja.

Az amszterdami hitközségben nem volt maradása. A hitközség átérezte, hogy erős emberrel van dolga, kit a szellem fegyvereivel nem győzhet le, és kivel nem bánhat el úgy, mint Uriel Akostával. Elítélték, kitiltották a templomból, kiközösítették, s tőrrel támadtak reá. Elköltözött Rymsburgba, hol megtanulta az üveglencse-köszörülés mesterségét, és abból tartotta fenn magát. Távol vallásfelekezetétől, harcban a zsidósággal, de készségesen támogatva mindenkit vallásfelekezetére való tekintet nélkül, élt Spinoza, kinek bizalmas barátai Hollandia hatalmasai voltak. De Witt, Hollandia helytartója és nagyságának egyik megteremtője hiába csábította maga mellé, hiába kínáltak neki Németországban – teljes tanítási szabadság biztosítása mellett – egyetemi tanszékeket, s hiába hívta őt magához a nagy Condé útján a francia udvar, Spinoza mindezeket a kitüntető, hírt és gazdagságot jelentő ajánlatokat visszautasította, mert lelke függetlenségét nem volt hajlandó feláldozni. Világhírre tett szert; véleményét és tanácsát versenyezve keresték, de ő megmaradt üveglencse-köszörűsnek, és tüdőbajban halt meg 45 éves korában. Etikája, nagyságának ezen mindennél maradandóbb emléke csak halála után jelent meg, mert a gyöngéden érző, mély emberismerő nem akarta a szerinte úgyis eszméi felé érlelődő kort újabb heves viták színhelyévé tenni és a zsidóságot megbotránkoztatni. Helyesen tette-e ezt, vagy nem, efelől eltérhetnek a nézetek. Nem volt harcos természetű, mint Luther. Tőle sohasem eredhetett volna Luther fellángoló és tüzes kijelentése „Argernis hin, Argernis her, Not bricht Eisen und hat kein Argernis. Ich soll die schwachen Gewissen schönen sofern es ohne Gefahr meiner Seele geschehen mag. Wo nicht, so soll ich meiner Seele helfen, es ärgere [267] sich dabei die ganze oder die halbe Welt” – nem, ezek a szavak nem illettek Spinoza türelmes és megértő lelkéhez. Spinoza nem tudott gyűlölni, bölcs és türelmes volt, mint Szókratész, kihez minden történelmi alak közül legjobban hasonlít. Nyugodtan akart élni elfoglalva élete művének kidolgozásával, és megismerve a mindenség és a rajta kívül álló események által megszabott szükségszerűségekhez való alkalmazkodásban a maga szabadságát és az élet derűjét. Legjobban jellemzik egyéniségét e szavai: „Maga az erény és az istenfélelem jelenti a boldogságot és legfőbb szabadságot. A rajtunk kívül álló eseményeket, mint megváltozhatlanokat megnyugvással kell elviselnünk. Mindenki legyen megelégedve a magáéval, senkit ne vessünk meg, ne gyűlöljünk, és ne irigyeljünk. Segítsünk embertársainkon, nem lenéző részvétből, pártosságból vagy babonából, hanem tisztán az ész parancsából. A polgár pedig teljesítse kötelességét, nem szolgai alázatból, hanem jobb belátása által vezetett, szabad akaratából.”

Spinozát az emberek foglalkoztatták. Ebben is hasonlít Szókratészhez, de nem volt idegen előtte korának természettudománya sem, hiszen Descartes tanítványának tekintették, ki pedig a modern természettudomány egyik alapvetője. Csakhogy mélyebben fogta fel a mindenség problémáját, mert egységet látott benne, holott Descartes megmaradt a szellem és anyag különbözőségének a hagyományos arisztotelészi kategóriájánál. Ezen világnézeti egységesség teszi Spinozát a modern világfelfogás előfutárává, mely egységet lát a mindenségben, de fejlődést azok jelenségeiben. Előfutára a természettudományokban a Darwin és Spencer nevével jelzett fejlődési elméletnek – az etikában: az emberi erkölcs autonómiájának. Ami Spinozában hiányzik, az a történések folytatólagossága, az örök átalakulás, a fejlődés, egyszóval a történelmi érzék. Ezt pótolták Darwin és Spencer, és ezért nevezi Spinoza egyik legmélyebb ismerője Spencert a pozitivista Spinozának.

