Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. április) 4. szám, 245–324. p.

A kifejező szónak ma is van jelentősége. Nemcsak Goethe vette volt észre a könnyed, nagy igét – du sprichst ein grosses Wort gelassen aus –, a minap Lenin is élt vele, s egyetlen mondattal új államformát csinált: „Kenyeret hoztam nektek, és békét.” A Biblia óta becsülete él a lapidáris szónak, melynek toborozó ereje van. Kosztolányi férfiszóval így verbuvál: „Lelkem, ne bot és vászon, légy zászló!” – és Németh László a Duna-medencét „emeletes hazánk”-nak hívja. Íme, így van a szónak méltósága és a tettnél is nagyobb hatása.

A földkérget ebben a pillanatban is körülbeszélik: rádióban, sajtóban és könyvben. Szó és kottafej, szaxofon, propaganda, csók és önfeledkezés, matematika, gyűlölet, arany és fegyver zörög a gondolatszekrényben, a lélek Morse-jelei ostromolják csillagburkolatunkat. De nekünk fading az egész, elszalad a gépszó fülünk mellett, mert a szívnek kikapcsolták a hullámhosszát, s az előszónak nincs melege.

Igaz, a művészi szólatolgatásból dialektika lett. Programvita a társadalom és egyén viszonyának rendezésére. Pont és ellenpont felesel egymással, mint Huxley-nél, és mint a zenében, a világnézetharc hol ünnepélyes, hol hétköznapi, üdvösségre vagy kenyérre megy, zengő vagy okos, kötött, felfokozott, sőt robbanó, mint a vers, vagy kötetlen, meggyőző és józanító, mint a próza. De van a vitának egy közös kelléke, mely nélkül csak fecsegés az emberszó, állati szükséglet, nem ige, törött szárny, mely lazán lebukik. Ez a közös ismertetőjegy, mely hitelessé szépíti a művészigazságot: a lendület! A numerus, a belső zengzet, mely a prózában is dallam, egy foszlány a lélek felhőiből, mely májusi esőt hozhat. Virág Benedek egykor a szonettet hangzatkának nyelvújította, én meg a próza titkos muzsikáját hangzatnak hívnám. Mert itt zenéről van szó, a próza filmjének kísérőzenéjéről, megbúvó költészetről, munkászubbony és úrikabát ízlésének találkozásáról, a fül szerepéről szív és agy színjátékában.

Ismerjük a játékot, az ujjak kopogtatásával kísért ritmikus kérdést: „Mit csinálj, kicsoda, milyen, miféle, middel?” – és kitaláljuk Arany verssorát: – Jer Oszián, ködös, homályos énekeddel!–

Nos, a leghomályosabb prózának is kikopogtatható a szerzője szívnek és agynak pontosan váltakozó szóüteméből, mely a stílus múló divatja mögött kitapintható, halhatatlan és érdekes: a meztelen lélek gramofonlemezén a barázda. Költői ujjlenyomat, mely csalhatatlanul utal a kézre. Petőfi például elverselte a biedermeier stílus összes magyar közhelyeit, kispolgári és népi korszerűségeit, barna kislányostul, hej, kocsmárosnétul, de a nagy Petőfi numerusa ilyen egyedül való, világszép sorából hallik: „Elhull a virág, eliramlik az élet.”

