Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

„Tisztelt Péter! Tudatom veled, hogy leveledet megkaptam, melynek nagyon megörültem. Tudatom továbbá, hogy mi egészségesek vagyunk, melyet neked is tiszta szívből kívánok. Tudatom veled hogy itt most más újság nincs, és ezzel zárom levelemet. Tisztel édesapám, tisztel édesanyám, most már Isten veled a messze távolból hű kedvesed, Juliska, és tisztel Szabó Maris is. Csolkot küldök háromszázat, levelemre választ várok, pá, pá, pá!”

Péter százszor is elolvasta a levelet. Nincsen ezekben a levelekben semmi különös, jönnek-mennek a rózsaszínű, aranyszélű, roppant gonddal leragasztott levélkék, csoda, hogy el nem tévednek a messzi úton, kis falutólkaszárnyáig, kaszárnyátólkis faluig, de hát szerelem szárnya viszi őket, meg a szívbeli vágyódás. Ki tudna annak ellentállni?

Ám mégis van ügy, hogy a levelezés egy szép napon elakad. A kaszárnya felől még szorgalmasan indul a posta, ámde a Julisok, Marisok mind gyérebbül írnak, mígnem úgy húsvét vége felé alig-alig cselleng egy levél a napospostás táskájában. Ilyenkor a Pisták, Péterek, Andrisok, de úgy látszik, az Antonok, Vaclavok és Františekek is keservesen csutakolják a lovat, többször kapnak büntetést, lógatják szomorú fejüket, de hát ki kérdi tőlük mért bánkódol, Pista?”, Mi bajod, Péter?” „Megvan ott mindenkinek a maga baja-szomorúsága, abban a roppant messze idegenben, így aztán olyan szomorúságokra, mint a Péteré, a ló se hederít, bizony!

Ezt az utolsó levelet százszor is elolvasta Péter, ronggyá nyúzódott már az, mert hol a zsebében tartotta, hol meg áttette a kisládába. Írt ő bizony választ hármat is, Julis azonban egyet se. Gyötörte a kétség Pétert. Nem, mintha féltékeny lett volna, dehogy. Ha Julisnak máshoz van kedve, igaza van, pártoljon át. De legalább írta volna meg. Hogy aztán bizonyosra vehesse: nem kell számítaniuk egymásra. A lánynak nagyon oldalán van az igazság: a katona, az csak katona, az messze lakik, ki tudja, hány szép lányt csavart már a keze köré abban az idegen városban, minek vele így, messziről levelezni, mikor talál Julis a faluban százat is, jobbat is. Ha nem is olyan derék legényt, persze, mint éppen Péter, de legalább jelenlevő a szerelem, s nem levélbéli.

Péter egy ideig nagyon lógatta a fejét, s olyanokat rúgott a lovon, amikor az őrmester nem látta, hogy szegény Achilles alig győzött visszarúgni a gondozójára.

Péter gondolkozásmódjáról nem lehetett azt állítani, hogy könnyedén röpköd, miként a pille. Inkább lassudad elmélkedés az, hetekig tart, míg megemészt valami kigondolatot, de ha aztán eltökéli magát valamire, azt keményen fejébe veszi, s a gondolat, miként a gömöri nyögvenyelő tészta a gyomrot, úgy üli meg most a Péter nagy eszét.

Így történt aztán, hogy húsvét ünnepére kifényesítette a csiz[255]máját, gumival dörzsölte a sarkantyúját, fejébe vágta a kimenősapkát, lenyúzatta a képét Brunclikkal, az üteg szomorú borbélyával, kölcsönkért egy szabálytalan, hétgombos kabátot, aztán pontosan délután két órakor kivonult. Lova gondozását tíz Zora cigarettáért elvállalta a kürtös, este kilencig úr volt tehát. Mehetett.

Egyenesen a városi piacra ment. Fel-alá sétált a többi katonával. Beszélgettek szántásról, vetésről, kaszárnyagondokról, pénzről meg lányokról is. A lányokkal mindenkinek baja volt éppen. Tamás Imrének tegnap írták otthonról a kollégák, hogy a lányra ne számíjjon, mert a leány a múlt héten lett anya, Hőgye Andris meg azt hallotta, hogy a kedvese jegyben jár. Szomorúan mondták el a híreket egymásnak, de nem volt szavukban düh vagy féltékenység. Számolni kellett ilyen kellemetlenségekkel, mikor októberben felszedte őket a vasút, s vitte a Vág mentén, fölfelé, messzi Prága fölé.

