Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

Kezük árnyéka holt márvány zátonyán…
Koldusok remegnek imát:
török temetőkert alján kő-könyörvártán,
kövesült rabok napon és éjszakán.
Anyák térden, karjukon kisded:
angolkóros, veszendő élet. A csüggedt száj
hervadt bimbós emlőn fáj,
só, fénycsirás első nézésben
lelket a szánalom éget fel…

De ők templom előtti, istenfélő koldusok:
emberhez könyörgők, és várják Istent,
a templom lépcsőin mezítlábasok,
homlokuk vésett töredelmi bélyeg:
Tudnak gazdagokról, s szólnak róluk: ember…
Júdás Krisztusa bennük: hű lélek-tenger.
És koldulnak… imáznak…
Kérnek… koldulnak.
Élik a szent szimbólumokat,
hiszik a bálványokat,
s anyaméhük: áldozat.

Temetőre hajló úton
üres kezük testetlen csendje az ima-zálog:
rabkérés esd Alkotót
mennyajándékért, mit a passzív kínok
félnek, s békült karok.
Koldusok kegyért imádkoznak,
mennyet könyörögnek…
Könyörülj, Isten, rajtuk add meg
ezt a Te groteszk kegyed!

Fordította: Kristály István