A próza hangzatát néhány pillanatfelvétellel ábrázoljuk. Nem [245] éppen koreográfiát és díszletet, inkább hangos film melodikus motívumait érzékeltetjük. Először ötlik szemünkbe a mai stílusromantika. Szerb Antal, akinek pályanyertes szellemtörténetéből több helyt idézünk az írás folyamán, Nyírő Józsefnek ilyen mondatait exponálja: „Az erdőn olyan hideg volt, hogy az éhfarkas fülében megfagyott a bolha.” Másutt meg Nyírő az aggastyánt „Isten szakállával törülközött ember”-nek látja. Ilyen szópetárdák, telitalálatok után füst keletkezik, az olvasó pillanatra meghökken, de aztán megszokja a zajt, és elfelejti a témát, melyért az író rohamra indult. Ez a stílus háborúja. Érdekes tévedés, hogy ezt népirodalomnak érezték elsősorban, holott itten tanult ember beszél a művelteknek a népről. Szabó Dezső is folyton a parasztról dörög az urak fülébe, de ő maga minden, csak nem népies. Egy mai német (Neumann-féle) elmélet szerint az egész népköltészet jórészt nem egyéb, mint elsüllyedt úribirtok (Versunkenes Herrengut.) Amit ma a nép énekel, az valamikor művelt költők, poeta doctusok szórakozása, modora, esetleg zseniális úttörése volt. Balassa föltámadt a kuruc lírában, Csokonai a XX. század elején, Ady pedig talán egy majdani emelkedett parasztdemokráciában népdallá hígul. A stílusromantika más, mint a népköltészet, mert nemcsak felfrissíti, tömöríti kora nyelvét, s nemcsak megújuló divattá, forradalmi forrássá lehet egy későbbi haszonelvi tespedésben, hanem az egyén örök elkülönése a köztől, az erő szecesiója az átlag gyengeségéből.

A stílromantika nyelvi galoppja hevesen kutat a múltban igazolást. De nem a közelmúltban, melyet megunt a füle, hanem a félreértett hagyományban, melyből tekintélyt merít korabeli újításához. Az egykori anarchiából szabályt akar szentesíteni. Szabó Dezső Berzsenyi nyelv-láváját folytatja, és Kölcsey sötétlátása is újraéledőben a mai nemzedéknél. A mai olasz futuristák technikai rapszódiákkal szinte a gongorizmusig repülnek vissza, hogy kubista légmámoruknak nyelvjogát megleljék, s a szláv és francia csúcsköltők, a dadaisták erkölcsben a századok előtti Villon törvényfölöttiségét utánozták, ha nem is tudtak olyan bájosak lenni. Minden forradalom nem a megdöntendő rendtől, hanem valamelyik előző lázadás lökőerejéből veszi a lendületet. Eötvös József, a humánum regényese Dózsa Györgyhöz álmodik vissza, akár Szabó Dezső vagy Tabéry Géza. A kommunista mai próza Zolát váltja föl aprópénzre, nem stílusban, hanem tárgyválasztásban. Pálffyné Gulácsy Irén, aki Tömörkénytől tanult magyar írást, lényében nem forradalmi, mert a „Fekete vőlegények”-ben alig veszi észre a Mohács körüli lázrózsás, friss protestantizmust. Ellenben Berde Mária, aki sallangjaiban konzervatív, összes témáiban a támadó femininum sugallata alatt áll. Tehát nem a nyelv, hanem a téma dönti el végeredményben az író hovatartozását.

A másik stílforma, az impresszionista írás más hallgatókedvet kíván. Egyéni hangszer ez, egy gazdája melléhez simult hegedű, melyen átszűrődik, átszerelődik a dallam. Szomory Dezső a Szamos partján nézvén az eget, sárga-szürke boltját olyannak látja, „mint [246] Egyiptom, kétpúpú tevék masíroznak benne, gúlák emelkednek a magasba”, és a maga világát ábrázolja belőle sajátos hangján. Ezt a hangot vagy nagyon szereti a szonorikus olvasó, vagy nyiszlettnek, nyafkának hallja. Pesti tájnyelv, melyet magyarból, németből, zsidóból és francia modorból kevert össze egy préciensz hajlam. Néha zenei közlés, operai vezérmotívumokkal, szólamok, melyek sértőek túlzásaikban, mert nem lehet egy lavór vizet operaáriában kapni a cselédtől. Mégse természetellenes azért, inkább „öszvérnyelv”, melyről a fiatal pesti irodalomkutatás kiderítette, hogy csak mellékzöngéiben tér el, de alaphangjaiban emlékeztet az első magyar impresszionista, Vörösmarty Mihály nyelvszerkesztésére. Jóval szegényebb, de éppen úgy fölstilizálja ötleteit, és halmozza hasonlatait. Vérmérsékletük, ismerettáruk nem azonos, de dagályuk, metafizikájuk egy forrásból, a kiábrándultság méhéből való.