Spinoza gondolatvilágának és világnézetének megvoltak az előzményei. Nem támaszkodott tisztán önmagára, midőn megalkotta rendszerét a világról és az emberekről. Csak Münchhausen húzta ki magát hajánál fogva a mocsárból, míg a legnagyobb ember is a környező társadalom és a letűnt nemzedékek eszmevilágából meríti ismereteit. Csakhogy azt, amit készen kap, lelkének becsületességével gondolja végig, és értelme élességével világítja át. Ebben a világításban láthatóvá lesznek a távolabbi következmények, a jövő útja, melyet az átlagember nem vesz észre, s a régi forma új ideálokkal telik meg.

A középkor kultúrája egyházi alapokra volt építve, a gondolkozás vallási dogmák keretében mozgott. Az arab betörésig meg is volt e kultúra érintetlensége és tökéletes biztonsága, de az arab betörések drágának és megcáfolhatatlannak tartott valóságokra és érzésekre cáfoltak reá. Az egyház nem tudta megakadályozni a pogányság győzelmeit, a legszentebb emlékek pogány kezekre való kerülését. Az arab kultúra veszedelmes eszméket termelt, és ezen [268] eszmék terjedni kezdtek a tudósok között. Averroes tanítása szerint az ember kisugárzása a világszellemnek, az Istennek, és mind a kettő egy és ugyanaz. A bűnbeesés és a megváltás tana vált ezzel kétségessé, és egységbe fűződött az a természet, melyet a középkori világnézet összeegyeztethetetlen részekben látott és érzett. Az eget és földet átfogó nagy erők tana, mely Kopernikusz és társai rendszerében mutatkozott be új igazságul, más szempontokból rendítettek meg a középkori rend biztonságát és teljességét. Ebben az időben fedezték fel Amerikát, és ezzel megdőlt a középkori teológia földrajza.

A reformáció megszüntette a tekintély hatalmát, a vallási bizonyosságot, és az egyén lelkéhez jobban simuló erkölcsi elveket hirdette.

Mint rettenthetetlenül becsületes érzésű s mély gondolkozó hatol bele kora ideáljaiba, levonja belőlük a legvégső következtetéseket. Ebben áll nagysága és minden korokra szóló jelentősége. Etikája a legteljesebb szakítást jelenti a múlttal, a legteljesebb összefoglalását a maga idejének s a legbiztosabb talapzatát a jövőnek.

A politikában befolyással volt rá Hollandia és az angol forradalom, a nagy írók közül Hobbes és a nagy jezsuitáknak a népek jogait alátámasztó s akkor már megjelent írásai. Az államot mint emberi alkotást fogja fel, de amelynek örök lényegéhez tartozik az emberi természet két elévülhetetlen tulajdonsága: az egyéni szabadság és a szabadgondolkozás. Alapeszméje azonos a vele egyidős angol Hobbeséval, az ő szemében is egybefolyik jog és hatalom, de míg Hobbes az emberek kölcsönös gyűlöletéből indul ki, s míg bölcsészetében materialista, s a politikában a legszélsőbb zsarnokság híve, addig Spinoza anticipálva Kantot, az ember mindenek felett álló voltát hirdeti; elvileg helytelenít minden zsarnokságot, hirdeti minden ember szabadságát, polgári és politikai egyenjogúságát. Bölcsészetében idealista.

Sajátos nagysága azonban etikájában van, melyben teljesen új alapokra fekteti az erkölcstant.

