Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

(Budapest, 1933)

1849 azután 1914-ben ki merte volna sejteni, hogy valaha magyar költő magyar nyelven orosz emberek érzéseinek gondolatainak fog kifejezést adni? Ez a csoda bekövetkezett, egy egész kötetben fekszik előttünk.

Persze nem a szovjet uralta Oroszországban maradottakról szólnak az énekek, hanem a kibujdosottakról, a cár még mindig hű alattvalói és ezeknek már idegenben, különösen Magyarországban született, immár cserkész gyermekeiről. Minden vers lángol a hazafias érzülettől, az orosz tájak és épületek utáni rajongástól. Az ott most uralkodók elleni gyűlölettől, a megtorlásnak és a régi viszszaállításának vágyától. Mindez jól csengő sorokban. Például álljon itt egyetlen rövidebb dal:

Úgy, mint régen!…

Sötét felhőn, hollószárnyon
Jár bús lelkem haza.
Gyászfátyol zord gondolatom,
Vár nagy rónák hava.

Úgy, mint régen… trojkavágta!
Csilingel a csengő,
De nyomában nincs kacagás,
A határ temető.

Úgy, mint régen!… Elgondolom,
Mi való volt: álom… [241]
Én sem élek, csak kísértet
Vagyok a világon.

Igaz, a versek nem egyikénél támad fel bennünk a gondolat: így sóhajtanának, dalolnának a bujdosó oroszok, ha történetesen – magyaroknak születnek és nevelkednek. De azért sok teljesen kor- és környezethű hang is csendül felénk. És szívesen elhisszük, hogy a Balaton mellett táborozó orosz cserkészek lelkéből jutott a költőnő lantjára ez a versszak is:

Don virágos partján volt őseim vára,
Elsodort a szélvész nagy Duna partjára,
Összeforrott szívem, Magyarország, veled!
Köszönöm jobbodat, baráti fedelet.