Újabb stílus az expressziós, a robbantó nyelv, melynek szertelen jelei pusztulóban vannak már. Ez német termék, annál tréfásabb tehát, hogy a svábgyűlölő Szabó Dezső népszerűsítette a magyar fiatalság nyelvterületein. Nem áll magában az a vélemény sem, hogy Ady, a jelképes robbantó is a Richard Dehmel német forradalmiságából vagy annak hatásából kapott első kóstolót a magyar nyelv megduzzasztására. Ravasz László és Prohászka Ottokár azonban minden valószínűség szerint innét nyerték az áradást eszmélkedő, új orációikhoz, a német protestantizmus nyitott nyelvzsilipjei alól. A magyar expresszió természetesen átgyúrta nyelvét a külön magyar fájdalmakra: vastagabb színkezelést vagy élesebb szófenést kezdett, zsoltárt, kurucságot, paraszti dacot és börtönből kitörő őszinteséget merészelt vallomásaiban. Lihegett, mint a szabadság éneke, a stílus tele szája lett, aktivista, de nem a kollektív formanyelv nemzetközi hírharangja, hanem a fajírás és az exhibiciós lélektársulás első szava.

Mekkora út ez, milyen vargabetű az egykori népies nyelvtől, Eötvös Károlytól, Vas Gerebentől a székelyig! Hogy megbővült a népismeret, a folklóré, és milyen ünnepélyes lett. Mézeskalács és népmese, falumozgalom és városgyűlölet, a naivabb területére még Szép Ernő is beletévedt, mikor mindent önmagának akar fölfedezni. Felnőtt csesemőnyelvét sokszor hajszál választja el a nevetségestől, mégis ez a hajszál elég, hogy művésznek higgyük. Érzelmessége a Hortobágyon se hagyja el, olyan urbánus kiadásban, mint az erdélyi gyepűn belül, de a természetes, együgyű góbéhumor területén: Tamási „Ábel” a Hargitán.

Kiforrottabb, készebb magyar nyelv a Móricz Zsigmondé. Mint Kodály a cigányzenétől, ő is a félrejárt a kikalapált, hivatalos népnyelvtől, s a maga beszédét – Kosztolányi szerint – olyan félelmetes erővel buzogtatta elő, például a „Barbárok” című novellájában, ahogy csak a természet alkot. Vége a népszínműsminknek és cicomáknak, a nép és kispolgár éppen olyan szürke vagy bonyolult, mint mi, s a kisvárosi élet, a hétköznap démonját is nála látjuk először. A „Tündérkert, Fáklya” és „Pillangó” magyar nyelve még nem[247]csak önmagában emlékezetes, hanem figyelmeztetés egyúttal a keletkezőfélben levő magyar munkás- és parasztirodalomnak, hogy ez is tanulja el osztályának, a magyar proletárnak és zsellérnek tősgyökeres beszédét, akár Tömörkény és Móra Ferenc a kubikosét, s ne a népközi, kollektív pléhnyelvet alkalmazza magyarul. Ne legyen talajtalan, hanem a földben gyökerező, mert meggyőzni egy népet vagy néposztályt csak saját nyelvén lehet.

