Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

Olyan boldogtalan vagyok.

Már régóta gyanítom, de ritkán sikerül megbizonyosodnom róla. Ha ilyenkor azzal rettentene rám valaki, hogy azt se tudom, mi bajom, igazat adnék neki.

Most végre sikerült.

A falu végén lakunk, a csatornaparton. De mondhatnám úgy is, hogy a kertek alján. A mi házunk az utolsó a sorban, innét már kertek kezdődnek. Utam nap nap után a kertek alatt visz el. Istentelen elrugaszkodottságomban eddig nem tulajdonítottam ennek semmiféle jelentőséget. Az a rögeszmém, hogy ébren vagyok, és mindenről tudomásom van, ami velem történik.

Hát nincs.

Így például sohasem tudtam, hogy miért leszek szomorú, valahányszor ezen az úton, a kertek alatt elballagok. Azt gondoltam, hogy azért, mert én már ilyen szomorú természetű vagyok. S hogy ez a szomorúság rám érkezne akkor is, ha történetesen az amerikai vadnyugaton bolyonganék vagy a párisi Champs Élysée-n.

Hát nem.

Rájöttem, hogy a szomorúságom és a mindennapos sétáim közt nyilvánvaló okozati összefüggés van.

A kertek okozzák, hogy esetről esetre olyan szomorú leszek. Ki hitte volna?

Úgy történt ez, hogy a minap is a kertek alatt vitt el az utam. Mostanában már tavaszodik is, és én, mint afféle lírai lélek, fokozottan, beteges érzékenységgel reagálok a benyomásaimra. Állítólag bizonyos mirigyek vagy hormonok megduzzadása okozza ezt, mely a költői elérzékenyedésre való hajlamosságot kiváltja az arra beállítottakból; nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy ilyenkor a lépteim nehézkesebbekké válnak, mintha ólom volna a cipőm talpában, a lélegzetem el-elakadozik, és valami szerelmes beszámíthatatlanság-féle arra indítana, hogy ujjongva sírjak, és sírva ujjongjak. Ebben az állapotban a szokottnál is odaadóbb elmélyedéssel édelegtem az úton, a faluvégi kertek alján, és tüntettem ki érdeklődésemmel meghitt ismerőseimet, a szilva, és alma, és körte, és barack, és meggyfákat, amelyek álmosan nyújtózkodva sütkéreztek a langyos tavaszi verőfényben. Be-bekandikáltam a téltől megviselt kertekbe, eltűnődtem a nyirkosan pállott veteményeságyások fölött tisztára olyan érzéssel, mintha valami közöm lenne hozzájuk. Eközben közel voltam az elérzékenyedéshez. Oly parlagi volt pedig az a kép, amit a magukra hagyott, gazverte, széltől összegubancolt kertek tártak elém; nem értettem magamat. A kerítés tövében is az a bürök, büdös, utálatos növény, ugyan, mit akarok vele, miért esik oly jól tudnom, mit tud nyújtani, hogy így lefoglal, kisajátít magának? Tűnődtem. Miért szeretnék bemenni ezekbe a kertekbe, mi keresnivalóm van bennük? [262]

Azután megfejtettem.

Az egyik kertben ástak. Az úton, az ágyások közt egy kisfiú meg egy kisleány játszadoztak. A kisfiú magyarázott a kisleánynak. Valami gazt tartott a kezében, és arról tartott előadást. A kisleány figyelmesen hallgatta, és nagy szemeket meresztett. Egész lelkével az előadáson csüngött. Amint azután így elnéztem őket, egyszerre megkapott egy másik kép, olyan, mint valami látomásféle. Hasonlított emehhez. Egy kisleány meg egy kisfiú egy hallgatag, gyomverte kertben, az idő ásatag mélyében: én és a kis húgom. A kis Annuska, aki meghalt négyéves korában, amikor azt a nagy, nehéz oleandert a kis hasikájára rántotta.

Hát ezért. Volt egyszer egy kisfiú meg egy kisleány, akik azóta elkallódtak az életben. Az egyiket a föld temette be, a másikat az idő. Gyermek voltam, hatéves. Volt egy kis kertünk, benne pár vén szilvafa, egy nagyobb és egy kisebb meggyfa és egy szélütött diófa. Ezenkívül még néhány egresbokor, egy-két veteményeságyás és a szomszédos ház árnyékos végében törött edényeket és mindenféle lim-lomot rejtegetve nagylevelű lapu meg sok bürök. Ez az ütött-kopott, szegényes kert volt a mi kisded világunk. A gyermekkor. Ezt tipegtük körül először, amikor megtanultunk járni. Itt nyitottuk először tágra a szemünket mindarra, amivel felfedező utunkon találkoztunk. Ez a kert jelentette számunkra az élet első ízét, a magunkraeszmélés mámorát, az édesanyánk szerelmes csókját.