A Spinoza előtti etika a skolasztikán nyugszik. Az erkölcs a vallási parancsok teljesítéséből állott, melyek mellett háttérbe szorult a tisztán emberi. A vallási szankcióktól teljesen független emberi erényeket és emberi kötelességeket a középkor erkölcstana nem ismert.

Luther legnagyobb tette abban állott, hogy bevezette az etikába az emberit, a maga lábára állította, a maga felelősségének talajára helyezte, és emencipálta, ha nem is következetesen, s ha talán nem is tudatosan a vallás gyámsága alól. Ez volt Luther fellépésének legnemesebb gyümölcse. Szabaddá vált az emberi értelem különállóságának hirdetése, melyre Galilei épített. Az emberi gondolkozás szuverenitásán alapszik Descartes híres filozofemája is. Spinoza álláspontja a középkor etikájával szemben a legtökéletesebb és legelfogulatlanabb függetlenség, a [269] teljes önállóság volt. Erkölcstana felépítésében nem támaszkodhatott a korabeliekre. Az őskereszténység, Hillel és Assisi Szent Ferenc lebegtek szemei előtt. A megrendült egyházi tekintély és Montaigne szkepticizmusa szabadabbá tették lelkét, szárnyalóbbá gondolatait. Egyedülvalóságban, zord kíméletlenségben építette fel etikájának fellegvárát. Az emberi értékek megítélésénél, az ember és a természet viszonyának megoldásánál, ezen viszony mérlegének a felállításánál tisztán a lényegek ismerete, saját józan esze és fölényes, szenvedélytől mentes belátása által vezéreltette magát. – Nem becsmérelni, lenézni vagy dicsőíteni akarom az emberek tulajdonságait és cselekedeteit – mondja Spinoza –, hanem megérteni. – Az ő szemében minden emberi tulajdonság természeti jelenség, mely az adott lényeg szükségszerű következménye.

A természetet vagy Istent mindig felváltva használja. Egyetlenségéből, végtelenségéből és örökkévalóságából indul ki. Minden, ami van, ezen egyetlennek a megnyilvánulása. Ezen egyetlen valóság két tulajdonsága: a gondolat és a kiterjedés szüli a világot. A gondolat a szellemet, a kiterjedés a testeket. Minden, ami ezekben történik, a természet vagy az Isten szabad, de egyúttal szükségszerű megnyilvánulása; szabad is, de szükségszerű is, mert minden az egyetlen természet tulajdonságaiból folyólag történik. A test és a szellem egységes, mert ugyanazon lényeg megnyilvánulása. Mindegyik az örök természetnek része, és minden gondolat annál igazabb, minél jobban simul a természet általánosságához, annak igaz eszméjéhez. Gondolatok és tárgyak rendje azonosan kapcsolódnak. Mindegyik egy korábbi oknak, okozata és oka egy későbbi okozatnak. Az egyes észlelésekben kimerülő gondolat és az arra támaszkodó cselekedet, mely szem elől téveszti összefüggését az egésszel, szükségképpen hamis. Igaz csak az lehet, ami az egész és a rész összetartozását mutatja, s amiben a mindenség jelenléte érezhető. Ezért mondja, hogy az Isten szeretetében önmagát is szereti az ember, és hogy Istennek önmaga iránt érzett szeretete emberszeretet is. Az ember mint az istenség kiszakított része a maga különválásából fakadó és így igaz lényegével ellentétes szenvedélyeknek kitett, melyek eltérítik igaz mivoltából, elzárják előle az igazságot: a mindenséggel és a többi emberekkel való összefüggést. Ezért gyűlöl és irigykedik, ezért szomorú és bánkódik, ezért esik kétségbe, ha nem teljesül az akarata mindaddig, míg át nem érzi a mindenkivel és mindennel való nagy összefüggését. A gyűlöletnek és a szenvedésnek ezer a forrása, mert ezer az útja az igazságtól való eltérésnek. A maguk elszigeteltségében, az általánosság meg nem értésében szenvednek az emberek, ha másokat boldognak látnak, és örülnek a mások szerencsétlenségének. A gyűlölet gyűlöletet, a szánalom haragot kelt, mindegyik rosszindulat egy másikat táplál. Minden emberi cselekvés és akarat-megnyilvánulás – ész és akarat voltaképpen egy és ugyanaz. Az akarat csak igenlése az ész megismerésének, de nem különálló tehetség. Ezért a megismerés tökéletessége az aka[270]rat és cselekvés tökéletességét vonja maga után, és beláttatja velünk, hogy gyűlöletet csak szeretettel lehet legyőzni, s teljesebb az örömünk, ha abban mások is részt vesznek. Az emberi egyesülést és együttmunkálást a szeretet szolgálja; mindenki boldogsága csak mindenki szeretete által érhető el. Az az igazi erény, ami a mindenség egységének igaz megértéséből folyik. Nem a félelemből vagy a mások behatása alatt követett erény vagy jóságos cselekedet az igazi jó; a babona és a félelem sohasem szülhet valóságos erényeket, hanem csak a megismerés. Azért van az emberbe oltva a megismerés vágya, ezért emelkedhetik legerősebb szenvedéllyé, melynek nincs érzéke a rossz iránt, és csak az erényt, a jót tartja szem előtt. Nem botránkozik meg dőre embertársain, hanem felvilágosítja őket. Tökéletesen boldognak érzi magát, mert a boldogság maga az erény. Boldogok vagyunk, mert az igazi megismerés, a minden emberivel és istenivel való összefüggés megértése boldogsággá és szenvedélyeinknek urává tesz bennünket. Az ilyen ember szabadabban él az államban, mint az állam nélküli barbár világban.