– No – azt mondja Péter –, én ma táncolni fogok!

Ezt mindnyájan helyeselték. Át is mentek rögtön az elbai hídon csoportosan, mint otthon, és benyitottak a tánchelyiség ajtaján.

Ott már állott a délutáni tánc. Nem cigány húzta, az igaz. Rekedt gramofon kínlódott egy asztalkán, s a tánc addig ért, amíg a lemezből futotta. Újrázni, kurjogatni, kést hányni nem lehetett. De ettől a sörtől nem is lehet. Bortól vigad a magyar, sörtől meg elbágyad.

Leültek egy asztal köré, s megrendelték a hatalmas korsó bágyasztót. Rögtön fizetni kellett, hogy félreértés ne történjek. Igazság! Jól kinyújtották a lábukat, hadd lássék a csizma meg a sarkantyú, nehogy bakának nézze őket valaki.

Igen ugráltak a népek. Idefordultak, odagurultak.

– Mansztep! – bólintott Péter, merthogy értett a tánchoz.

Ment a mansztep, mint a parancsolat. Már a harmadik pohárral itták, mikor Péternek szemébe tűnt egy leány. Szőke volt, s nem vigyorgott annyit, mint a többiek. Kicsit kövérkés, éppen a Péter gusztusa szerint való, mert a leányt, ha táncol, fogni kell, a sovány kicsúszik. Péter új sört rendelt, s egy hörpintésre kiitta.

– Táncolni fogok – jelentette ki, s ezt az elhatározását rögtön tett követte.

Felállott, s odasarkantyúzott a leányhoz. Meghajolt előtte, aztán sietve behúzta a kis szőkét a táncolók közé, mert ha a lemez lejárt, ütheti a kő megint a bátorságot, amit nehezen szerzett a sörrel. Rögtön belekezdett a mansztepbe. Nehezen indult a könnyen tervelt cselekmény, a lány ide-oda lebegett, Péter azonban annál súlyosabban rakosgatta a lábát, s most kitűnt, hogy lovaskatonánál néha előbbrevaló a baka, mert azok ugyancsak értették a módját könnyű cipőjükkel.

– Pardony – mondta Péter, mikor már negyedszer hágott a kis szőke lány lábára.

Az is szólt valamit, de hogy németül mondta, a társalgás megakadt mindég, sehogy sem értették egymást.

Már a harmadik lemezt táncolták. Furcsa, visongó nóták gaj[256]doltak ki a masinából. Péter egyre jobban szorította magához a kis szőkét, s úgy belenézett két barna szemével a kis szőke szemekékjébe, hogy a leány olyan piros lett, mint a pünkösdi rózsa.

– Híj – rikkantott Péter, hogy mindenki odanézett.

Már rúgta is le a sarkantyút a lábáról, hogy azok a falnál állottak csak meg éktelen csörgéssel. Most már semmi sem akadályozta meg a táncban, olyat fordított a kis szőkén, hogy az beleszédült. Péter szorította.

– Hogy hívják? – kérdezte magyarul, aztán nagy nehezen csehül is megkísérelte ennek elmondását.

A lány nem értette, német volt. De azért ő is mondott valamit. Ezen aztán sokáig elnevetgéltek, tetszett nekik a dolog, hogy sehogy sem értik egymás beszédét, hiába igyekeztek a szép szóval.

Már estellett az idő, Péter még egyre rakta. Nagyon sajnálta, hogy csárdásra nincs lemez, és többször is elismételte: „Csárdást, csárdást!”

– Cárdasz, cárdasz – mosolygott a szőke, ezt ő is megértette, de segíteni nem lehetett a dolgon, a masina semmi pénzért nem gajdolt ilyet.

Mindazáltal igen jól mulattak. Péter végképpen elfeledkezett az időről. Éjfél lett, mire a táncokat bevégezték. A kollégák régen eltávoztak már, hiába hívták, fenyegették a fiút, megkötötte magát, s nem ment. Történjék bármi, ő most az ingét is eltáncolja inkább, de mulatni akar már egyszer.