Az értelmi próza, az intellektualizmus a Kosztolányié, Karinthyé, de főként Babits Mihályé. Ez áll a baloldali támadások középpontjában, ez az aktivizmus igazi ellenfele, nem a konzervativizmus, mert ezen a nyelven gondolkozik már a magyar értelmiség élcsapata és zöme. A vád az, hogy a „Nyugat”-vezérek nyelve elkényszeredett, tükörben gyakorolt pátosz. Hogy a bölcsesség aranyfolyama, hogy etikus érce van, az keveset jelent a szenvedélyek véreres szemében. Babits a lélek mindenekfölött valóságát hirdeti, a masszából kilúgozott egyént, költőprózája makacs, egyszerre gazdag és fegyelmezett, és a magyar próza legtöbb mai fölfedezésén átviharzott. Húsz évvel ezelőtt freudizmust ír magyarul a „Gólyakalifá”-ban, mint Goethe a „Wahlverwandschaften”-ben, és kicsi élettócsákban felhőzteti az eget, azért olyan fáradt a földi napfénye. De mégsem szobaköltészet a műve, hanem hasonlít kényes intelligenciájában a mai világvezető prózához, az angol regényirodalomhoz, melynek napi gyakorlata az idegtorna és gondolatedzés.

* * *

Fontosabb e stílképeknél a próza világharca, a film nagy jelenete, mely évezredek óta tart, s ma újra hevesen föllángolt. A művészmagány és a cselekvő, propagatív írás közt folyik ez a harc. Egy példa Erdélyből: tavaly az „Erdélyi Helikon”-ban hozzászóltam a német szellem belháborújához. Nosza, megtámadtak a fiatal „tettírók,” hogy tanulmányom nem elég Hitler-ellenes és nem elég munkásbarát. Egy pesti polgári német lap azt fűzte cikkemhez, hogy „nagyjában és egészében ez az igazság”, de tévedéseim is vannak. Az erdélyi román vélemény szerint kollektív volt a cikk, és zsidóbarát, egy erdélyi magyar fajmentő író szerint igen németbarát. Föltette aztán a koronát Heinrich Zillich, az erdélyi szász „Klingsor” című folyóirat szerkesztője: hogy a hitleri forradalom éppen azért volt, hogy én többé ilyen cikket ne írhassak egy filogermán erdélyi magyar folyóiratba! Hogy én Ernst Gläserrel kapcsolatban német szellemről beszélek, mintha valaki Goethe korából a Rinaldó Rinaldini szerzőjét említené mint írót! Hogy Rennt, Remarque-ot még csak észre is veszem, és hogy „so etwas, wie Erich Kästner még csak említek is. Mint valami piszkos bogárról, egy Ungezieferről, úgy dohog Zillich az emigrált külvárosi Heinéről, Kästnerről. Íme, így, ilyen sokféleképpen ítélkezik az aktivista, a politizáló kortársszellem a tárgyilagosságra törekvő tollakról.

Babitsot országosan támadták jobbról és balról (Kádár Lehel és Zsolt Béla), és azt mondták a fiatalok: ezüstkor az ő művészete, [248] nem arany. S a válasza az volt: „igen, ezüst, de ha megütik az ezüstöt, zeng!” Kosztolányi tiltakozik a pártirodák írószuggesztiója ellen, mely nem azért veszélyes, mert az írók kenyerét érinti, hanem mert ijesztő és lapos epigonizmust, utánzó szimplaságot termel.

A fasizmus és a marxizmus egyformán megafonná nagyítják az írót. De a megafonba belebeszélnek! Szócső az író? Nem igaz. Az író azért író, mert a tehetetlen tömeg vágyálmához valamit hozzáad még, a politikusnak kártékony valamit: a szívét. Az érzelem kezdeményező erejét, amelyért hurrázzák, vagy fékező bátorságát, melyért megkövezik. Más az író az imádott politikusnál vagy ideológusnál, a népszerűség vámszedőjénél, mert az író próféciája nem azonos mindig a tömeg reményeivel.