Ebben a rendszerben látszólag megsemmisült a szabad akarat metafizikai ábrándja, de szabadságban él a lélek, ha felismeri a szükségszerűséget, s ha lelke autonómiájával ahhoz olvad, és szabadságérzésében hozzásimul. Az ilyen emberek társadalma a teljes szabadságban egymás mellett élő emberek társadalma, ahol minden ember megváltója embertársának, ellentétben Hobbes tanításával, aki szerint az ember embertársának ördöge.

A megnyugvás, a megismerés és a szeretet: ez az „Etika” legmélyebb és legvalóbb lényege. Ez Spinoza ajándéka a gyűlölködő, nyugtalan világnak. Nem az aszketizmus, nem az elmúlással járó engesztelődés, hanem az élet szeretetének, az embertársainkkal való törődésnek, a társadalmi és politikai élet ápolásának, az ártatlan örömök keresésének és így az emberszeretetnek himnusza Spinoza etikája. Ez az etika magasabb rendű s következetesebb Kant etikájánál és az angol hasznossági iskola uralkodó etikájánál. Kant formai szabályt ad tartalom nélkül. A híres categoricus imperativus egyik szabálya: cselekedjél úgy, hogy cselekedeted általános szabályul szolgálhasson. S egy másik szabálya: úgy cselekedj, hogy embertársad cél legyen, és ne eszköz. Ezen szabályokat ellentétes magyarázatok ellentétel, tartalommal telíthetik meg, és csak távoli szempontok bevonásával építhető reájuk minden korra érvényes erkölcs.