A kis szőke pontosan a város végén lakott, ahol Lertmoritz falai a szomszéd faluval futnak össze. Udvariasan hazakísérte, karonfogva mentek, beszéltek egymáshoz mindenféle bolondot, egyik sem értette a másikat ugyan, de igen boldogok voltak. Végül is a kapunál a fiú átkarolta a leányt, s hatalmasat csókolt rajta. A lány visszaadta, s beszaladt.

Péter szörnyű büszkeséggel állott még sokáig a kapu előtt. Fejében kavargott a zene, a sör, a csók, a tánc, s e pillanatban hirtelen Julisra gondolt.

– Megállj, Julis – mondta fennhangon, – akad ám nekem minden városban, csak akarjam.

Ekkor jutott eszébe a kaszárnya. Bizony, erről aztán egészen megfeledkezett. Nosza, mintha legalább is helyrepótolni akarná, rohant a szántóföldön, sínek mentén, dűlőutakon, kerítéseken haza, de minden hiába.

A boldog táncot meg kellett bűnhődni. Azért, hogy első ízben történt az engedély nélküli kimaradás, csak nyolcnapi kaszárnyaáristomot kapott, de szörnyű mindenféléket ígért még neki az istállómester, ha még egyszer magára hagyja a lovait, mert kiderült, hogy a kürtös is elaludt a szénapadláson s Alfonz meg Achilles gondozatlan maradt.

Ez egy kicsit elkeserítette, mert lócsutakolás közben sokszor gondolt a kis, kövérkés szőkére, és semmi reménye nem volt arra, hogy egyhamar viszontláthassa. Csendes dühvel gondolt ama szeren[257]csés illetőre, aki a következő vasárnapon táncoltatni fogja a leányt, merthogy a leány elmegy, és vígan fog táncolni, abban semmi kétség. Valószínű, hogy talál ügyesebb táncost is, ám lelkesebbet aligha.

Mikor meg már kimehetett volna, letelvén a büntetése, szolgálatot akasztottak a nyakába, hogy a szerencsés jó ég sosincs a szerelemmel egy véleményen! A lányt pedig látni akarta, s valami gyönyörű emlékkel akarta megpecsételni ezt a szép napot.

S mint valami fényes csillag, sugárzott föl hirtelen előtte a gondolat: májusfa!

Igen, májusfát állít a lánynak, gyönyörű, szép, hatalmas nyírfát vág a kiserdőn, vagy hol, ahol akad, ágait alul levagdalja, tetülső bokrára szalagot köt. Májusfát, amilyet Julisnak ásott a földbe tavaly, akkurát olyat, hadd bámuljanak ezek a népek. Nagyon szép lesz.

Boldogan veregette meg Alfonz nyakát. A ló nyerített egyet, s vígan taposott bele a szalmába.

Májusfa! Gyönyörű lesz! Nagyszerűen rátalált erre a gondolatra, lám, ez lesz jó!

Alig várta, hogy kimehessen valamelyik este. Szemlét kívánt tartani a fák között. Sokáig bolyongott a kiserdőben, de ott csak lócák, tilalomfák meg fenyők unatkoztak. Lejjebb került a városi park szélére, s bekukkantott minden utacska mögé.

No, végre! A folyó partján szép nyír fehérlett, enyhén rezegtek levelei az alkonyi szellőben. Péter átugrotta a bokrot, és megszemlélte a fát. Akkurát alkalmatos fácska. Jelet vágott rajta a bicskájával, aztán leült a lócára, és megnézte a naptárt. Három nap múlva első május, állíthatja majd a májusfát.

S mikor a májusfaültetés ideje elkövetkezett, óvatosan kimenőt kért. S mert jól viselte magát mostanában, megadták neki. Betette a cédulát a zsebébe, az istállóból elcsent egy apróbb ásót, a szakácsoktól pedig kikölcsönözte a fejszéjüket. A szakács rövid káromkodás után odaadta.

Péter odasuttyongott a városi parkba. Enyhe tavaszi szellő susogott, s a folyó halk loccsanásokkal verdeste a partot. A nap lebukott egy hullámos hegyhát mögött, s a vörös felhők erős szelet jósoltak. Néhány sétáló még az utakon, s aztán haza azok is, vacsorázni.

Este. A városban kongott a pünkösdi harang, egy közeli villában rádió szólt recsegve.