A jó olvasó tisztában van ezzel. Ki keres ma már angol irodalmat Wellsnél, Chestertonnál vagy Shaw-nál? Nem Manghamhez, Lawrenc-hez vagy Huxleyhez menekülnek-e már angol világképért? A publicitás szépirodalomból hordó teteje lett, gyerünk vissza a magánosan haladókhoz, akiknek pártja jelszótlanul gyűl a jövő olvasóiban. Az igazság nem a hangos piacokon lakik, hanem a dobogó szívekben. Hogy az éhező szájakból előbb hallik a szív szava, ez éppen az aktivizmus legerősebb fegyvere. De mihelyt program lesz az éhségből, azonnal tömegbőgés lesz a hangzatból is, Beethovenből Wagner-trombita, mely nemcsak sodor, de recseg is a célzattól. Kassák Lajos és Upton Sinclair csak addig tehetségesek, míg a „mozgalom” legszélét szolgálják, Zilahy csak addig nemzeti író, míg a látható nemzetfők után igazodik?

Hogy megrázkódott Arany elbírhatatlan nemzeti íróságában, mikor tamburás öregúrként megfanyalogja a vezető osztályt: „Ha egy úri lócsiszárral Találkoztam, s bevert sárral, Nem pöröltem, Félreálltam, letöröltem.” Nos a sár a költőkre ma is alulról s fölülről fröccsen, mert bírhatatlan a költői teljesség, el kell menekülni mellőle az új középszer dogmáihoz. A tökéletesnek nincs emberi ingere, nem lehet hát beleszólása dolgainkba. Bírhatatlan, hogy az ember szebb, több és más legyen, mint a külvilága, hogy költészettel ingerelje „a pőre valót”. Pedig a világnak az az ember a mértékegysége, aki nemcsak egy rész a kollektív egyenlítőből, és a közös törvényt rejti puszta lényében, hanem aki ezt a törvényt számmal vagy dallal ki is tudja fejezni. És nemcsak Marx, hanem Goethe is tudta ezt, nemcsak az agitátor, hanem a próféta is. Azért kár a zenit vagy a tehetséget politikai ágenssé, kishivatalnokká lerántani. Mert mikor egy-egy ilyen fölütött fej megszólal, és tájékoztat a sivár végtelenségben, ő a fölfedező vakmerőség úttalanságunkban. Ő a jótékony kivétel a leghatalmasabb szabály alól is. Olyan forradalmár az író, aki a meglevő formát nem töri össze, hanem újat csinál, és megérteti minden világnézettel, hogy a forma nem cél, hanem eredmény.

* * *[249]

Ez a vég nélküli vita azonban nem minden. Elefántcsonttorony és perzekutor-esztétika, önző és önzetlen próza harca után érezhető már az erők eredője is. Mint a politikában, úgy az irodalomban is vannak forradalmárok, akik a hatalom szolgálatában forrongnak, vagy ellenforradalmárok: az egykori viharmadarak helyett ma mindenütt postagalambok csapdosnak fölöttünk. Hasznos és kezes madárkák, csak éppen az orkánt kerülik. A megszervezett szellem statisztikusai, a középszer büszkeségei, akár Marinetti olaszban, Gladkov és Tretyakov oroszban. Németországban Kolbenheyer, Carossa, Schäfer, Binding, Paul Ernst, Alverdes, Mechow, Johst, Blunk, Wiechert, Moeler von der Bruck, ezek a nemzeti szocializmus szellemi szállítói. Ezek azok, akik az elnyomott egyén helyett az elnyomott nemzetet zengik, ezek azok, akiket a Berliner Tageblatt viharmadarai túlkiáltottak, s akiket Samuel Fischer ki nem adott, míg most ők ki nem adtak Samuel Fischeren. A két egykori, igazi viharmadár, a hallgató, pártatlan két valódi nagyság, aki annyira fáj az emigrációnak: Gerhart Hauptmann és Hermann Stehr…

A magyarországi ellenforradalom óta, ahogy lehetett, a szociális tárgyilagosságnak egész gárdája erősödött a polgárországban is: a tőketépdeső novellista, Nagy Lajos, a magyar Hosek, Tersánszky Józsi Jenő, aztán Kodolányi János, Gelléri Andor Endre, Szabó Pál, Remenyik Zsigmond és Papp Károly.