Úgy keretezte az életünket, mint valami képet.

Jól mondom. Mint egy képkeret. És valahányszor egy-egy kert mellett elhaladtam, az emlékezés felidézte a lelkemben ezt a képkeretet, melyből azonban a kép időközben kiesett. Ezért nem ismertem rá hosszú időn keresztül, és nem tudtam, hogy mi bajom, miért fájdul meg a szívem, nehezül el a lélegzésem, áll merevgörcs a nyeldeklőmbe, és fog el valami hontalan sóvárgás, ha ezeket a kerteket látom: azt a képet próbáltam öntudatlanul is visszailleszteni bele, amelyet nem találtam meg rajta. Az emlékezés egy-egy képnyújtásnyira visszahozta azt, amire a lelkem legmélyén vágyakoztam: egy pufók képű, ambiciózus kisfiút, aki mindig kézen fogva járt a kis húgával, úton-útfélen verseket mondott fel a bácsiknak, néniknek, és egy ilyenféle kertben játszadozott.

Gyermekkorom óta nincs kertem. Ezt sínyli a lelkem, mint a fa, amelyet titkos féreg rág.

A kert hiányzik az életemből.

Kertet szeretnék. Azt, amelyikben boldog kisfiú voltam. Legalább a keretet, ha már a kép ki is esett belőle. Hátha azután egy csodálatos magamra találásban ott találnám egyszer azt a kisfiút is…

Be szeretnék találkozni vele! Azzal a kisfiúval, Istenem!… Egyetlen órára csak, ha visszaadnák az égi hatalmak. Abban a kertben találkoznánk, a vén szilvafák alatt. Néznénk egymást megindultan, múlt és jelen. Most végre tudomásul vennők, ami idő[263]közben történt. Megölelnénk és megcsókolnánk egymást. „Jani, Janikám… – szólítanám meg. – Mi lett belőled, hova jutottál? Látod”. Istenem, vigasztalnám. „Szegény kisfiú – simogatnám meg a fejét. – Te szegény, szegény… Hát nézzük meg egymást. Vagy csak én nézzelek. Tudod, nem is nagyon emlékszem rád. Akkor még nem gondoltam volna, hogy az idő ilyen visszahozhatatlanul eltépjen tőled. Sohasem néztem visszafelé. Milyen szép vagy! Milyen buksi, kisfiús. Igazi kisfiú. Istenem, majdnem idegennek látlak. Elfogult vagyok. Hát mondd, megismersz? Elfogadsz magadnak? Ugye, nem tagadsz meg? Nem, nem. Hiszen örülsz is, ugye, örülsz? A mi érzéseink nem különülhetnek el. Én még ma is az vagyok neked, aki huszonöt év előtt voltam. Nézd: te vagy az. Még mindig te vagy az, ezen a bús, álomba zsongító, halk délutánon is ebben az elhagyott kertben, mely némán őrködik itt azóta, hogy megváltunk tőle. Anyád is él még. Nagyon megöregedett már. Szeret még mindig. Az ő kisfiát szereti benned, a Janikáját abban a kis fehér mellényben, amit karácsonyra csinált apudéból. Nincs meg az se. Semmi sincs meg. Elkallódott. Bizony, az a kis, fehér mellény is! Olyan könnyelműen éltem, ne haragudj. Látod, téged sem tudtalak megtartani, pedig mennyire szerettelek. Csak az maradt meg belőled, amit most rajtam látsz. Harminckét esztendő. Szégyenkeznem kellene előtted, de nem tudok. Előtted nincs szégyenkeznivalóm. Te tudod, hogy semmi sem történhetett másképp, mint ahogy történt. És mit változtathatna ez a dolgon? A tragédia ez a harminckét esztendő, amelyben te elenyésztél, megsemmisültél. Te vagy az egyetlen veszteségem, kisfiú, és ezt a veszteséget nem kárpótolhatná semmi, semmi. Még csak egy fényképem sincs rólad, mely egy-egy órára visszahozhatna a múltból. Úgy magamra maradtam nélküled! Mindig hiányoztál, jaj, annyiszor. Szeretném, ha ez a boldog óra nem múlna el többé. Itt élnénk, ebben a kertben, és soha-soha többé nem szakadnánk el egymástól… kisfiú… Jani, én visszahozhatatlan boldogságom…”

De bolond vagyok, ugye?