Péter megállott a fa alatt, s a sötétben kitapogatta a vágás helyét. Óvatosan körülnézett, s belecsapott a vékony nyírfába. A fa tompán felsírt. Péter szaporázta az ütéseket, közbe-közbe körülfülelt, s aztán újra. A fa zokogva-susogva tört ketté s zuhant a nedves tavaszi fűre. Péter lázasan vagdosta le ágait, csak a fa tetején hagyott egy kis zöld koronácskát, gömbölyűt. A lehántott ágakat a folyóba vetette, a fa tövét betakarta földdel-mohával, s megindult a processzió. Még ha késő este van is, mégsem könnyű s veszély [258] nélküli dolog hatalmas fával cipekedni mindenféle kertek mögött, árokban, dűlőutakon, kis utcák homályában. Szerelmes szíveket kísér azonban a szerencse, és viszontagságos út után, kétszer is elvétve az irányt ért a szőke szépség kapuja elé a fával Péter.

Kutya sötét volt. Alig bírta kitapogatni a helyet. Letette a fát a kerítés mellé, és ásni kezdett. Valaki végigcsászkált az utcán, akkor elbújt a kerítés mögé. Ásott keményen, izzadva, puhán omlott az áprilisi föld. Akkor aztán beállította a fát. Mondhatni, vitézi munka volt ebben a sötétben. De Pétert fűtötte a lelkesedés. Ha már egyszer belekezdett, nem hagyja ott csúfra. Leállította a fát, és gyorsan körülrakta földdel, kövekkel. Bedömbölte jól a tövét. Újra földet rá, s újra követ. Pompásan ment.

A szél játszott a fa kis koronájával. A szalag susogott rajta. Piros szalagot kötött oda Péter. Elmondható, nagy munka volt. Fáradtan ült le melléje, mikor végzett a beállítással. A kis német lány igazán nem mondhatja, hogy Péter nem hozott áldozatot érte.

És máris futva futott a kaszárnya felé. Az első batri előtt világító óra éppen éjfelet mutatott, nagyon időben érkezett meg. Ledobta ruháit, de sokáig nem tudott elaludni.

Másnap éppen a szomszéd utcán húzatták az ágyúkat. Péter kihajolt a nyeregből, s látta, hogy a szél vígan lobogtatja a piros szalagot a fácskán. Úgy ült aznap a nyeregben, mint istenes Szent László király a templomi képen.

Azonban este, a parancskiadáskor valahogy igen fennhangon beszél a kapitány úr a szolgálatosával. Kiabál, s a csizmáját verdesi a lovaglópálcával. Nem jó jel ez soha. Pétert azonban csak akkor kezdte érdekelni a dolog, mikor tolmácsot állítottak az üteg elejbe, s a tolmács a gorombábbik végén markolta az ügyet.

– A kutyafáját annak, aki májusfát kezd ültetni a kerítések mellett! – kezdte az ordítást. – Álljon elő, ki volt?

Mintha kő érte volna Pétert. Mégis beárulta valaki?

Szigorúan keresték ám a bűnöst. Katona volt, mégpedig tüzér, két civil is kileste, amint a fa körül forgolódott az illető, csak nem mertek feléje közeledni, mert ütő-vágó szerszámok voltak nála. Az ördög tudja, mi a mellékes szándéka egy katonának, mikor májusfát állít, és magyarul káromkodik. És éppen valami tudományos fát vágott ki, amelyik alá fehér zománctábla volt szúrva. Külországból plántált, ritka csemetébe talált Péter nagyszerű fejszéje!

Bevezettek a nyomok, bizony, a kaszárnyába, s olyan akkurátusan szorult a Péter nyaka köré a hurok, a szakácsok is rávallottak a fejszével, az istállóügyeletes is a sáros ásóval, hogy nem volt mit tenni, Péter kiállott a sorból, s jelentette keményen:

– Én voltam, no!

Keserves vallatás kezdődött mostan. Hogy miért s kinek-minek? Mi okból s milyen célból? Kinek ösztönzésére s milyen parancsra? Volt-e engedélye, avagy a bolond tűz szállta meg Pétert?