Külön kísérleti telep az új tárgyilagosságra az új orosz irodalom Oroszországban. Mintha laboratórium volna a nép s az ország, az író beállhat munkásnak, parasztnak is, testimunkára, hogy első forrásból ismerje meg figuráinak természetrajzát. De ugyanakkor Makszim Gorkij irodalmi főiskolát alapítana Moszkvában, hogy az írók továbbképzése meg ne álljon. Azért érdekli a fiatal orosz írókat megint az írni tudás mestersége, sőt az orosz nyelv csínja-bínja is – ein altes Lied, das längst verklungen.

Mert mesterember az író is, artistamunka a próza is, olyan, mint a brassói ötvösmesteré, aki harmincnyolc darabból ötvözte eggyé a híres Rákóczi-serleget. Egy-egy darab a kehelyből, egy-egy fejezet vagy motívum, lehet jelentéktelen, de együtt az egészből az úrvacsora tüzes italát ihatod. Nem aranya és drágaköve a szép és megható, hanem a serleg karcsú épülete, mirevalósága, s az ihlethez méltó szépsége.

Persze, hogy jobban eshetik a szomjazónak egy maroknyi friss forrásvíz is. A proliművészet és kispolgáröntudat ezt hangoztatja. Elhangzott már az első kispolgári művészelv is: nem mondja, hogy „én vagyok”, mint az egyéniség, azt se mondja, hogy „mi vagyunk”, mint a kollektívek, hanem azt mondja, hogy „mi vagyunk a legtöbben”! Íme, a legveszélyesebb művészelv, mert a világon a legtöbben a szűk homlokúak vannak. A zajos helyeslők, akik odamódosították Descartes-ot: „agito, ergo sum!”

Az új tárgyilagosság nemigen adott eddig nagy könyveket, inkább jókat. Környezetébe elmerülve nemigen tartott lépést a rohanó korral, melynek élesebb kifejezője a szimultán írásmód lett. [250]

A századokat vagy egy kort egészben összemarkolni próbáló az enciklopédikus regényírás. Gondoljunk egy sakkmesterre, aki szimultán módon egyszerre játszik negyven partnerrel. Itt a tehetségen kívül a tudás is írókellékké válik, s nem véletlen, hogy az angol Huxley, a regényíró a nagy természettudósnak leszármazottja. Érdekes magyar példája ennek a módszernek az elhunyt Krudy Gyula, akinek egyik hőse, Szindbád, háromszáz éves! „A regény harca az idővel – írja Benedek Marcel –, miután a képzelet és tapasztalat legyőzte már a teret és távolságot.” A halandó ember harca folyik a múlandóság ellen. Joyce, az angol író „Ulysses”-ében,” ebben az aszociális filmben egy nap történetébe foglalja – mint egy keretbe – korát, míg Szántó György „Stradivari”-ja háromszáz évet hegedül össze egy opusba. Az író természetén múlik, hogy hogyan hozza közös nevezőre a korokat és embereket. Céline az „Utazás az éjszaka mélyére” című könyvében egy lélek pesszimista kalandjának festi a jelent, Szántó azonban az esendő embert is megnyugtatja, ha bravúr tudott lenni a századok hangszerén. Körmendi Ferenc csak Molnár „Éhes város”-ának visszfényét hozta „Budapesti kalandjá”-ban, míg Székley Mózes „Zátony”-a csak tempójában szimultán, míg a valószínűséggel adósunk marad.

