Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. március) 3. szám, 165–244. p.

(Genius-kiadás, 1934)

Tudjuk, hogy Amerikában még most, egy évtizeddel a szigorú bevándorlás-korlátozás után is, magyarok százezrei élnek, dolgoznak, küzdenek, alkotnak és – írnak. A különféle irányzatú amerikai magyar sajtó híradásával, szépirodalmi és társadalompolitikai munkásságával tekintélyes szellemi tényezőt jelent, bár az az embertömeg, melynek dolgozik és melyből él, a magyarul beszélő amerikaiak tömege évről évre zsugorodik, omlik, fogy. Mert a régi hazából immár nem töltik ki a természet rendjében kihulló sorait, az Amerikában született és felnövő új nemzedéke pedig már csak kivételesen olvas vagy éppen ír másként, mint a nagy unió angol nyelvén. Nem annyira üdvözletként, mint inkább búcsúszóként hat tehát ránk, ha egy Amerikába szakadt magyar eredeti anyanyelven az otthoniakhoz intézi szavát. Ezt teszi Reményi József, akinek nevét már európai folyóirat munkásságából ismerjük, midőn verskötetének címével is kifejezi, hogy köztünk érzi magát csak valóban itthon – az Újvilágban, ahova pedig végzete már régen elsodorta, még mindig csak Idegenben.

A nem terjedelmes, csak két ívre terjedő versfüzet a legnagyobb mértékben megfelel minden líra követelményének: hogy önvallomás legyen. A huszonhat ének mindegyike egy-egy „elmondás”-elégia arról, amit a szerző egykor érzett és mindig újra megérez. Megismerkedtünk tapasztalataival, lelki élményeivel még az óhaza falujában és városában, majd a kivándorlásban, küszködésben, meggyökeresedésben a „prosperity” majd a „crisis” Amerikában.

Hangjai mindenütt őszinték, közlései szemléletesek, ezzel szemben nyelvezete érdes, sokszor prózai, képei nem mindig fogadhatók el. Lehangolok az ilyen sorok:

„Itt a béke újra, gyerünk szórakozni,
hogy is lehet itten szépen bolondozni?”

vagy

„s az élet reményét jajjal lenyakazom.”

Ezzel szemben vannak valóban erőteljes, emlékezetbe vésődő sorai is, mint mikor a kivándorló szemével látott Amerikáról ezt írja:

„e pocsolya élet, szépségtelen mámor,
össze-vissza kuszált lélektelen tábor.”

vagy

„váltsunk szót szívünkkel, figyeljünk meg mindent,
hátha így gyorsabban találjuk meg Istent!”

Ilyen magába térés valóban lelki szükséglete lehet annak, aki, mint Reményi, rendszerint majd kizárólag a környező világban él; a szerelem számára az egész verssorozatban csak egy zugocska jut: ott is csak szerelem utáni vágyról, nem felgyulladt szerelemről van szó. De már az ősz-sejtés hangot talál a 25. énekben. [240]

Igen fanyar, bár nem a legrosszabb a 4. ének a magyar faluról: „Az én hazám földjén a falu egy sebhely.” A magyar nyelvhez lelki viszonyát a 18. éneknek ezek a sorai fejezik ki: „Néha a magyar szót, akár a kavicsot felemelem lelkem tengerpartja mellől, színesebb, akár a tenger mosta titok.”

Az utolsó, 26. ének megadó hangulata „rab vagyok, ki immár börtönét leülte.” De a rezignáció még nem teljes, mert az ének és a kötet végsora: „s visszatér, visszatér, visszatér a hitem.” Itt önkéntelenül újra fellapozzuk az első ének végsorait: „hajrá, gyönyör ez is, soha meg nem állni, reménytelenül is repülve remélni.”

Aki így ír, azt jóságos sorsa minden csalódás ellen felvértezte. Ez az, ami ma nagyon sokunknak, mindnyájunknak kell…