Az angol etika a hasznosságban, minél több ember minél tökéletesebb boldogságában látja az etika célját, és nem tudja az önzetlen cselekményeket és altruista nézeteket elhelyezni a saját rendszerében. Ezek hasznosságát sehogy sem tudja megmagyarázni. A filantróp, aki vagyonát jótékony célokra áldozza, az amerikai milliárdos, aki százmilliókat költ iskolákra, Carnegie, a veszélyes vállalatra önként ajánlkozó katona, a mártír, aki életét áldozza meggyőződéséért, a tudós, aki egészsége kockáztatásával [271] kutatja az igazságot az angol iskola szemében meg nem érthető rejtélyek. Spinoza etikájában mindezek a kérdések nem okozhatnak nehézségeket. Ő félre nem magyarázható tartalommal látja el erkölcstanát, és az emberi természetből, az ember és a természet közösségéből és összefüggéseiből állítja fel az erkölcsöt is jelentő altruisztikus boldogságnak tartalmilag meg alakilag is következetes magyarázatát. Ezen következetes eszközökben és célokban összhangzó rendszernek első és példaadó híve maga Spinoza volt. Maga volt az igénytelenség és önzetlenség, sokakat kötelezett hálára, de magát hálára kötelezni nem engedte. Róla el lehet mondani, hogy mindent megértett, és mindent megbocsátott. Egy francia író azt mondja róla: „Spinoza inkább értelmes, mint erkölcsös ember. „Nem érezte kötelezettségnek, parancsnak az erkölcsöt, hanem átszellemült, ragyogó, tiszta öntudatnak, melynek belátás a forrása. És ha szenvedett is néha, azt inkább a sztoikus eszes lemondásával, semmint a mártír önmegadásával viselte el. A kötelesség és az öröm, a szükségszerűség és a szabadság lelkében is összeforrott, mint tanában, egységet látott mindenben, a szellő fuvallatában, a vulkán háborgásában, az érzés melegében és a gondolatok szárnyalásában. Tanait joggal nevezik panteisztikusnak, s nélküle Goethe nem kereste volna a természet titokzatos egységének rejtélyét. Lenyűgöző a hatása az utókor legnagyobb szellemeire. Goethe a „Dichtung und Warheit”-ben adózik Spinoza szellemének, melynek csodálatos enyhét és biztonságát emeli ki. Lessing spinozista; az emberi belátástól várja a tulajdonságok tökéletesedését és az emberiség haladását. Schopenhauer az akarat érthetetlen útvesztőjében Spinoza világos és fennkölt értelmiségében látja a legjobb vezetőt. Mill Stuart reá alkalmazza a jellemről adott híres definícióját: „a jellem legyen az egyén végcélja, mert a tökéletes jellem – a szó alázatosabb értelmében – mindennél inkább a boldogságot szolgálja; mert örömteljesebbé és fájdalom nélkülivé teszi az életet, de a szó magasabb értelmében is, mert átalakítja az életet jelentéktelenségéből olyanná, milyennek azt magasabban fejlett emberi lények óhajtják.”

„Jaj, ha a Mindenható egy gondolkodót küld a földre! Veszélyben forog minden, a népek vallása, az emberek szokásai és erkölcstana. Mind kitett egy újabb általánosítás kegyelmének, az istenség újabb beömlésének a szellembe.” Emersonnak ez a mondása kiválóan illik Spinozára. Kortársai gyűlölték, hitfelekezete kiátkozta, sokáig a feledésnek és gúnynak adták át, de az örök igazság, ami egyéniségében és műveiben rejlik, a 18-ik század végén utat tört magának, megtermékenyítette a legnagyobb elmék gondolkodását, és ma elmondható, hogy ott áll minden érdeklődés középpontjában, és a maga egyedülvalóságában, fennkölt következetességében, tisztaságában minden erkölcstan központi csillaga.

Azok a magaslatok, melyekre erkölcstanát felépítette, még a mai kor átlagembere részére is megközelíthetetlenek, hűvösek. [272] Ezeket a magaslatokat csak az ő belátásának és szívének melege tette lakhatóvá, és csak kiválasztottak tudnak oda feljutni. De boldog lesz az a kor, melyben minden ember természetesnek fogja tartani azt, amit Spinoza 270 évvel ezelőtt hirdetett, s amikor le fog tűnni a szenvedélyek uralma, hogy helyébe a belátás által vezetett emberszeretet uralma lépjen.