Proust óriási önéletrajza óta az enciklopédikus írást fürtlelkű művészetnek hívják. Egy tárgy vagy ötlet rengeteg képzetet társít, szőlőszemeket kínál egy fürtszáron, de nagyon jóízűnek kell lennie a gyümölcsnek, hogy végigegyük. Legtöbben csak csipegetnek ekkora bőségből. A magyar kísérletek, Molnár „Andor”-ja és Földi Mihály lélekelemező sodra, vagy Stephan Zweig német bonyolultsága éppen úgy, mint Pirandello szerepírása, ezek mind inkább az agynak, mint a szívnek alkotásai. Karinthy legutóbb Márai Sándort emelte ki ebből a modern iskolából: filmstílusnak érzi, amit ez csinál nagyítólencsén mutatott arcokkal. Merészsége ennek az írónak, hogy föl meri vetni a mai zord időkben az anarchia kérdését: bűn vagy erény váltja-e meg a világot? Mórai fanyar futurizmusa is azonban jórészt kedélyfénykép, nem emberi alkotás.

Ha Traven egzotikus szocializmusát és D. H. Lawrence szexuális mítoszát meghagyjuk Mexikónak, ahová ezek elvitték Európa-undorukat, akkor még csak az angol Huxleyről ejtünk néhány szót, miután sem a spanyol, sem az amerikai, sem a skandináv és finn irodalom jelentősége nem nőtt föl a brit próza mesteréig. Huxley nem is jó regényíró a mai tárgyilagos ízlés szerint. Enciklopédista voltaire-i értelemben és a társadalom tetején ő is súrolja a nihilt. A kollektív életformát az értelmiség kísérleteképp elfogadja, de kétségét ugyancsak kifejezi a sikerében. A vitamódszert Marx anyagelvűségéből nem veti meg, a dolgok pont- és ellenpontját azonban eleven és egzaltált emberekben uszítja egymásra. Széles és mély mondanivalói számára nem talál szigorúan vett meséket, csak hajszálmérlegre dobott esetecskéket, melyekből nem filmet, hanem élő csoportképeket táncoltat szemünk előtt. A kor előterében áll a tárgyak mögé látásával és a személyek mögötti tömegérzetével: maga [251] azonban író marad, nem statisztikus vagy szociológus. Emberanyaga angol óriáshajón szállított fagyasztott hús, mely élni kezd, és filozofálni, prózai teremtés ez nagyon, de Huxley hisz az életben, hogy neki is higgyenek. Emberei nem halhatatlankodnak, de birkóznak a hiúsággal vagy természetességgel a végzetünk ellen. Ez a birok a Madách és a Hiób erőfeszítése, és a ragaszkodás ehhez a küzdelemhez művészi szemléletre érdemes. Huxley írósága csak ebben a szemléletben metafizikai, egyébként azonban a természet szolgája ő. Alakjait gondolataikon keresztül tudja felejthetetlenekké tenni.

Milyen elfogadható kitámadása a beteges művészi önlelkendezés ellen is. Azt mondja, ki kell néha nevetni ideáljainkat, meg kell húzni a komolyság orrát, hogy a fontoskodást tetten érjük. Az atomizált vagy korporizált, a testületi és formaruhás nagyképűséget pedig meg kell szellőztetni, mert az értelem harmóniája többet ér az értelmetlenek hevénél.

*

Az irodalom nemcsak lelkiismeretfurdalás, hanem szabadság is, az emberi szellem autonóm bátorsága, hogy minden kor gőzében újra önmagára eszméljen. Nem egyéb ez, mint átvizsgálása azoknak a kötéseknek, melyekkel apáink isteneiket lekötelezték s a humánum törvényeit kőbe vésték. A törvény szövege azonban próza, költők írása, melynek megítélése változik. Meg kell azért latolni a törvény betűit, hogy helytállók-e? Ha igen, akkor saját rendünk érdeke, hogy azokat megtartsuk. De ha elavultak, akkor hadd javítsanak rajtuk, akik merik, a megszállott kutatók, akik a törvény szavait súlyra ismerik, és megérzik azokat az igazságárnyalatokat, melyekkel egy kor hozzájárulhat a meglevő régihez.