Péter a vállát vonogatta. Mit akarnak vele? Avagy elhiszi-e neki valaki, hogy Julisért volt az egész, Julisért akart bosszút állni, [259] egy messzi lányért, aki rá se gondolt, aki elhagyta őt, nem irt neki?! Font hajú barna lány, aki ha vasárnap kiáll a templom elé, még a Szent Antalka arcát is pirosra festi a mosolygás, reápillantván… Egy Julis! Szépreményű Csikós Julis ott, a Vágduna mellett, hí, de messzire vetettél tőle, Istenem!

Azért hát csak hallgatott. Ellene szólt a két cibil, a szakács, a városi kertész és a rend. Aki mellette szólt volna: a szerelem, a kis szőke meg Julis, az nincs sehol. Egyedül hagyták Pétert nagy bánatában, s ki tudja, mi van most a fácskával, tán azt is négy fal közé zárták, mint most egy kicsit Pétert, egyetlen pokróccal a priccsen, májusi éjszakán.

Megszenvedte ezt az új szerelmet. Másodszor került érte az igazság kezei közé, nagyon kiszolgáltatták neki ezt az igazságot, de legalább a leányt látná, a szőke németet, akinek szavát sem értette, de olyan jó volt megcsókolni szájon.

Ezen gondolkozott Péter akkor is, mikor egy esős délután szekérrel küldték be a városba. Hát, teremtő Istenem, az egyik sarkon megpillantja a helyes kis szőkét. Péter felejt mindent, ugrana le a kocsiról máris, de aztán csak visszakókad az ülésre, leteszi az ostort, s arcára ül a mély szomorúság. A kis szőke – milyenek a lányok – rá se nézett, meg sem ismerte, hanem éppen belekarolt egy cibilbe, vékonydongájú, bajusztalan legénykébe, s vígan tűntek el a városi piac felé. Szent Atya úristen, ha úgy két kéz közé lehetne kapni a cibilt!

Péter olyat zuhintott Achillesre, hogy az a járdára szaladt. Aztán nekibocsátotta a gyeplőt. Menjenek a lovak, szabad az út. Nem bán ő ezután már semmit. Kopogtak a lovak patái, ült Péter a bakon, arcára ráncokat vetettek a keserves gondok, minő gondok! Májusfa, német lány, Julis, Istenkém, de rázúdítottál egyszerre az emberre mindent! Vajon kibírható-e?

Megy haza Péter. Megy a kaszárnyába nagy bánatával. Lekókad a feje, ballagnak a lovak. Péter fején szomorúan csüng a kis sapka, ólmos májusi eső szemerkél, estefelé van, hűvös szürkület.

Megy Péter nagy bánatával. És még nem tudja. Nem tudja, nem is sejti, de az ezredpostás, aki osztályozza a leveleket, az látta, legalábbis a kupertát látta, és már az is sokat mond. Rózsaszín a kuperta, aranyszélű csipke a ragasztója szélin, két zöld bélyeg a borítóján, jaj, de szép levél! Verébfej betűkkel a címzés, könnyű dolga van a postásnak, mindjárt elolvassa ezt a címet, egyetlenegy pillantás rá: másnak nem jöhet ilyen szép levél, csakis Péternek!

Hanem a belsejét még nem olvasta a postás. De meg nem is értené az istenadta. Aki érti, annak se mond sokat. Egyszerű levél, száz ilyet írnak kaszárnyából falura, faluból kaszárnyába, s csak az olvassa igazi érzéssel, akinek címezve van. Mert csak ez áll a levélben:

„Tisztelt Péter, tudatom veled, hogy leveledet megkaptam melynek nagyon megörültem, továbbá tudatom, hogy egészségesek vagyunk, [260] melyet neked is tiszta szívből kívánunk, tudatom veled, hogy azért nem írtam, mer mezei munka volt, és most már túl vagyunk, remélem, nem haragszol, hogy olyan sokáig nem írtam. Kedves Péter, most már mást nem irhatok, és ezzel zárom levelem. Tisztel édesapám, tisztel édesanyám, és tisztel Szabó Maris is. Most már Isten veled a messze távolból, hű kedvesed, Juliska. Csolkot küldök háromszázat, levelemre választ várok, pá, pá, pá!”

Ki meri mondani, hogy nem ez a legszebb, legokosabb levél, amit valaha megírtak, és száz német lánynál, ezer májusfánál nem ér-e többet az, hogy: „messze távolból hű kedvesed, Juliska?”

(Komárom)