Meg ne tévesszenek bennünket minden idők öntetszelgő hajlamai! Hogy udvarol a jelen önmagának, milyen szerelmes egy-egy író az önmaga és nemzedékének géniuszába! Hogy gesztikulál, amikor átkozódik, és ritkán veszi észre, hogy handabanda, amit folytat, nem vita. Hogy téveszti össze kora hitvallását a kultúra mindenkori vallásával, az emberfaj tartósságának katekizmusával. Julien Benda, aki az „Írástudók árulásá”-ban és a „Discours à la Nation Européenne”-ben a kontinens jövőjét emeli a mába felejtkezett kortársak szeme elé, fölér azért a legjobb próza intőjével: mikor az írói rend önmagára hallgat, tartósabbat beszél, mint ahányszor a tömeg szavait fogalmazza meg!

Hadd bujálkodjék a kiskaliberű, osztálynéző jobb- és baloldali írószolga kora kegyeiben, hadd törölje krokodiluskönnyeit, ha gazdája sír, csak mondja édes bókjait a lírában, és pletykálkodjék az epikában, hadd pattogjon, és keljen ki képéből a drámában és publicisztikában. Korával és annak kedvezéseivel együtt elmúlik ő is, a kegyenc. Az örökre szóló mértékegységnek nem ő lesz a megnyitója, legfeljebb az a milliméter, mellyel a vele is csalódott emberiségnek megnyúlik majd az orra. „Wenns aus ist, dann erst wird es klar, Ob's Taglicht, oder Wachslicht war” – panaszolja Goethe. [252]

S még egyet: a regény mindig a bomló korok műfaja volt. A vers és essay, a dráma és bölcselet forradalom vagy a lélek önfenntartási harca a rothadás szemétdombjain, emberbeszéd, mely meg akar maradni. De nagy regényírónak lenni azt jelenti, mint egy eső kor szellemét bomlástermékeiből megfesteni. A pusztulásban is, mint Ring király, fenségesnek maradni. Korunk heves balszélsői például legfeljebb Zolát ismerik el olyannak, aki a jelen társadalmát kikezdte. Pedig már Balzac is megtette a magáét. S nem véletlen, hogy a franciaízű baloldal, melynek nem fáj a múlt, ne fáradjon hát annyit a múlt leépítésével, ne írjon kriptaregényt, se halotthamvasztót, hanem gyűjtsön anyagot, becsüljön föl kis dolgokat egy új műfaj fölépítéséhez. Nem rombolás a művész dolga, hanem építés. Vége a forradalmi jelzőknek, jöjjenek a vasbeton főnevek!

Az üresen maradt szív és a korgó gyomortól befolyásolt fej újra szétnéz a mérhetetlen gazdag világban. S íme, a gondolat és tapasztalat tényei színesebbek, mint a költők és írók hozzájuk gondolták. És a garasos örömök becsülete is éledőben a tömegmámorral meg a kalandorszellemmel szemben.

Szabó Lőrinc énekli a jelen dolgát:

– „Menteni, menteni, megmenteni,
Könyörögni az Istennek, aki
megunta örök trónját, ingatag
angyaloknak, hogy le ne bukjanak,
visszazengeni hulló csillagot,
Mosni a fölleget, ne fogja mocsok,
látni a rosszat: nincs semmi szilárd:
És mégis akarni az ideált:
– ó, lelkem, be nehéz!”

Ez az új, a valót helyreállító líra egyúttal a próza legnagyobb mondanivalója is. Ez a filmünk egyetlen lehetséges happy endje. Zrínyi, Vörösmarty és Madách, sőt Rabelais, Swift és Cervantes valószínűleg ugyanúgy érezhetett: gyalázatos és kétségbeejtő az életfilm – és mégis!…